Téli mese

Nagyapámat sosem zavarta a hideg. Sőt! Egyenesen oda volt érte. Igazi hóember volt. Kalapja kopott cilinder, mankója elnyűtt vesszőseprű. Kabátja lágy, fehér hóból, fekete széngombokkal. Mindig így láttam. Hatalmas pocakja rengett, remegett amikor nevetett… és bizony sokat nevetett. Zengő kacaja hűvös leheletként szállt messzire. Olyankor melegen simogattak azok a barnán mosolygós, huncut lignit szemei. Óriási répa orra felhúzódott és alatta ragyogtak a fekete import brikett fogai. Hangja ma is a fülemben cseng.

Egészen apró, szállingózó hópihe koromban mesélt nekünk a karácsony csodáiról. Tátott szájjal hallgattuk. Olyankor a nagyobb hógolyók is köré gyűltek, hogy hallgassák a hatalmas hóembert.

Még Holle Anyó cserkésztáborában sem tanultunk annyit a télről, mint nagyapám meséiből. Pedig ott aztán volt kiképzés! Már az első hetekben megtanultuk, hogyan kell zivatarban célba érni, vagy a sarkvidéken vízszintesen szállni. De mindenki csak lavina akart lenni, mert az volt a kiképzés csúcsa, és csak a legjobbak vehettek részt benne! Igazi, mindent elsöprő csapatmunka. Erre vágytunk mindannyian.

De nagyapa meséi még a lavinákat is felülmúlták. Mesélt az utcai kíntornásról, aki karácsonyi dallamokat tekert elő a dobozból. A gesztenyesütőről, aki mosolyogva kínálta a portékáját még a rossz gyerekeknek is. A diótörőről és az egérkirályról, a háromkirályokról, a suszter manóiról vagy a Grincsről. És még száz és ezer mesét, amit tágra nyílt szemekkel hallgattunk, kis hópihék és nagyobb hógolyók egyaránt. Olyankor kézen ragadott a képzelet és elrepített oda, ahová a zivatar sem tudott. Nem számított, hogy mit jósol a barométer, az sem, hogy mit mutat a hőmérő. Szálltunk a képzelet szárnyán, az eleinte változóan, de később jellemzően felhős ég alatt, ahol többfelé többféle csapadék is várható. Nagyapám meséi növelték a napsütéses órák számát és jégvirágot rajzoltak az ablakokra, mindenki örömére. Keleten pedig, az addig gomolyfelhős ég felhői felszakadoztak mert a mesék ideje alatt csapadékra nem kellett számítani.

Az egyik meséje különösen kedves számomra. Arról regélt, hogy réges-régen, a felvidéken, még igazi óriások éltek. De elfogytak apránként, s csak Balaton maradt közülük utolsónak. Magányában, bújában, bánatában ősöreg fákat dobált s sziklákat görgetett, dúlt-fúlt Badacsonyi várában. Egyszer aztán egy hatalmas sziklára lelt, mit addig senki megmozdítani sem tudott. Összeszedte hát minden erejét, bánatát és haragját aztán nekiveselkedett. Tépte napokig, próbálta hetekig, és a hatalmas szikla lassan mozdulni kezdett. De elgörgetni egyedül nem tudta. Látta kínját a Bakony varázslója Kamor és elküldte hű szolgálóját, a bakonyi szelet, hogy segítsen Balatonnak. Immáron ketten tépték, szaggatták a hatalmas követ, ami hatalmas nyögéssel, lassan kifordult a sarkából. De jaj, ahogyan kifordult, úgy le is döccent, haragos mordulással, maga alá temetve a vénséges óriást. Helyén tiszta vízű forrás fakadt, mely elárasztotta a mélyet, s tóvá duzzadt legott. Balaton lett a neve a szépséges tónak az öreg óriásról.

Ekkor a Balaton-felvidéki Tanúhegyek még békésen pöfékelő vulkánok voltak, de az idősebb testvéreik gyomrában már bazalttá állt össze a láva. Ezt a bazaltot hordták el később ökrös-szekereken a Kűmelltől és a Hegystűtől az emberek Csobánc várának építéséhez. A tihanyi hegy fokán csudás kastély állt. Abban élt a szépséges és jóságos Helka hercegkisasszony. Mosolya a legzordabb telet is meglágyította. De ha már ez sem használt, akkor kikocsizott édesapjával a meleg forrású Hévízre s lubickoltak kedvükre a lágy, gyógyító vízben.

Helka imádta a Balatont. Nyáron és télen is. Nyaranta együtt úszott a hűs vízben Sióval, a tó gyönyörű tündérével, télen pedig erős, vastag szíjjakkal sinkót kötött sárga szattyánbőr csizmájára s úgy sinkózott a tó jegén. Boldogan siklott, pörgött, táncolt a napfényben szikrázó jégen. Sió ilyenkor a jég alatt kísérte, s úgy táncolt alant, mintha Helka tükörképe lenne.

Történt egy ilyen alkalommal, hogy Helka túl messzire besinkózott a jégen. Vidáman táncolt és észre sem vette, hogy mennyire eltávolodott a parttól. Tél vége volt már, a jég kezdett elvékonyodni. Főképp a tó közepén. Sió próbált jelezni a jég alól, de Helka épp nem figyelt rá.

A nap hirtelen eltűnt és a jeges bakonyi szél hátán sötét gomolyfelhők érkeztek a tó fölé. Rettenetes vihar csapott le a vidékre és Helka semmit sem látott a szemébe vágó jeges hótól. Sebesen megindult arra, amerre apja kastélyát sejtette. Hatalmas morajjal hasadt meg a jég, épp előtte és a rianás elnyelte a hazafelé tartó lányt. A tomboló vihar kisebb-nagyobb darabokra zúzta a tó jegét. Sió kiemelkedett a habokból és rákiáltott a szélre.

– Mit csinálsz? Nem látod, hogy mit csinálsz?

– Mit csinálnék? Kieresztem a gőzt! – válaszolt kacagva a szél.

– De megölöd!

– Kit?

– Helkát! Hagyd abba azonnal!

A szél nagyon megrémült, hogy rosszat tett. Ismerte a hercegkisasszonyt és kedvelte is. Azonnal szétfújta a gomolyfelhőket és aggódva forgott, pörgött a rianás fölött. Sió a vízbe vetette magát és felkutatta Helkát. Odarendelte a legnagyobb harcsát és fölvitette vele a jéghideg testet a felszínre. Ott ráfektették egy jégtáblára és a hatalmas harcsa a partig tolta. A szél aggódva sürgött forgott körülötte és a tavasz meleg lehelletével ölelte át. Kicsit már ki is pirult a bájos arcocska mire az odarendelt ló megérkezett egy közeli istállóból. Óvatosan átemelték a hátára az ájult hercegkisasszonyt, Sió súgott valamit a mén fülébe és az óvatosan, de annál sebesebben megindult a kastély felé.

A szél egész éjjel aggódva keringett a kastély körül. Látta, ahogyan vastag füst szállt fel a legnagyobb kéményből. Futó gyertyák fényét figyelte meg az ablakokon keresztül, s hallotta az éjbe suttogott esdeklő imákat. Reggel aztán boldogan vitte a hírt Siónak, hogy Helka már jobban van.

Mire az összes jég elolvadt a lány már újra a Balaton partján sétált. Sió a vízben követte és jókat csevegtek. Elmesélte Helkának, hogy a parttól nem messze van egy hatalmas bazalt tömb, a Rózsakő. Ha egy hajadon leány arra felül, háttal a Balatonnak, és elrebegi a szerelmese nevét, akkor még abban az esztendőben eljegyzi a kedvese.

Helka boldogan futott hazáig, mert a jelöltje már meg volt, és most már tudta azt is, hogy mit kell tennie a menyegzőhöz.

Aztán véget ért a tél és virágba borult a világ. Helka pedig egyre többet mosolygott.

Hát ilyen kalandokról mesélt nekünk az én nagyapám.

Tavaszra aztán az öreg hóemberből lassan kifogytak a mesék, ahogyan elfogyott ő maga is. De a tél csodája itt maradt velünk! Itt a szívünkben.