TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Közgazdaságtan

Jelige: Tanerő

.
.
– Nézze egy közgazdász szemével, úgy majd megérti! Maga okos ember, mi is a foglalkozása? Ha jól emlékszem, azt mondta, számokkal dolgozik…
– Matematikus…
– Ja, igen! Maga az, aki devizahiteleket folyósít!
– Hitelportfóliók kockázatát modellezem…
– Persze-persze. Ezért is vagyok biztos benne, hogy maga megérti. Csak nézze a dolgot egy közgazdász szemével. Mert lássa csak: maga belibeg ide nekem az utcáról, kezembe nyomja a kéziratát, ezt a maga százhetven oldalas szösszenetét, és nyilván arra gondol, hogy én nekiugrok, mint anyafarkas a Toldinak, és ripsz-ropsz végzek vele! Egy ültő helyben elolvasom, még pisilni se megyek ki. Így gondolta, ugye? Na, de nézzen csak ide…
Odanézek. Az íróasztala mögött álló, roskadásig megpakolt szekrényhez lép, egy szempillantás alatt lekap róla öt könyvet, és mint a vérbeli kártyás, egyazon mozdulattal az íróasztalára teríti őket. A másodperc törtrésze alatt történt az egész: kétség nem férhet hozzá, hogy véletlenszerűen választotta ki azt az öt opuszt. Azután kezébe veszi a kéziratomat, és lassan, kimérten – közben végig szemmel tart a csontkeretes szemüvege mögül – odafekteti a sor végére hatodiknak.
Be kell ismerjem, a kéziratom kilóg a sorból. Szemet szúr, azaz – pontosabban fogalmazva – szúrja a szemet. A többi könyv kecses, csillogó, színes, a tavaszi rét illatát árasztják magukból, szinte üdévé varázsolják az iroda fülledt levegőjét. Az én szüleményem meg olyan vastag, mint a másik öt együttvéve, és én tudom a legjobban, mennyire képtelen: fekete betűkből áll az egész.
Az emberem már látja rajtam, hogy nyert ügye van, de sportemberhez méltó módon azért végigjátssza a meccset. Kezébe veszi az első könyvet, és belelapoz.
– Kukkantsunk csak bele! Varró Dániel legújabb költeményei óvodásoknak és szüleiknek, Maros Krisztina illusztrációival. Huszonöt darab rövid versike, amit én fél óra alatt elolvasok, aztán kiválasztok közülük húszat, és már kész is a színes-szagos eladható (!) kiadvány. A költség fix, és a bevétel jól becsülhető, mert Varró Dánielnek stabil, hűséges olvasótábora van. Biztos haszon, bár – mi tagadás – nem túl nagy… Kár is rá több szót vesztegetni. Nézzük inkább a következőt!
Nézzük. Legalábbis én nézem, mert az emberem engem néz. Amikor rajtakap, hogy elmosolyodom, megkérdezi:
– Tud franciául?
Merthogy a következő könyv francia. Az a címe, hogy „Les enfants sont méchants”. Vincent Cuvellier írta, és tele lehet képekkel, mert az illusztrátor, Aurélie Guillerey neve ugyanakkora betűvel van szedve, mint az íróé. Bólintok, hogy valóban, tudok franciául. Hogy erről diplomám is van, arról hallgatok, mert tudom, hogy ez most nem aktuális, a megspórolt idő ellenben pénz. Azt meg végképp nem vallom be, hogy azért mosolyodtam el, mert a hároméves kislányomra gondoltam, akinek szívesen felolvasnám – értsd: szinkronfordítanám – ezt a könyvet. Hogyan is vallhatnám be? Hisz ez a könyv nekem ellenségem! Nem árulhatom el a saját kéziratomat.
– Vegyük ezt is alaposan szemügyre – folytatja az emberem. – Csinos kis darab, ugye? A szerzője több tucat könyvet publikált már, és begyűjtött velük egy rakás díjat is. Nos, én ezt a könyvecskét tíz perc alatt átfutom, aztán öt perc telefonálás árán kerítek hozzá egy fordítót. Két hétre rá meg is kapom a fordítást. Újabb tíz percembe kerül, hogy átolvassam azt. Majd negyedórán át üvöltözöm a fordítóval, hogy kapja össze magát, vagy szöge akaszthatja a lantját is és mellé saját magát is. A kiabálásra persze felriad a múzsája, és olyan roham-ihletet ad neki, hogy három nap sem telik bele, és asztalomon a nyomdakész kasszasiker! Figyelt? Összeadta? Egy órámba se volt az egész!
Figyeltem, összeadtam. És ahogy haladunk tovább, könyvről-könyvre, úgy leszek egyre okosabb. Megismerkedem Winnie-vel, a boszival (KÉPESkönyv a nagy Korky Paul ecsetjéből, és a kicsi Valerie Thomas tollából). Értesülök Juharfalvi Emil legeslegeslegújabb csínytevéseiről (negyvennégy nyelvre fordították már le). És álldogálok egy kicsit Marék Veronika Kék Kerítése mellett (harminc éve örökzöld).
– Érti már? – kiáltja emberem. – Ez egy nemzetközi mezőny! Egy globális piac! Az én időm értékét a világirodalom legjobb műveivel realizálható haszon határozza meg! Az én munkám marginos… ööö, margós… Jaj, segítsen már ki: hogy is hívják azt a görbét, ami mindig csökken?
– Marginális hasznosság?
– Igen, persze. Szóval az én munkám marginális hasznossága a legjobb még kiadatlan műből származó várható nyereség! Amíg én a maga mamut-kéziratán rágódnék, lecsúsznék tíz tuti befutóról! Merthogy – legyünk őszinték – annak az esélye, hogy maga valami használhatót hozott össze, csak… hm, matematikai. Maga el sem tudja képzelni, hány önjelölt írózseni kószál szabadlábon… De tudja mit? Tegyük fel egy pillanatra, hogy maga a magyar Rowling. Na, hát én akkor se mennék a maga könyvével semmire. Hogy miért? Maga nyilván azt hiszi, hogy ha én tíz helyett tizenegy jó művet adok ki, akkor tíz százalékkal több lesz a bevételem. Tényleg azt hiszi? Hát akkor nagyon téved! Ugyanis a magyar ember megfontolt, nem szórja a pénzét: fix összeget hajlandó csak kultúrára költeni. Ha a maga könyve csak egy kicsit is sikeres, akkor én az összes többi kiadványomon veszítek. Ha ellenben a könyve nagyon sikeres, akkor csődbe is dönthet! Szakszóval ezt úgy mondják, hogy a piac tökéletesen…
– Rugalmatlan – mondjuk egyszerre.
– Pontosan! Hát ezért nem fogok én a maga kéziratából elolvasni egy sort sem… De maga okos ember, biztos megérti. Hisz elemi közgazdaságtan az egész…
Megértettem. Tényleg! Megértek én mindent, csak hadd szabaduljak már ebből a fülledt irodából! Ez persze megadatott. Én és az emberem búcsút intettünk egymásnak. Amikor aztán becsukódott mögöttem a Szerkesztőség ajtaja, fellélegeztem. Végre vége! Két év írás, újraírás, átírás, toldás-foldás, gyomlálgatás után a listámon szereplő utolsó – megjegyzem tizenharmadik – kiadónak is leadtam a kéziratot. Őszintén megvallva, már baromira untam a könyvemet.
Emberemlékezet óta nem éreztem magam ilyen felszabadultnak: két emelet magasan lebegtem a föld fölött, ahogy elindultam a lépcsőn lefelé. A lépcsőfordulónál aztán visszazuhantam a földre. Eszembe jutott ugyanis az a számtalan matek zárthelyi, lektorálandó folyóiratcikk, matematikus diplomamunka és doktori disszertáció, amiről nekem véleményt, bírálatot – azaz tartalmi értékelést, konstruktív kritikát – kellett írásban benyújtanom. Kicsit elszomorodtam emiatt, és ráeszméltem, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni (sajnos l’esprit d’escalier-m van, az egyik franciaórán ragadt rám): ha az emberem egy közgazdász szemével nézi, akkor mi a csudáért nem ment inkább ingatlanosnak?
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Szász Terézia

    Számomra élmény volt olvasni és kissé megnyugtató is, mert ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki megjárta a magyar könyvkiadás sötét bugyrait. Nagyon tetszett a stílusa, bár csak egy szemesztert tanultam közgazdaságtant. Csak így tovább! Hajrá!

Hozzászólás

*