Növények

A növények pont olyan komplex és fejlett szervezetek, mint bár milyen más élőlény a Földön. Pont úgy áll mögöttük egy több milliárd éves evolúciós út, mint az elefánt, az E. coli baktérium, vagy akár a kedves olvasó mögött.
.

A Kutatóközpont negyvenedik emeletén Milly éppen nagyon el volt foglalva egy muskátli bámulásával. Egyszerű kis növény volt, mégis egy botanikus számára ámulatba ejtően sokrétű. Úgy tűnik, a megboldogult Veres professzor egyik kedvenc növénye is ez volt, mert az irodában fellelhető gyakorlatilag dzsungel mennyiségű növény közül ennek a leveleinek a fonákján látszódott a legtöbb vizsgálatokhoz szükséges metszet, kivágás. Persze nem túl sok, hogy ne okozzanak kárt a növénynek.

Nyílt az ajtó és egy felháborodott hang hallatszott:

– Ahelyett, hogy a növényeket bámulnád, igazán segíthetnél!

Nora, Milly barátnője és most már irodatársa egy láda súlya alatt szuszogva lépett be az ajtón.

– Nora, nézd meg ezeket! – intett Milly. – Mennyi növény!

– Ja, ez a fickó örült volt – állapította meg a nő. – Gyere, segíts becipelni a cuccokat!

Daniel Veres professzor, botanikus és önjelölt növényetológus elég megosztó személyiség volt a növénybiológiai emeleten. Egyrészt mindenki szerette, egy jó humorú, gazdag szókincsű, fantáziadús ember volt, másrészt sokan úgy gondolták, hogy már túl fantáziadús. Megrögzött álláspontja volt, hogy a növények nemcsak kommunikálnak egymással, de komplex gondolatokat és érzéseket is képesek átadni, ami tudományos körökben teljesen abszurdnak tetszett. Ráadásul nem is publikált túl sokat életében, ami a tudomány szigorú ,,publish or perish” (publikálj vagy pusztulj) rendszerében kívülállónak számított.

Halála után Milly és Nora kapták meg a világ minden tájáról származó növényekkel megtömött irodát. Botanikus létükre a növények felét nem ismerték, a nem is olyan nagy iroda pedig pálmaháznak, virágzó labirintusnak tűnt. Milly nem igazán tudta, hogy mit is gondoljon.
.

(…)

A kétezres évek elején ausztrál tudósok felfedezték, hogy a növények gyökerei halkan, egy bizonyos frekvencián sercegnek. Nem tulajdonítottak neki akkor jelentőséget, mint kellett volna, ugyanis ez lehet a bizonyíték arra, hogy a növények kémiai kommunikációján túl is van valami, amit még mi sem értünk…
.

Bár Nora ki akarta hajítani az általa feleslegesnek gondolt növények nagy részét, Milly mégis erősködött, hogy tartsák meg őket. Lassan világossá vált előtte az iroda berendezésének komplexitása. Egy klímaberendezés, egy páratartalom szabályozó, időzítős öntözőrendszer, ami minden növénynek annyi vizet jutatott, amennyire szüksége volt, és eszközök, amit a botanikusnő nem tudott beazonosítani. Ráadásul – mint Milly felfedezte – az összes növény egy nagy furcsán csavart-tekert közös ágyásban volt, úgy tűnt, az öreg professzor kínosan ügyelt rá, hogy növényeinek legyen lehetősége egymással érintkezni. A lányt teljesen elvarázsolta a találékonyság, amivel megalkották ezt a kis életközösséget egy város közepén, egy felhőkarcoló mélyén. Persze gyorsan elfeledkezett róla az irodába való beköltözés és a professzor által hátrahagyott dolgok kipakolásának káosza közepette.

És ekkor kezdődött el a kattogás.

Eleinte nem volt feltűnő. Alig hallatszott, mintegy folyamatos háttérzajként az irodában, és nem volt észrevehető a folyósóról beáramló hangok közepette, de napról napra erősödött. A két nő tisztában volt a jelenlétével, de nem tulajdonítottak neki különös jelentőséget. Ám egy délutánon, mikor épp a prezentációjukat állították össze, Nora felpattant, dühösen kinyomta a laptopjának holografikus kijelzőjét, és így szólt:

– Jó, elegem van!

– Miből? – érdeklődött Milly, fel sem pillantva saját munkájából.

– A zajból! – csattant fel Nora.

Milly fülelni kezdett. Bár véleménye szerint kolléganője túlreagálta dolgot, annyiban igazat kellett adnia neki, hogy a folyamatos kattogás valóban kezdett idegőrlővé válni.

Nora közben felkapta a laptopját, és kimasírozott az irodából.

– Hová mész?

– Ebben a zajban nem tudok dolgozni. Lemegyek a karbantartókhoz, és szólok nekik – jelentette ki. – A fűtéssel lehet a gond. Hihetetlen, hogy már majdnem a huszonkettedik században élünk és mégse tud senki olyat gyártani, ami nem romlik el… – morogta.

Milly bólintott, mintha őt is ennyire idegesítenék az épület technikai csődjei, de valójában tudta, hogy nem a fűtőrendszerrel van a baj: a növények kattogtak.
.

(…)

Millynek fogalma sem volt, hogy mit is kéne csinálnia. Mitől kezdtek kattogni a növények? Első ötlete az volt, hogy a talajjal lehet valami, de miután megvizsgálta, nem talált semmi érdekeset. Tele volt gombafonalakkal, amit nem tartott furcsának, tekintve, hogy a természetben is nagyon sok növény él szimbiózisban gombákkal. A tápanyagértékek is rendben voltak, érthető okokból a véges földmennyiség miatt kicsivel kisebb koncentrációban, mint kellett volna, de nem vészesen.

Mivel ezzel sem lett okosabb, a professzor kidobásra ítélt jegyzeteihez fordult. A részlegen senkinek sem kellettek, és még a rokonok is ott hagyták őket. Nora álláspontja szerint egy ,,bolond vénember fantáziálgatásai, aki azt hitte, tud beszélni a növényekkel”. A jegyzetek nagy része tényleg használhatatlan volt. Milly azt sem értette, ki használt egyáltalán papírjegyzeteket egy olyan korban, ahol a számítógép leírja, amit mondasz neki, ám úgy tűnt, Daniel Veres még a kézzel írt kutatási jegyzőkönyvekben hitt. Volt is neki épp elég, nem csoda, hisz több mint kilencven évesen hunyt el, ám egyik sem említett semmit a növények kattogásáról, vagy hasonlókról. Ennek ellenére Milly lelkiismeretesen kipakolta a ládát, és az alján végre megpillantotta, amit keresett. Egy puhaborítású füzetben girbegurba kézírással és sok áthúzással, de ott lapult a professzor életének utolsó, úgy tűnt, már csak digitalizálásra és kiadásra váró cikke: Milly elolvasta, és majdnem megállt benne az ütő.

Vegyes érzésekkel lépett be az irodába. Bár nem volt ott senki, úgy érezte, éppen hülyét csinál magából. Mintha a növények is bámulták volna, ahogy odalépett a muskátlihoz, amit már az elő nap is kinézett magának.

– Szia – mondta.

Semmi. Milly nem is érette, miért próbálkozik. Nyelt egyet.

– Sajnálom – folytatta –, a gazdátok… meghalt.

Csönd. Elnémult a szoba. A kattogás abbamaradt. Milly jobban meglepődött, mint hitte, hogy fog. Kiesett a kezéből a professzor füzete.

– Mo… mostantól én vigyázok rátok – nyögte.

A muskátli halkan újra kattogni kezdett.

(…)

A növények épp annyira képesek érezni, mint mi magunk: örömöt, fájdalmat, gyászt… Minél többen vannak, minél bonyolultabb a gyökérhálózatuk, annál komplexebben tudnak gondolkozni. Csak rágondolok a több négyzetkilométert beterítő erdőkre, elgondolkozom azon: vajon tényleg mi vagyunk ennek a bolygónak az igazi urai? (Veres, 2098)
.