„Pofavizit” a Viharsarokban – avagy háztűznéző, leendő anyóséknál

Ezt nem lehetett már tovább húzni, kikerülni meg pláne nem!

Mindenesetre, nem vártam oly lelkesen a találkozásunkat, megismerkedésünket Papp Laci vőlegényem kedves szüleivel. Próbáltam mindenféle trükkel kibújni az utazás alól, nem sok sikerrel. Laci elszánt volt és főleg szerelmes, a tettek mezejére lépett. Gyengéd, ráutaló „ultimátumot” kaptam tőle, valamikor június közepén, miután megejtettük a pazarnak, fényesnek, impozánsnak a legnagyobb jóindulattal se nevezhető „eljegyzésünket”.

Képzeljétek, milyen praktikus ötlettel rukkolt elő Laci, a fent említett szertartással kapcsolatban. Legyen meg az eljegyzésünk a meccs szünetében! Azt hittem, hülyéskedik, de nem! Teljesen komolyan gondolta ezt az extrém szituációt. Gyors jegygyűrű-vásárlás az Óra és Ékszerboltban. Laci, az akkori fizetésének legalább háromszorosát hagyta ott az ékszerboltban. A vásárlást követően, karikagyűrűkkel a farzsebben utazás Pálhalmára.

Akkoriban ott laktunk, a postához tartozó, szolgálati lakásban. A Sors is a kezünkre játszott, hogy végre eljegyezhessük egymást, ezzel az univerzum szíves tudomására hoztuk, hogy immáron egy párt alkotunk hivatalosan is.

Hála a királyi televízió sportosztályának, valami „baromi” izgalmas meccset közvetítettek, „kupaszerda” volt aznap. Két félidő között kereken 10 perc ajándékidőben felhúztuk a fényes karikákat. Majd hevesen dobogó szívvel ijesztettünk rá édesanyámra, aki a konyhában „ünnepi” vacsorán dolgozott, tojásrántottát készített. Mit sem sejtve hoztuk tá a csengőfrászt, bemutatva a meggyűrűzött ujjainkat. A folytatástól eltekintek, már kerekítettem belőle egy sztorit, van annak már vagy három esztendeje.

Rohamosan fogyott az idő a dévaványai bemutatkozó látogatásunkig. A bitófa alatt álló fegyenchez hasonlítottam a szorult helyzetemet. Megérkezünk hosszú, viszontagságos vonatozást követően, melyet átszállások tettek még izgalmasabbá. Aztán leendő anyósom és apósom legeltetik rajtam a szemüket, nos, ettől tartottam, nagyon is.

Dévaványa felé bumliztunk, valami ötöd osztályú vicinálissal döcögtünk, a nagy cél eléréséhez. Már minden bajom volt. A Keleti pályaudvaron, a beszállást követően, Laci belém tukmált egy kis fütyülős barackpálinkát, ezzel is erősített a nagy találkozásra. Kortyolgatás közben megérkezett a kalauz, rögtön észrevette a szeszes üveget az ingatag asztalkán, a vonatablak előtt. Ráutaló magatartása következtében ő is kapott egy kupicával a nedűből. Kérem tisztelettel, a szeme se rebbent a vasúti dolgozónak attól a mennyiségtől, amitől én már 10 perc után igen rózsás hangulatba varázsoltam magamat. Kapkodtam a levegőt, megköhögtetett a barackpálinka, magyarmiskásan. Ugyebár nem szokta a cigány a szántást… Sok boldogságot kívánva intett búcsút a kalauz, miután megtudta az utazásunk okát, ment tovább kezelni a jegyeket.

Marha hosszú volt az út Budapesttől Gyomáig. Remekül töltöttük el az időt, nevetgéltünk, ugrattuk folyamatosan egymást. Gyomán aztán egy-két akrobatához illő szökkenéssel, laza ugrással elértünk a Ványa felé induló csatlakozást. A betermelt pálinkától ajándékba kapott jókedvünk kitartott Dévaványa vasútállomásig. Lecihelődés után, sok kilométert kutyagolva döbbentem rá, hogy Laci nem véletlenül ecsetelte nekem, milyen hosszú az út gyalog, a Bánom-kertig. Se egy busz, se taxi nem állt a leszállást követően a maratoni vonatozástól teljesen lemerült, kifáradt, elkókadt, leamortizált utas rendelkezésére. A szív- és lélekerősítő is éppen kifogyott, az utolsó kortyokat rúgta az üveg tartalma.

Úristen, hiszen a mohácsi csata óta kutyagolunk, mikor érünk már „haza”? – gondoltam kimerülve, elcsigázva. Na, ez is jól kezdődik, cikázott rémülten át az agyamon a gondolat. Amikor már levegőt alig kaptam, az egyébként 30 Celsius fölötti kánikulában, édes vőlegényem megnyugtatott, hogy kis híján már a fele távolságot megtettük. Fönnakadtak vizenyős szemeim, de trappoltam leendő férjecském mellett, rendületlenül.

Laci nem átallott az út alatt rögtönzött idegenvezetést tartani. Bemutatta az utunkba eső utcákat, nem hagyta ki a fontos infókat, ki, merre és meddig lakott itt és ott, a falu központjában az összes kocsmát felderítettük, megpihentünk a sok gyaloglás után.

Vészesen közelítettünk utunk célállomása felé. A drága Mama mintha érezte volna, hogy hamarosan felbukkanunk az utca végén. Kint támasztotta a kiskaput, amikor elé toppantunk. Úgy éreztem, amikor Laci anyja rám nézett, mintha országos lóvásáron lennék, mint eladó haszonállat. Minden négyzetmillimétert föltérképezett rajtam, bámulatos gyorsasággal. „Szóval, te vagy a Zsuzsika!” – kedveskedett leendő anyósom. „Aztán áprilisban, miért nem jöttél haza Lacival?” Jaaaaaj, sejtettem, hogy ez a téma elsők között kerül terítékre. Nem mertem bevallani az igazat, azt lódítottam, hogy a Laci nem akart hazahozni. Ránézett középső fiára a megenyhült anya és mosolygott. Laci torkára forrt a szó, megbénította a mondat, amelynek segítségével kivágtam magamat, eléggé el nem ítélhető módon, a slamasztikából.

Na, akkor volt az a történet, hogy Édesanyám a postán összetalálkozott Lacival, aki a pénztárnál állt sorban. Rögtön beszédbe elegyedtek, anyám kipréselte belőle, mi járatban van a nagy postán ez a viharsarki gyerek. Laci viccelődni próbált, de meglehetősen rosszul sült el a dolog. Azt lódította nevetve jó anyámnak, hogy éppen gyerektartást ad föl. Anyám a meglepő infó fölfogása után nagy levegőt vett, majd elsápadva kiszédült a postáról, hazajött. Engem faggatott, hogy tudom-e, hogy Papp Lacinak már van gyereke. Nem tudtam, de a vőlegényemnek kissé ki tudtam volna a nyakát tekerni. Nekem erről a tényről elfelejtett szólni! Nem hiszitek el, másnap utaztunk volna Békés megyébe, de az események ilyetén alakulása után nem utaztam le a vőlegényem szüleihez.

Beletelt néhány nap, mire mindenki tisztázta magát, viszont az én utam elmaradt. Leendő anyósom tehát hiába dolgozott, takarított, fordította föl a családi házat, nem ment a menyasszony „háztűznézőbe”! Ez a „jópofa lódítás, „viccelődés” majdnem a kapcsolatunk végét jelentette.

Ó, bocsánat, visszatérek az előző gondolatsorhoz, Laci anyja még a spájzot is kimeszelte, a tiszteletemre. Rengeteget dolgozott ez a szorgalmas anya, mindhiába! Nem volt, aki elismerően csettintsen a csillogó, villogó ház láttán!

Minden jó, ha jó a vége, mindenki tisztázta magát, néhány hét múlva már röhögtünk az egész eseten. Betessékeltek a párom szülei, addigra apósjelöltem is előkerült a hatalmas kert egyik zugából. Terike néni – anyósjelöltem – folyamatosan vizslatott, kontrollálta még a levegővételemet is. Ez volt aztán a „POFAVIZIT” a javából! Mindenféle kérdéssel terhelt, golyózáporként hatott rám, oly sebesen és alaposan kikérdezett. Nem átallott intim kérdésekkel is kínos helyzetbe hozni! Időnként egy negyed mosolyt sejtettem felfedezni az arcán.

Finom illatokat érzékeltünk, már jól meg is éheztünk, amikor az első sokk után az ebédlőasztalhoz invitálta vendégeit a ház szorgos asszonya. Hatalmas lábos meglepetést, egy kisebb falunak is elegendő mennyiségű birkapörköltet rakott Terike néni elénk. Majdnem az asztal alá estem rémületemben. Soha nem főzött birkát édesanyám, nem ismertem a birkahús egyedi zamatát, puhaságát. Amit jó anyám otthon nem főzött meg, a mai nap sem szeretem, nem eszem meg. Rövidre zárom: egy falat nem sok, annyit se ettem a háziasszony remek specialitásából. Terike néni összecsapta a kezét, mérges, sértődött hangon kimondta a tutit, lesújtó véleményt mondott rólam. Nem rejtette véka alá a velem kapcsolatos, súlyos mondanivalóját: „Milyen magyar lány az, aki nem szereti a birkapörköltet”? Bevágta a merőkanalat a gyönyörű, vörös színű, sűrű szaftba, amely tajtékzó hullámokat produkált.

Igen, ott tudtam meg, hogy egy senkiházi, „ganyé”, huszadrangú magyar állampolgár vagyok, aki nem érdemli meg, hogy honfitársai embernek nézzék. Laci beverte az én adagomat is szemrebbenés nélkül, abban ugyan nem volt hiba! Nem mertem a kedves mamára ránézni, mert ölni tudott volna az egyébként szép, mandulavágású, barna szemeivel. Szégyenszemre összekotort nekem a sublódból, némi jól megizzadt paprikás, házi szalámit, miközben mondta, mondta és hevesen, szinte szünet nélkül darálta rólam, a magáét. Laci kardot rántott mellettem, ez volt a szerencséje.

A Mama is megenyhült másnapra. Már készültünk a hazafelé útra, amikor a kert egyik távoli sarkában kikönyörögtem Lacitól a szülők első véleményét rólam. Mosolygott, hogy ezzel is a tudomásomra hozza, megugrottam a Mama által fölállított szintet, bár a léc rezgett, az is igaz! Összességében rábólintottak a kapcsolatunkra, nem ágáltak ellenem. Három hónap múlva már ott törölgették ők is a szemüket az esküvőnkön, a saját szüleimmel együtt. A szertartás után megkaptam a receptet, a kisfiához: „Vigyázz a fiamra, mert Lacit csak elrontani lehet!”

Érdekes gondolatok kavarogtak ezek után a fejemben, de ez már egy másik történet témája (lehet).

Mindez ma 44 éve történt, az évforduló apropóján meséltem el nektek, drága Ismerőseim, kedves Barátaim!
.