Vacsoramese

Na, csakhogy megjöttél végre! Már úgy aggódtam miattad, hogy hol lehetsz ilyen sokáig. Nem szeretem, ha sötétben jössz haza. Ki tudja, mikor érnek ide a német csapatok. És olyan hideg van odakint. Ráadásul ez a sűrű köd! Az ember csak akkor dugja ki az orrát a házból, ha nagyon muszáj. Add csak ide a kabátodat, majd én felakasztom. A papucsodat odatettem a kályha mellé. Melegedj meg egy kicsit, aztán mosd meg a kezed és ülj asztalhoz! Mindjárt kész a vacsora.

Kérlek, ne nézz így rám! Igen, tegnap is kukoricakását főztem, de tegnap tejjel volt, ma meg baracklekvárral lesz. Ha holnap levágjuk a disznót, majd főzök egy jó húslevest, és sütök pecsenyét is, frissiben, ahogy szereted. Inkább mi együk meg szegény jószágot, mint a németek, nem igaz? Nemrég hallottam a piacon, hogy minden állatot elhajtanak. Hm? Ugye, hogy nem is olyan rossz lekvárral?

Képzeld, délután volt itt egy vevő. Nem tudom, honnan jöhetett. Őszülő hajú, középkorú asszony, én nem ismerem, még látásból sem. Olyan kopottas és ódivatú volt a ruhája és a kalapja. De ilyen időket élünk, manapság szegények az emberek. Elővette a retiküljéből a hirdetésedet. Elég réginek látszott, alig lehetett elolvasni. Melyik újságból vághatta ki… Istenem, ha láttad volna mi minden volt abban a táskában! Érmék, zsuzsuk, régi levelek, mozijegyek, fényképek, még egy üres parfümösüveg is. Mintha az elvesztett élete emlékeit hurcolta volna magával. Csak egy kistáskányi apróság, és mégis húzza az ember vállát.

Kérdeztem tőle, mivel szolgálhatnék. Mondta, hogy fát szeretne venni. Nem is értettem. Ilyenkor akar fát ültetni? Olyan fagyos a talaj, hogy abban nem marad meg a csemete. Na, mindegy, gondoltam, az ő dolga. Mondtam, hogy te intézed ezeket az ügyeket, de csak később jössz haza. Csalódottnak tűnt, hogy nem vagy itthon, de nem tudott megvárni. Mit tehettem volna? Elmostam a lábasokat, eltörölgettem őket, aztán kimentem vele a kertbe. Ebben a ködben alig lehetett látni valamit. Mutogattam a gyümölcsfákat, meg a többit, de egyik sem tetszett neki. Csak sétált mögöttem, nézte a facsemetéket, de ez sem volt jó, az sem volt jó. Túl kicsiknek találta őket, valami nagyobbra gondolt. Nem tudta, milyet akar, mindegy volt neki, csak szép legyen. Már egészen a kert végében jártunk, amikor meglátta a hársfát. Azt, amelyiket még szegény apósom ültetette, isten nyugosztalja, van annak már vagy tizenöt éve. Nézte az asszony, ahogy ott állt magányosan a dombtetőn, és azt mondta, az jó lesz, pont ilyet akart. Egy ekkora fát? – kérdeztem tőle. Azt hittem, tüzelőnek szeretné, de nem. Hiába mondtam, hogy az ilyen nagy fákat nem lehet átültetni, nem számított, azt akarta. Kifizeti, itt hagyja, nekünk csak annyi dolgunk lesz vele, hogy vigyázzunk rá. Kérdezte, hogy mennyibe kerül. Hirtelen azt se tudtam, mit feleljek. Nem tudom én az árakat. Aztán azt mondtam, száz pengő. Nem tiltakozott, nem alkudozott, csak elfogadta. Amikor visszajöttünk a házba, egy szó nélkül kifizette. Hogy honnan volt rá ennyi pénze…

Ó, istenem! Ne aggódj, minden rendben, csak rúgott egy nagyot a gyerek. Nem tudom, mi lehet vele, mióta elment az asszony olyan nyugtalan. Muszáj kicsit kinyújtóztatnom a derekamat. Ne állj fel! Biztos nagyon fáradt vagy, majd én megmasszírozom. Olyan finom a kezed. Így már sokkal jobb, köszönöm. Ülj csak vissza, és fejezd be a vacsorát. Hol is tartottam? Ja, igen, a pénz. Nem csak a fa árát fizette ki, hanem a gondozását is. Három évre előre kifizette, hogy vigyázzunk rá, öntözzük, és néha trágyázzuk meg.

Nem! Ne mondj semmit! Tudom, mit gondolsz. Nem lett volna szabad elfogadnom azt a pénzt. De olyan határozott volt, mindenáron ki akarta fizetni. Hiába erősködtem, hogy nem kell, ragaszkodott hozzá. Meg se hallotta, amit mondtam, csak leszámolta az asztalra a hatvan pengőt. Először nem is értettem, de aztán… Azt is mondta, hogy nagyon beteg. Rákos. Nem lehet műteni. Neki már… Isten bocsássa meg nekem, hogy ezt mondom, de ahová ő megy, ott nem lesz rá szüksége. Nekünk meg nehéz évünk volt, márciusban jön a gyerek, lesz helye a pénznek.

Igaz is, ha már hely. Ha megszületik a gyerek, ültessünk neki egy fát. Egy tölgyfát. A kert végébe, a hárs mellé. Ne álljon ott egymagában az a fa. Vagy talán mégsem… Nem. Felejtsd el, amit mondtam. Ide ültetjük a ház mögé, az udvar közepére, a fényre, hogy legyen elég helye szép nagyra nőni. A hárs mellé majd ültetünk egy fűzfát. Az is tetszett az asszonynak.
.