Vadonban

Jelige: Öreg
.
.

A Nap benyújtotta egyik sugarát a függöny résén, s tenyérnyi világos foltot rajzolt a takaróra. A folt óvatosan kúszott Iz orra felé, odaérve megcsiklandozta. Iz megmozgatta füleit, felébredt. Kényeskedve nyújtózkodott, megnyalta szája szélét. Felkelt, lassú, kényelmes mozdulatokkal megmosdott. Tekintete odatévedt, ahol Fi aludt. Mellésettenkedett, és beleordított a fülébe.
– Ébresztő!!
Fi, helyből ugrott másfél métert.
– Hülye vagy!?
A következő pillanatban már összegabalyodva birkóztak. Fi unta meg hamarabb.
– Gyerünk kifelé! Nyár van, jó idő. Várnak a kalandok.
Gyorsan bekapták a reggelit, és kisurrantak.
.
Az otthonuk körül elterülő dzsungel élte megszokott életét. Óriási zöld növények között, égbe vesző fák alatt számtalan lény népesítette be. Barátságosak, ártalmatlanok, de voltak köztük veszedelmesek is. Jókora rovarok másztak, repültek ismeretlen céljuk felé. A puha föld nehéz, fullasztó párát lehelt ki magából. Borotvaéles leveleken megültek a vízcseppek.
A két kalandor vigyázva, csendben, olykor meglapulva óvakodott a sűrűben. Egyszerre megálltak, egymásra néztek.
– Te is érzed? – kérdezte Iz.
– Igen. Remeg a föld.
Néhány lépésnyire előttük, a szemük láttára keletkezett egy domb. A tetején megtermett, fekete, bársonyos bundát viselő állat bukkant fel. Apró szemével vaksin hunyorgott, hegyes orrával beleszimatolt a levegőbe. Mellső lábain veszélyes karmok meredeztek. A két jóbarát döbbenten nézte. Mire magukhoz tértek, a lény eltűnt a föld alatt. Felkapaszkodtak a dombra, onnan látszott az ősrengeteg keleti vége. Arra indultak. Órányi bóklászás után a vadont éles határvonallal felváltotta egy kietlen sivatag. Hamuszürke talaj, köves és forró. Nem él meg itt semmilyen élőlény, csak sárkányok. Ez az ő birodalmuk. A pusztaságon túl ismeretlen veszélyeket rejtő világ nyúlt a szemhatárig.
– Ez tiltott terület. Forduljunk vissza – állt meg Fi.
– Ne legyél már ilyen anyámasszony katonája! – indult el Iz.
Óvatlanságára csaknem ráfizetett. Bömbölve, dübörögve rohant el közvetlenül előtte egy óriási sárkány. Szerencsére nem vette őket észre. Egy ideig vitáztak, rövid, barátságos pofozkodás után, végül győzött a kíváncsiság. Óvatosan átszelték a pusztát. Nap perzselte a fejüket, a kő égette a talpukat.
A másik oldalon egy árnyas ligetben találták magukat. A közepén egy kunyhó állt. Horgas orrú, háromlábú lény lépett ki belőle. Egy igazi rém. Lárvaszerű arcán, torz vigyor. A két cimbora ösztöne megsúgta, nem a külseje miatt szörnyeteg, a szívében lakó gonoszság teszi azzá. Amint meglátta őket, reszelős hangon rájuk kiáltott.
– Majd adok én nektek itt csavarogni!
Visszament az odújába. Három lába ellenére lassan mozgott. Inkább látszott szánalomra méltónak, mint veszedelmesnek. Rövid idő múlva újra előjött, egy kis tálkát hozott, letette a bejárat mellett álló asztalra, s újra eltűnt. Fi nagyon szomjas és kíváncsi volt. Az edényben áttetsző, rózsaszín, édeskés illatú folyadék tükrözte vissza az eget.
– Ez finom lehet. Kóstoljuk meg.
– Inkább ne! A halál bűzét érzem benne – mondta Iz. – Menjünk vissza. Ez nem jó hely.
Amint átkeltek a sivatagon, feltámadt a szél. Az ég elsötétedett, és megdörrent. Először nagy szemű eső, majd jég kezdett kopogni a fejükön. Erek, patakok, tavacskák keletkeztek, majd az egész vadon egyetlen tóvá változott. A két vándor csapkodva igyekezett a felszínen maradni. Orruk, szájuk megtelt vízzel. A dzsungel mélyen ősi építmény állt. Bizonyára egy rég letűnt civilizáció emléke. Talán valamilyen véres, pogány rituálékhoz használták. Nagy nehezen elvergődtek odáig, ott húzták meg magukat.
A vihar, amilyen hirtelen érkezett, úgy vonult el. A föld mohón itta magába a vizet. Az őserdő megtépázva, de felfrissülten, megtisztulva ontotta a nehéz párát. Iz és Fi újra útra kelt. Néhány perc gyaloglás után megérezték, valami történni fog. A vadon egyszerre elcsendesedett. A madarak elhallgattak, a tücskök abbahagyták a ciripelést, s mintha még a szellő is megdermedt volna. Szemben mozogni kezdett növényzet. Óriási páfrányok remegve tértek ki egy hatalmas lény útjából.
A két jó barát, egy kis tisztáson állt. Pontosan előttük bukkant ki a sűrűből egy, hatalmas lábatlan bestia. A nyurga Iznél legalább négyszer hosszabb volt. Megdermedt, csak villás nyelvét öltögette. Pupilla nélküli szeme, mint egy-egy fekete gyöngyszem, ragyogott. Fejét lassan felemelte, kissé hátrahúzta.
– Már megint itt vagy, te ocsmány fészekrabló?!– kiáltott Iz, és rávetette magát.
A lény számított a támadásra. Villámgyorsan előrelendült, belemart a lábába, és taszítóan nyálkás gyűrűibe fogta. Iz hasztalan vergődött, nem tudott szabadulni. A szorítás egyre erősebb lett, végül már lélegezni sem tudott. Még látta, hogy a szörny hátborzongató reccsenéssel kiakasztja állkapcsát, száját óriásira tátja, aztán elsötétült előtte a világ.
Fi ráugrott a bestiára, mély sebet ejtett a hátán. A lény, fájdalmában elengedte áldozatát, és menekülőre fogta. Széles vérnyomot hagyva visszakúszott a sűrűbe.
Iz a földön fekve, fájó bordákkal, vérző lábbal tért magához.
– Jól elbántunk vele – pihegte. – Ez se tolja ide többet azt a rusnya, lapos képét.
A két hős belefáradt a kalandozásba. Egy óriási lapulevél árnyékában elszundítottak.
A Nap már aludni készült, mikor Iz arra ébredt, hogy valami bökdösi. Megijedt. Egy barátságosan vigyorgó pofa tornyosult fölé. Meleg, barna szemei, fekete orra, csúcsára állított háromszöget formáztak.
– Te vagy az Nyálcsorgató? Hagyj békén. Beteg vagyok.
– Csak nem ez a seb a lábadon? – szuszogta a másik. – Tudtad, hogy az én nyálamnak gyógyító ereje van?
Azzal gondosan végignyalogatta a sérülést.
– Pfuj! Ez undorító! – prüszkölt Iz, de fájdalom valóban enyhült.
Ekkor kiáltást hallottak:
– Al Iz, Szo Fi!
A Nyálcsorgató, eliramodott a hang irányába.
– Minket hívnak – ásított Fi.
Egyik se mozdult.
– Szo Fi, Al Iz! Hol tekereg az a két kelekótya?
– Láttam, hogy a vihar elöl a régi tyúkólban bújtak el – mondta egy másik hang.
– Menjünk? Most adják az Alutas Akost – tápászkodott fel Fi.
– Megvár. Tanulják csak meg, ki itt a főnök. Jegyezd meg: mi soha nem azért megyünk oda, mert hívnak, hanem mert akarunk.
– Elég ebből a hülyeségből, én megyek.
– Eredj, te szolgalelkű! …Várj, én is megyek! – bicegett utána Iz.
.
Dorombolva törleszkedtek gazdájuk lábához. Puha kezek emelték fel őket.
– Aliz! Mit műveltél már megint? Csupa kosz vagy. Vegyél példát Szofiról. És ez a seb a lábadon (Fi kárörvendve vigyorgott), ezt rögtön le kell fertőtleníteni. Aztán megkapjátok az alutasakost.
– Persze! Fi tarka, én fehér. Rajta nem látszik a kosz – morgott Iz.
A lábára büdös, barna folyadékot csepegtettek, amit tüstént el kellett távolítani.
Ismerősen zizzent a csemege alumínium csomagolása. A fáradt vándorok mohón nekiestek, pillanatok alatt eltüntették.
Félálomban még hallották, amint valaki azt mondja:
– Holnap vágjatok le a füvet a kertben, mert már akkora, hogy egy medve is el tudna bújni benne.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Öreg

    Köszönöm szépen! 🙂 🙂

  2. Eve

    Pótoltam a lemaradt sort. Fogalmam sincs, hova tűnt, szerkesztéskor még ott volt. 🙂

  3. Öreg

    Köszönöm szépen! Most vettem észre, hogy az elején kimaradt egy sor. 🙂 Az, hogy: A következő pillanatban összegabalyodva birkóztak.

  4. Guti Csaba

    Izgalmas, fantáziadús írás, de legfőképpen hiteles. A macskák élete valóban ilyen lehet.
    Gratulálok!

Hozzászólás

*