Számvetés

Megint kórházba kerültem. Évek óta újra meg újra ez történik. Mindenki nagyon kedves velem, de én elfáradtam. Hosszú volt az út a két világ között: ahonnan indultam, s ahova érkeztem. 72 év, 12 gyermekszülés, 6 gyermek temetése. Eltűnődöm lassan, békésen. Rossz házasság, részeges férj. Eszembe jut édesapám mondása: „Az ökreim sem bírnak ennyit.”

Magam sem hittem volna, hogy a villámcsapásszerű, égig emelő szerelem hova sodorhat. A középparaszti családban élve és dolgozva, „halálom szerelembe” estem egy jóvágású, vidám katonával. Követtem őt, mindent hátrahagyva. Pedig józan gondolkodású édesapám – világ csúfjára – még az istállóba, az ökrök jászlához is bekötött, hogy visszatartson, meggondolásra késztessen. Én, a „halvérű”, eddig nyugodt fiatal lány, senkire sem hallgattam. Messzire, kanyargós utakon vitt a sorsunk, férjem szolgálati helyeivel, s egyre keservesebb lett az egész vándorlás. Hamar kiderült: az „égig érő” szerelem egyre többször csapódik a földhöz. Leplezetlenül látszott férjem alkoholizmusa, durvasága, s a származásbeli különbségek. Ő egy lecsúszott, valahai kisnemesi származású, urizáló, percnek élő, szenvedélyeitől függő ember volt. Hithű katolikusként valahogy ilyennek képzelhettem a földi poklot. Csak egy dolog jelleméhez: minden gyermekbetegség, gyermekhalál, temetés idején halaszthatatlan szoknyavadászat, kártyaparti, és persze az ital jött közbe neki. Két esetben kellett félni, sőt, rettegni tőle: ha nem ihatott, és ha túl sokat ivott. Ilyenkor az élő fába is belekötött. Élvezte, hogy kínozhat bennünket. Harmincnyolc évesen már alkoholos agysorvadása volt.

Mindeközben megszállottan próbáltam fenn- és megtartani magunkat. Meg- és túlélni. Vezeklésszámba ment, ahogy hajszoltam magam. Megalázó, filléres gondok között éltünk. Édesapám kétszer indított el bennünk az életkezdéshez. Férjem torkán minden lecsúszott. Ha megpróbáltuk elhagyni, erővel visszacibált bennünket. Akkoriban, főleg vidéken az asszonyok „nagy kötényének” illett – el kellett – takarni a családi bajokat, nyomorúságot. Az utolsó másfél évtizedet végre máshol töltötte, tombolta. Legyen neki könnyű a föld. Mi az ő beteg lelke ellenére, s nem vele, tudtunk talpon maradni.

Egész életemben vittek a mindennapi tennivalók. Hajnali 3 órától késő estig. A gyerekeknek, s a követelőző férjnek ennie kellett. Állami gazdaságokban végzett, folyamatos munka mellett aratás, kapálás, tehenészet, nagy házikert, napszám, részes munka, mindig-mindig. Ha kellett, cipőt javítottam, ha kellett, fát hasogattam, vagy zsákoltam. Éltem a mindennapok sodrásában. Ez tartott életben.

A gyerekek nőttek, okosodtak, sok örömöm telt bennük. Végül hatuk felnőtt, tisztességgel megállják a helyüket. Ők már a saját életüket kell éljék. Nem szeretnék terhükre lenni. De a folytatáshoz már a hitem is kevés. Tudom, ezt a gyermekeim is megértik majd. Mindent megtettem, amit lehetett. Nem kell szégyenkeznem senki előtt.

Elszámoltam. Hitemet megtartottam. Így kitartottam a döntésem mellett, amikor az orvos tájékoztatott: műtéttel kellene eltávolítaniuk belőlem azt a nagy vérrögöt, ami lassan, de biztosan közeledik életfontos szerveimhez. Ha nem egyezem bele, rámehetek. Gondoskodó módon adtak gondolkodási időt, több részletben is. Emberséges lehetőséget kaptam, de már döntöttem. Nem megyek bele: tudva, ismerve a többi bajaimat, s az erőm fogytát. Józan ésszel, higgadt nyugalommal döntöttem. Mindenre volt időm, minden feladatomat elvégeztem. Tudom, az Úr csak akkora keresztet rak ránk, amit elbírunk. Nem félek az elmúlástól, én megyek elébe. Megbékéltem küszködéses életemmel, nem érzem áldozatnak magam. Nagy volt a kihívás, sok és sűrű a feladat, de sikerült, az erőm eddig kitartott. Lezártam a dolgaimat, kis és nagy ügyeket egyformán. Nem bánt semmi. Szépen, nyugodtan megyek el, miközben kezelőim itt állnak körülöttem, ígéretük szerint kényszerűen leeresztett kézzel. Nem akarom, hogy úgy „segítsenek”, ahogy már nem kell. Imádkozom. Ezen a kapun túl már várnak.
.