Previous Story
Legyen nekünk kiskedd
Posted On 2023 ápr 16
Jelige: Ivuska
.
.
– Holnapután kiskedd lesz! – mondta Marcsi, a kishúgom.
– Mit mondasz? – dugtam ki fejem az egyenletekkel teleszabdalt könyvből.
– Holnapután kiskedd lesz! – jelentette ki most már hangosabban, magabiztosabban, s a nagyobb nyomaték kedvéért letottyant a székem mellé és megrázta a nadrágom szárát.
– Mi lesz holnapután? – értetlenkedtem továbbra is, mert valójában még mindig az integráltranszformációk birodalmában jártam.
Duci arcán csalódott fintor jelent meg, és duzzogva babrált a szőnyeg rojtjaival.
– Ha nem hiszel nekem, nézd meg a naptárban! – Elfordította a fejét, de úgy, hogy szőke fürtjei mögül élénkbarna szeme engem kutatott, vajon most mit fogok csinálni.
Ránéztem mereven, és lassan megindultak a kerekek. Tényleg, milyen nap van ma? A fene egye meg, hát én szerdán vizsgázom! Csak nem kedd van ma? Vagy holnapután lesz kedd? Hol egy naptár? Felugrottam, aztán visszaültem az íróasztalhoz, és elkezdtem kutatni a fiókjaimban. Nos, anyu megint rendet csinált. Ennek is én iszom meg a levét! Most hogy találok meg egy ilyen kis cetlit, mint a naptár?
Marcsi most már felém fordulva, bátran leste, amint idegesen dobálom szét a könyveimet.
– Ott nincs – jegyezte meg gyanús magabiztossággal, s elmélyedt egy babaszoba berendezésébe.
Az órám persze már mióta nem jár! Rögtön el kellett volna vinni az óráshoz, miután Marcsi célbadobóst játszott vele. Hát megállt az idő ebben a lakásban? Se tévéműsor, se újság, apa elvitte reggel, szokás szerint. Ezt a süketséget!
Fáradtan rogytam le egy fotelba, és néztem húgom virágos szoknyáját, amely nevetve meglibbent, ahogy felém indult. Arcán elégedett mosoly, az ártatlanok elégedettsége, úgy kapaszkodik fel az ölembe, s karjával átfogja a nyakam. Kezembe belefért az egész kis kobaktermés, ahogy végigsimítottam a fejét.
– Holnapután kiskedd lesz, és piros hó fog esni, meg cigánykerekek az égből, és… és… – habozott.
– Mit mesélsz te itt nekem, katicabogár? – ámultam el.
Orrát az enyémhez dörzsölte, aztán elkezdte az ujja köré csavarni a szakállamat.
– De az is lehet, hogy ma van holnapután kiskedd, és te meg és ülünk itthon, pedig milyen nagyszerű dolgok történnek, talán tényleg már esik is a piros hó… piros hóembert akarok építeni, fehérrépa orral, és varrok neki szoknyát, hogy ne látszon a nagy hasa, meg az, hogy nincs is lába neki, szegénynek…
– Meg vagy te húzatva, Marcsikám! Forró nyár van, odakint máris vagy huszonöt fok kergeti egymást az ablak előtt, pedig még csak tíz óra. Ki látott ilyenkor hóembert?
– Hát éppen ez az! Most aztán jöhetne egy nyári Mikulás, sok-sok csokival meg babával meg szép szoknyácskával nekem, meg piros szalaggal az én szép hajamba, hogy fújja a szél, hogy lobogjon, repüljön, mint a szökőkút…
– Szitakötő – igazítottam ki.
– Az hát, szökőkút! És aztán…
– Mi lenne aztán?
– Aztán lenne sok gyerek, meg te, és játszanánk, meg felülnénk a hullámvasútra, meg csónakáznánk a tavon-lavon, megnéznénk a jegesmedvét, aki bámulná a piros hóembert, és kigombolná azt a meleg bundáját, mert ugye nyáron borzasztó lehet neki az a nagy kabát, és egy szál fürdőruciban ugrana bele a medencébe, és labdázna velem, végre valaki labdázna velem…
A szemében arany cseppek jelentek meg. Hirtelen felkaptam a gyereket, feldobtam, hogy sikkantott, aztán magamhoz ölelve megkérdeztem:
– Azt mondod, ma holnapután kiskedd van?
– Hát… lehet… – mondta óvatosan, kicsit feszengve. – Ki a csuda-buda tudhatja, ha megállt az idő?
– Akkor legyen neked kiskedd, virágom.
És lett. Lett piros hó is, a szilveszterről maradt konfettikből, amit a padlásról szórtam le a kertben ugrándozó Marcsira, aki borzasztóan ügyesen kirakott belőlük egy lapos kis hóembert, még a babája kék szoknyáját is hozzáillesztette. Aztán lett Vidám Park, ahol Marcsi őrjöngött, hogy ötödször már nem vagyok hajlandó felülni a ciklonra, halálsápadt lévén; ahol bekebelezett három nagy adag fagyit, egy piros és egy sárga vattacukrot, amelyektől jó pár színben tündökölt az arca; ahol a szellemvasútból ki akart szállni, hogy megsimogassa a csontváz fejét, mert olyan aranyosan mosolygott, és mindenáron haza akarta vinni a céllövölde egyik puskáját, hogy a szomszédok ronda, girhes macskáját eltegye láb alól.
És lett állatkert, jegesmacival és fóka-mókával, bár a vízbe nem engedtem be a leányzót, mondván, hogy majd a strandon. És délután lett strand és lángos és palacsinta, és úszni tanult a „nagy vízben”, aztán kifeküdt a napra a napszemüvegét feltéve, és halálkomolyan, bekenve magát krémmel, hihetetlen képességét csillogtatta meg: képes volt egyszer öt percig mozdulatlanul feküdni, ő, aki otthon nem áll meg egy percre sem. És egyedül ment felöltözni, aztán kijövet a karomba kapaszkodott, bár ez a méretek különbözősége miatt nem sikerült igazán.
Aztán lett sütemény, cukrászda, még egy kis fagyi, egy szalmakalap is volt már akkor a fején, hol vettem neki, nem tudom, de sokba kerülhetett, mert a cukrászdában már nagyon a zsebem mélyére kellett nyúlnom.
Hazafelé, késő délután, már a karomba kérezkedett, és a metrón el is aludt. Néztem tejföl fejét, és hirtelen eszembe jutott, hogy délben várta valaki a telefonomat, s ekkor elátkoztam magam, Marcsit, a Vidám Parkot, a jegesmedvét mag a ciklont – de aztán beláttam, hogy kiskeddek nincsenek minden nap.
Otthon alig tudtuk Marcsinak megvetni az ágyat, már dőlt is le. Anya korholt, hogy mit fogok csinálni holnap, hiszen vizsgázom.
– Drága anyukám – kezdtem, de aztán meggondoltam magam. – Az ember semmit sem ér kiskeddek nélkül.
A magam részéről befejezettnek tekintettem a vitát. Leültem az íróasztalhoz, és elővettem a könyvemet. Hihetetlen energiákat éreztem magamban, és iszonyúan koncentráltam. S lassan mindennek megvilágosodott az értelme. Kivirultak a Fourier-integrálok, kecses kacsukkal átfogták a szűrőelméletet, és egységcsomagban dobták a fejembe a Dirac-deltákkal, konvolúcióval, műszertervezéssel megtűzdelt anyagot. Holnap már csak ismételnem kell.
Felálltam, és bementem húgom szobájába. A sötétben megbotlottam a székben, amire rádobálta a ruhácskáit, s miközben felszedegettem őket, valami kihullott az egyik zsebből. Mosolyogva tapogattam ki a kemény lapocska lekerekített sarkait és fényesen sima felületét. A kártyanaptárom.
Marcsi felnyögött a székrobajra, és megfordult. Odaléptem, hogy betakarjam.
– Milyen nap lesz holnapután? – kérdezte álmos hangon, magához szorítva.
– Holnapután? – Láttam kicsit felnyíló, tollpuha szemeit, melyeken áttündökölt most egy másik barna szempár, egészen kékes fehérjével, álom-ívelésű szemöldökkel koronázva, finom metszésű orral középen; Marcsi szőke haja áttűnt aranyló barnába, amely bekeretezett egy édes, finom arcot.
– Szerelemcsütörtök – mondtam, és megcsókoltam Marcsi homlokát.
.
.
Nagyon kedves történet, a szeretetről. Az élet apró dolgairól, amelyekre a hétköznapi élet zajában nem figyelünk. Örömmel olvastam, sajnálom, hogy már nem tudok szavazni.
Ez aranyos, kár, hogy nem lehet kettőre szavazni!
Tanulsággal bíró aranyos történet.
Bizony, olykor be kell(ene) karcolni a naptárba egy-egy kiskeddet!
Gratulálok!