Ott és Akkor

A téren régi zenét játszanak. Népit talán. Nem ismerem fel. A zenészek mintha nem is ebből a világból jöttek volna. Nem ebből a mérgezettből. A hölgy, aki énekel, meseszép. Oly lágy a hangja. Zöld szemei rám siklanak. Tekintete tiszta. S mintha csak szólongatna… „Gyere”. Az elmém tiltakozik. A testem azonban mozdul. Érzem, ahogy a dallam átjárja a testemet. Ajkaim mosolyra húzódnak. Majd hirtelen saját hangomtól lepődők meg. Oly sok év után végre először nevetek. Szívből. Szoknyám meglibben. A borús ég félhomályában… Az utcai lámpák lágy fényében… A csipke olyan rajta, mint a pókháló. Körbefonja a lábam miközben játszik vele a lágy szél. S mozdulok. Karjaim kecsesen játszanak a levegőben, lábaim lépésről lépésre varázsolják a tér kövezetét gyémánttá. A zene magával ránt. A szemem csukódik. A tér közepén, mint egy megbabonázott alak. Ez vagyok én. Hirtelen, elhal minden autó zaja. Csak a zene szól. Mire kinyitom a szemem már mások is táncolnak. Hol vagyok? A bámészkodók XIX. századból valók. És én? Vagy épp a zenészek? Vagy a többi táncoló? Ki vagyok? A testem irányíthatatlan, a szívem tombol a sok kérdéstől.

„Nézzétek! Valaki táncol a tér közepén! Nézzük meg közelebbről!”

Már megint idegesít az emberek jelenléte. Mégis, a fejem azonban automatikusan fordul. Keresem azt, akiről lelkesen beszélnek. Meglátom. A levegőm elfogy, a szívem szabadulni kíván. A dallamok csak most érnek el. A világ pedig túl széppé válik, minél jobban nézem. A testem mozdul. De én nem akarok odamenni. Csak csörtetek előre a tömegben, ami köréje gyűlt. Megtorpanok. Felém fordul. Rám néz. Csak egy másodperc az egész. Fordul is tovább. A testem pedig követi. Kezei után nyúlok. Aprók. S egyszerre rideg, s meleg. Végig Őt kerestem!

Ahogy fordulok, megpillantok valakit. Mintha láttam volna már valahol. A testem viszont nem áll meg. Lábaim a magassarkúban szürreálisan könnyedén mozognak. Elkap valaki. A kezei nagyok, s biztonságot nyújtóan melegek. Megfordít. Őt láttam az előbb. Álmodom? Azúrkék tekintete forróságot áraszt. Hosszú hajába belekap a szél, simogatja véle arcomat. Így táncolunk. Körbe-körbe, össze vissza. Olykor testünk minden érintéstől megfosztódik, mégis újra egymásra találunk. Érzem, jön az utolsó taktus. S karjaiba zárva ér minket az utolsó hang visszhangja. Magas, robosztus teste úgy zár körbe, mint egy védőpáncél. S mégis. Gyengéd.

Nem tudom, mi van körülöttem. Csak azt tudom, hogy Ő velem van. Minden mozdulat, minden érintés… Megöl, s újraszül. Tekintetünk úgy olvad össze, mint a harmatos eső a zord tengerrel. Lelkünk szavak nélkül is egymásra talált. Közeledünk a végéhez. Nem akarom elengedni. Nem engedhetem el! Érezni vágyom szívének lüktetését, testének lágy melegségét. Az emlékeimbe akarom vésni! Védeni akarom. Szeretni akarom. Húzom magamhoz. Nem küzd ellenem. Csak gyengéden hozzám bújik. Érzem édes illatát. Érzem testének melegét, s szívének lüktetését. Szeretem!

A zene elhal. Döbbent csend. Meghaltam? Ha igen, nem bánom. Szépséges halál. Még élek. Érzem arcomon és vállamon a hajának cirógatását. Vajon fekete? Vagy barna? Miért érdekel ez engem ennyire? Nem számít. Semmi sem számít. Nem akarom elengedni. Érezni akarom a melegségét. Az erejét. S hallani szeretném a mellkasán fülelve szívének erőt adó ritmusát. Azt akarom, hogy örökké magához ölelve tartson. Hogy körbevegyen az illata, a lelke. Felnézek. Tekintetünk egymásé. Majd ajkunk égő pecséttel köti le lelkünk összeolvadását.

„Hölgyem… Hölgyem elnézést kérek, de hamarosan zárunk.” Villámcsapás… nem is! Jégkocka a forró háton! Igen! Pont így hat rám a pincér hangja. Elaludtam volna?

„Elnézést kérek Uram. Máris fizetek és megyek is.”

„Hagyja csak. Gondoltam szólok. Ha szeretne azonban maradni, zárás után amíg pakolunk, maradhat.”

„Nem, köszönöm.” Bólint, majd odébbáll. Mindez csupán egy álom volt. A valóság más. Egy szakadt plüssmedvét ölelgetek egy Romkafé régi, kopott foteljében kucorogva. A forrócsokim elfogyott. Pedig pont olyan íze volt, mint a csóknak. Fizetek, majd elhagyom a medvék menedékhelyét. Az éjjeli utca ugyan fényes, de rideg. S azt kívánom, bár újra táncolhatnék. Vele. Ott és Akkor…
.