Legyen nekünk kiskedd

Jelige: Ivuska
.

.
– Holnapután kiskedd lesz! – mondta Marcsi, a kishúgom.
– Mit mondasz? – dugtam ki fejem az egyenletekkel teleszabdalt könyvből.
– Holnapután kiskedd lesz! – jelentette ki most már hangosabban, magabiztosabban, s a nagyobb nyomaték kedvéért letottyant a székem mellé és megrázta a nadrágom szárát.
– Mi lesz holnapután? – értetlenkedtem továbbra is, mert valójában még mindig az integráltranszformációk birodalmában jártam.
Duci arcán csalódott fintor jelent meg, és duzzogva babrált a szőnyeg rojtjaival.
– Ha nem hiszel nekem, nézd meg a naptárban! – Elfordította a fejét, de úgy, hogy szőke fürtjei mögül élénkbarna szeme engem kutatott, vajon most mit fogok csinálni.
Ránéztem mereven, és lassan megindultak a kerekek. Tényleg, milyen nap van ma? A fene egye meg, hát én szerdán vizsgázom! Csak nem kedd van ma? Vagy holnapután lesz kedd? Hol egy naptár? Felugrottam, aztán visszaültem az íróasztalhoz, és elkezdtem kutatni a fiókjaimban. Nos, anyu megint rendet csinált. Ennek is én iszom meg a levét! Most hogy találok meg egy ilyen kis cetlit, mint a naptár?
Marcsi most már felém fordulva, bátran leste, amint idegesen dobálom szét a könyveimet.
– Ott nincs – jegyezte meg gyanús magabiztossággal, s elmélyedt egy babaszoba berendezésébe.
Az órám persze már mióta nem jár! Rögtön el kellett volna vinni az óráshoz, miután Marcsi célbadobóst játszott vele. Hát megállt az idő ebben a lakásban? Se tévéműsor, se újság, apa elvitte reggel, szokás szerint. Ezt a süketséget!
Fáradtan rogytam le egy fotelba, és néztem húgom virágos szoknyáját, amely nevetve meglibbent, ahogy felém indult. Arcán elégedett mosoly, az ártatlanok elégedettsége, úgy kapaszkodik fel az ölembe, s karjával átfogja a nyakam. Kezembe belefért az egész kis kobaktermés, ahogy végigsimítottam a fejét.
– Holnapután kiskedd lesz, és piros hó fog esni, meg cigánykerekek az égből, és… és… – habozott.
– Mit mesélsz te itt nekem, katicabogár? – ámultam el.
Orrát az enyémhez dörzsölte, aztán elkezdte az ujja köré csavarni a szakállamat.
– De az is lehet, hogy ma van holnapután kiskedd, és te meg és ülünk itthon, pedig milyen nagyszerű dolgok történnek, talán tényleg már esik is a piros hó… piros hóembert akarok építeni, fehérrépa orral, és varrok neki szoknyát, hogy ne látszon a nagy hasa, meg az, hogy nincs is lába neki, szegénynek…
– Meg vagy te húzatva, Marcsikám! Forró nyár van, odakint máris vagy huszonöt fok kergeti egymást az ablak előtt, pedig még csak tíz óra. Ki látott ilyenkor hóembert?
– Hát éppen ez az! Most aztán jöhetne egy nyári Mikulás, sok-sok csokival meg babával meg szép szoknyácskával nekem, meg piros szalaggal az én szép hajamba, hogy fújja a szél, hogy lobogjon, repüljön, mint a szökőkút…
– Szitakötő – igazítottam ki.
– Az hát, szökőkút! És aztán…
– Mi lenne aztán?
– Aztán lenne sok gyerek, meg te, és játszanánk, meg felülnénk a hullámvasútra, meg csónakáznánk a tavon-lavon, megnéznénk a jegesmedvét, aki bámulná a piros hóembert, és kigombolná azt a meleg bundáját, mert ugye nyáron borzasztó lehet neki az a nagy kabát, és egy szál fürdőruciban ugrana bele a medencébe, és labdázna velem, végre valaki labdázna velem…
A szemében arany cseppek jelentek meg. Hirtelen felkaptam a gyereket, feldobtam, hogy sikkantott, aztán magamhoz ölelve megkérdeztem:
– Azt mondod, ma holnapután kiskedd van?
– Hát… lehet… – mondta óvatosan, kicsit feszengve. – Ki a csuda-buda tudhatja, ha megállt az idő?
– Akkor legyen neked kiskedd, virágom.
És lett. Lett piros hó is, a szilveszterről maradt konfettikből, amit a padlásról szórtam le a kertben ugrándozó Marcsira, aki borzasztóan ügyesen kirakott belőlük egy lapos kis hóembert, még a babája kék szoknyáját is hozzáillesztette. Aztán lett Vidám Park, ahol Marcsi őrjöngött, hogy ötödször már nem vagyok hajlandó felülni a ciklonra, halálsápadt lévén; ahol bekebelezett három nagy adag fagyit, egy piros és egy sárga vattacukrot, amelyektől jó pár színben tündökölt az arca; ahol a szellemvasútból ki akart szállni, hogy megsimogassa a csontváz fejét, mert olyan aranyosan mosolygott, és mindenáron haza akarta vinni a céllövölde egyik puskáját, hogy a szomszédok ronda, girhes macskáját eltegye láb alól.
És lett állatkert, jegesmacival és fóka-mókával, bár a vízbe nem engedtem be a leányzót, mondván, hogy majd a strandon. És délután lett strand és lángos és palacsinta, és úszni tanult a „nagy vízben”, aztán kifeküdt a napra a napszemüvegét feltéve, és halálkomolyan, bekenve magát krémmel, hihetetlen képességét csillogtatta meg: képes volt egyszer öt percig mozdulatlanul feküdni, ő, aki otthon nem áll meg egy percre sem. És egyedül ment felöltözni, aztán kijövet a karomba kapaszkodott, bár ez a méretek különbözősége miatt nem sikerült igazán.
Aztán lett sütemény, cukrászda, még egy kis fagyi, egy szalmakalap is volt már akkor a fején, hol vettem neki, nem tudom, de sokba kerülhetett, mert a cukrászdában már nagyon a zsebem mélyére kellett nyúlnom.
Hazafelé, késő délután, már a karomba kérezkedett, és a metrón el is aludt. Néztem tejföl fejét, és hirtelen eszembe jutott, hogy délben várta valaki a telefonomat, s ekkor elátkoztam magam, Marcsit, a Vidám Parkot, a jegesmedvét mag a ciklont – de aztán beláttam, hogy kiskeddek nincsenek minden nap.
Otthon alig tudtuk Marcsinak megvetni az ágyat, már dőlt is le. Anya korholt, hogy mit fogok csinálni holnap, hiszen vizsgázom.
– Drága anyukám – kezdtem, de aztán meggondoltam magam. – Az ember semmit sem ér kiskeddek nélkül.
A magam részéről befejezettnek tekintettem a vitát. Leültem az íróasztalhoz, és elővettem a könyvemet. Hihetetlen energiákat éreztem magamban, és iszonyúan koncentráltam. S lassan mindennek megvilágosodott az értelme. Kivirultak a Fourier-integrálok, kecses kacsukkal átfogták a szűrőelméletet, és egységcsomagban dobták a fejembe a Dirac-deltákkal, konvolúcióval, műszertervezéssel megtűzdelt anyagot. Holnap már csak ismételnem kell.
Felálltam, és bementem húgom szobájába. A sötétben megbotlottam a székben, amire rádobálta a ruhácskáit, s miközben felszedegettem őket, valami kihullott az egyik zsebből. Mosolyogva tapogattam ki a kemény lapocska lekerekített sarkait és fényesen sima felületét. A kártyanaptárom.
Marcsi felnyögött a székrobajra, és megfordult. Odaléptem, hogy betakarjam.
– Milyen nap lesz holnapután? – kérdezte álmos hangon, magához szorítva.
– Holnapután? – Láttam kicsit felnyíló, tollpuha szemeit, melyeken áttündökölt most egy másik barna szempár, egészen kékes fehérjével, álom-ívelésű szemöldökkel koronázva, finom metszésű orral középen; Marcsi szőke haja áttűnt aranyló barnába, amely bekeretezett egy édes, finom arcot.
– Szerelemcsütörtök – mondtam, és megcsókoltam Marcsi homlokát.

.

.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Marika

    Nagyon kedves történet, a szeretetről. Az élet apró dolgairól, amelyekre a hétköznapi élet zajában nem figyelünk. Örömmel olvastam, sajnálom, hogy már nem tudok szavazni.

  2. Et Alteres

    Ez aranyos, kár, hogy nem lehet kettőre szavazni!

  3. Guti Csaba

    Tanulsággal bíró aranyos történet.
    Bizony, olykor be kell(ene) karcolni a naptárba egy-egy kiskeddet!
    Gratulálok!

Hozzászólás

*