Previous Story
Szeráf
Posted On 2023 ápr 16
Comment: 0
Jelige: Et Alteres
.
.
Talán bizony a sasszárnyú asszony legendája érdekli a nagyságos urat? Elmondhatom úgy, ahogy a kis gyerekeknek is szoktuk.
Az az asszony a mennyből származik, s ahogy az angyalok háborúztak körülötte, a nagy felfordulásban lepottyant hozzánk a földre. Veszedelmes teremtmények, repülő tűzkígyók leselkedtek rá abban az országban, ahová érkezett. Az Isten megsajnálta, s egy sasnak megparancsolta, hogy az a szárnyait adja át az asszonynak. Így tudott biztonságos helyre menekülni a tűzkígyók elől. Mivel a szárnyakat magától a mindenhatótól kapta, azok csodatevő szárnyak voltak. Amit a sasszárnyú asszony kívánt, az mind teljesült.
Kívánta, hogy uralkodjon országunkon. Megjelent egy angyal, azt mondta, akkor a te népedet gyűlölni fogják az emberek, s könyvekből tanítják majd utódaikat, hogy megvessék országodat s minden embert és állatot, aki ott él. S az asszony elfogadta az ajánlatot. Azóta védi a mi népünket és állatainkat csodálatos angyali erővel a sasszárnyú királynő. Ezért nem pusztít el minket ellenség, sem betegség, sem éhínség.
.
A falubeli vénember történetét egy távolról jött ember hallgatta. Fáradtnak és türelmetlennek látszott, egyik keze egyfolytában tőre markolatát dörzsölgette. Amikor az öreg gazda elhallgatott, ijedten tekintett maga mögé. Csak akkor vette észre, hogy időközben a saját kísérői és a falu lakói is köréjük gyűltek. Az idegen flegmaságot erőltetett magára, úgy kérdezte:
– Csak ennyit tudsz?
– Így mesélem, ahogyan hallottam – szabadkozott a vénember. Aztán széttárt karokkal folytatta: – A kölyköket nyugtatjuk ilyen történetekkel, amikor félnek, méltóságos úr.
– Hol nagyságos úr vagyok neked, hol méltóságos, hitvány szolga? Ki vagyok én?
Az utazó úr dörgő hangja a gazda torkára forrasztotta a bocsánatkérést is. A falusiak sem mertek pisszenni sem. Az idegen szeme haragtól kezdett szikrázni. Halk, mégis ijesztő hangon folytatta:
– A nevem: Szeráf.
– Szeráf? A hatszárnyú angyal, aki sosem mozdul el Isten mellől? – hitetlenkedett a háttérből a pap.
Erre a szeráf felemelte a hangját, hogy mindenki jól hallja:
– Úgy van. Lejöttem közétek, mert az Isten is jelen van. Már csak huszonhétféle állat él a tengerekben. Hamarosan eljön az igazság órája. Készüljetek!
– Bocsásson meg, nem ismertük fel. Mivel nincs szárnya – mentegetőzött a gazda.
Az utazó ezt hallva megtántorodott, majd érzéseit leplezendő intézkedni kezdett. Kíséretének szállást, lovainak abrakot kért, és a falubeliek megadtak neki mindent, ahogy tudtak.
Másnap már a következő faluban kérdezősködött.
.
.
A sasszárnyú asszony? A királynő terjeszt magáról mindenféle mendemondákat. A gyerekeink fejét tömik velük, jó uram. Felnőtt ember nem hisz csodákban. Vagyis nem effélékben.
Állítólag ahányszor a királynő kíván valamit, megjelenik előtte egy angyal, s elmondja a csodatétel árát. Figyelmezteti, hogy ismeretlen emberek szenvednek majd, ha teljesül ez meg az a kívánság. Elmondja, ki fog megfizetni, és mivel. A királynő akkor mindig visszavonja szavát, mert nem akar ártani másoknak.
A sasszárnyú asszony azt kérte, láthassa a jövőt, amiért egy másik földrészen gyermekeknek kellett volna éheznie. Sem a királynő, sem felfedezőink nem hallottak még arról a földrészről sem, de a jövőbelátás sem kellett már neki ilyen áron. Egyszer vissza akarta kapni elveszett fiát, de az angyal közölte, hogy cserébe meg kell halnia egy koldusnak, s az asszony lemondott róla.
.
.
– Nevetséges! Egy koszos koldus miatt lemond a gyermekéről. Ti ostobák! Azt hiszitek, jószívű a koldussal? Én azt, hogy szívtelen a fiával. – Az utazó megkapaszkodott, mint aki szédül.
Senki sem tudta, mit érez. Senki, csak egy kisgyerek: én. Ott laktam. Nem a házban, a lelkében. Én az elejétől fogva tudtam, minden koldus többet ér nála. Hát most mindenki tudja. A Papára gondoltam. Igaza volt, hogy elment. De esküszöm, megfizet érte ez a csavargó! Senkinek sem kellek miatta. Mert nevetséges alak. Mindig nevetnek rajta, mindenki kineveti. Tudják, hogy ő sosem volt angyal.
Az én fojtogató haragomtól szédült meg.
– Rosszul érzi magát, jó uram? – aggódott a házigazda. Az utazó szemébe visszatért a hideg tűz.
– A nevem: Szeráf. Jól jegyezzétek meg! Gyerekmeséket hallottam már eleget! Azt mondd, valóban van-e szárnya, s volt-e már, aki megpróbálta elvenni tőle – dörögte a hangja. A falubeli ijedtében levegőért kapkodva szólt:
– Ha merényleten töri a fejét, abban nem adhatok segítséget. Nem leszek felségáruló. Adja szavát, hogy csak kíváncsiságból kérdezi!
– Te akarod a szavamat? Kinek hiszed magad? Értsd meg, bolond, a szárnyat elveszem, mert a mindenható Isten angyala vagyok. Amit az én uram adott, azt én elvehetem az ő nevében. Aki nekem ellentmond, azért eljön a repülő tűzkígyó, s felperzseli otthonát. Egynapi járóföldre innen tegnap egy falu volt, ma már hamu, mert egy szeráfot szégyenített meg egy gazda ott. Nekem nem hiszel, nyomorult, hanem holnapra úgyis ideér a híre.
– Hiszek neked, Szeráf. Mit parancsolsz? – rebegte rémülten a falubeli. És a szeráf itt is szállást kért, másnap pedig továbbállt.
.
Tudtam, hogy eljössz értem, ifjú herceg. Harmadik hónapja gyújtogatod a falvakat. Először fékevesztett földesurakra gyanakodtunk, akik itt is, ott is egymással háborúznak. Ám a hírnökeimnek hamar feltűnt, hogy a tüzek egymás után lángolnak fel a napkeleti birodalom felé vezető út mentén. Kiszámították, hogy melyik napon fogsz ideérni a királyvárosba.
Addig csodáért imádkoztam. Azt kértem, hadd adhassam át neked a sasszárnyakat úgy, hogy ne haljak bele az elvesztésébe. Akkor az angyal megjelent előttem. Azt mondta, akinek én csodával óvtam meg az életét, abban a percben mind meghal. Visszavontam a kívánságomat.
.
– Minek mondod ezt nekem? Azt hiszed, megsajnállak?
– Csak tedd, amit tenned kell, ifjú herceg!
– A nevem: Szeráf. Íme, itt vagyok: eljött érted az angyal. Mi tehát az utolsó szavad?
Sokszor tette föl már ezt a kérdést áldozatainak. Pezsgett a vére, úgy várta a válaszban azt az elhaló remegést, a félelem felhangját, ami édes, mint a méz.
– Hozzád szólok utoljára, hallgass meg! – mondta az asszony nyugalmat sugárzó hangon. – Édesapád annyiszor leszidott téged, hidd el, mégis szeretett. Nyughatatlan férfi volt, én egyszerű asszony, nem voltam elég neki. Nem a te hibád, hogy elment. Te mindig jó gyerek voltál. A hibás csak én voltam, nem tudtalak tőle megvédeni. Te is sokat sírtál, mert mindig többet akart. Nem adhattuk meg neki, senki sem adhatta meg neki. Ne sírj többé! Isten veled, fiam, élj boldogan!
A szeráf émelygett, arcán forró hullám futott át. Csalódott. Hol a jól megszokott rettegés, ami eddig mindig körülvette?
Most én rettegtem odabent. Az asszony lát engem. Mindent tud rólunk. Ismeri a Papát, a koszos csavargó szánalmas sorsát, mindent! Ki ez az asszony? Sasszárnyat kapott, varázserőt és országot. Elmenekült, amikor pedig visszakaphatott volna, egy ismeretlen koldus élete többet ért neki. Fiának szólít, de árván hagyott, eldobott, mint egy rongyot. „Bosszút kell állnod értem, csak így tarthatjuk meg a titkunkat!” – kiáltottam. Az ifjú herceg hallott engem a lelke mélyéről. A távolból pedig saját üvöltő hangját hallotta:
– A fiad százszor is meghalt, a nevem: Szeráf!
Képzelete a jövőben járt, amiben teljesül minden vágya. Látta, hogy egy ország népe tartozik neki feltétlen tisztelettel, mert csakis a szeráf kegyelmén múlik a sorsuk. Nincs több szégyen. Már nem mer senki kételkedni angyal mivoltában. Sasszárnya van, a szava törvény. Tettei isteni csodák. A tenger partján sárkány ül. A semmirekellő, hazug csavargó – nem is létezett. Onnan, a jövőből tekintett vissza a messzi valóságba, látva, ahogy megmarkolja tőrét, és a királynő szívébe szúrja.
.
.
.
