Varázs

Hatalmas épület a nyüzsgő nagyvárosban. Egyetlen hang se szűrődik ki falai mögül, pedig odabent egész világok tombolnak, üvöltenek, lüktetnek. Különös pogány szentély, arany és vörös bársony birodalma. Lerí róla, hogy emberek alkották, ám olyan emberek, akik meghajoltak a nagysága előtt néhány röpke órára vagy akár egy egész életre. Fehér oszlopcsarnok percnyi nyüzsgést engedélyez csak az érkező vendégnek, aztán a kapuk feltárulnak, és nincs páholy többé se hétköznapnak, se időnek. Ezek is csupán pironkodnak e hely előtt, mert kedve szerint űz belőlük gúnyt, vagy éppen mutatja meg értéküket.

Különös, más világ, faragott fa és vörös drapéria birodalma. Olyan művi, olyan valótlan, s mégis valóságosabb és igazabb a helynél és időnél, melyben lakozik. Irónia, romantika, dráma, paródia, szépség talál itt otthonra, s fér meg egymás mellett a színfalak előtt. Szédítő magasságok, tompa zajok, sötétség és fény kábító tánca, illatok és zene. Mindent betöltő muzsika, dobbanó lábak, festett arcok, emelt, játszadozó hangok bársonya, hangszerek üteme.

Különös, bűvös terem, varázslat és józan széptevés. Álmaimba szöksz, édes kínnal égetsz. Titkodat kutatom egyre, aranyozott karú lámpák világítják meg a bíbor tapétával bevont falakat, sietős lépteim zaját égő bordóban fürdő, puha szőnyegek nyelik el. Keresek valamit. Vagy valakit. Magam sem tudom még. Alakja homályba vész, nyomát sem látom… csak azt a vad, lelket perzselő sóvárgást feledni tudnám, hogy rátaláljak! Lépcsősorokon fel, aztán le, soha véget nem érő labirintus, melyben mégsem félek, mert mindent felülír az az egyetlen érzés, mely visszafojtja a lélegzetet, s heves szívdobogásba űz. Sehol egy korlát, sehol egy kapaszkodó, szédülök. Suhanok, futok, osonok utána, de mindhiába, nem érhetem el. Mikor már szívembe markolna a kétségbeesés, zokognék, akár a kisgyermek, s lerogynék a vörös bársonyra, egyszerre belém villan, milyen ismerős mindez.

De miért? Sosem jártam itt. Vagy mégis? Mikor? Soha és életem minden napján. Ez a hely bennem van, én vagyok az. Amit keresek az az élet szenvedélye, és ebben a bűvös világban várnak rám a maszkák, akik mind-mind én vagyok. Én a tudós, én a balga, én a gyermek és az agg, én a királynő és a koldus, én a szűz és a buja. Mind egy testben, egy vágyban, egy színen.

Itt vagyok bennetek gyönyörű árnyak egy magamban fehér púderrel bemázolt arccal, s ha elvakít a reflektorfény, arra az időre nem látlak többé titeket, emberek. Akkor álarcot öltök, lehunyom a szemem, felkacagok, és elhitetem magammal, hogy akit láttok, már nem is én vagyok. Az a másik ezerarcú beszél hozzátok saját szeszélye szerint. És abban a pillanatban elhiszitek a délibábot, fürkésztek, de szemetekre varázsból hintek homályt. Játszik a hangom, játszik a testem, játszik minden mozdulatom, s játék közben ezernyi tőrrel szúrok felétek, mert az élet szól ajkaimról. Nézitek a látomást, s azt kérditek: melyik az illúzió? Nehéz lenne megmondani. Talán nem is kell. Csak bámuljatok és ámuljatok, csak szeressetek vagy gyűlöljetek! Nincs választás, mert a maszka csak azt az önmagát mutathatja, amelyre teremtetett, színes érzést ad, hol nem maradhattok közömbösek. Édes illatot árasztó páholyok, visszhangot verő dobok, mozdulatokat pásztázó fények veszik körbe. Sárga hold trónol a fekete homályban, komolykodó, pufók angyalok aranyló sziluettjén villan meg a gázlángot köpő fáklyavilág a kupola alatt. Hogy lehet ezt komolyan venni? És hogy lehet ezt nem megilletődött komolysággal magamba fogadni? Itt tényleg emberek teremtenek az égiek helyett? Igen, emberek alkotnak maguknak álomvilágot, ahol hazudni lehet, és ugyanakkor megmondani a valót. Művészet szolgái emberek. Nem egyszerű művészet ez, varázslat ihlette művészet, mely átjár és elbódít. Valóban színház hát az egész világ… Minden darab az életből meríti mondandóját, dicséri vagy elítéli azt, s oly éles fényű igazságérzettel tapint rá fájó sebre, bűnös szenvedélyre, egyetlen valóra, hogy végül már rá sem ismersz önnön létedre, s neveted saját balgaságodat. Így tart eléd tükröt. Görbét, töröttet, csillagfényűt.

Máskor szédít, csábít, rózsaszínű álmokat hint az emberek elé, sóhajt csal elő belőlük, és simogató bilincsbe ver. Mégis arra a néhány percre hinni akarjuk, hogy egyetlen nagy álmodás, muzsika, és dal az élet, szárnyalunk mi is a dallamokkal együtt, s testünk önkéntelen ritmusra ringatózik.

Amikor eljövök hozzád, színház szelleme, nemcsak testemet öltöztetem ékesen. Lelkem és elmém is neked adom percekre, hogy tégy velük, amit akarsz, csak érintetlenül ne hagyd! Nekem a legnagyobb ajándék, ha vendégedül fogadsz, hangulataid az enyémek is. Megújult lélek, felfrissült elme az, mellyel távozom, mert úgy felemelsz, s olyan magaslatokba, ahonnan csak soká és vonakodva lehet földre szállni.

Mester, varázsló, szerető! Mit teszel velem? Miért? Hogyan? Csak nevetsz rám, s azon nyomban sírsz is mindjárt, úgy érzem, őrült játékot adsz elő. Nem kérded, veled tartok-e, csak elragadsz, és én elakadó lélegzettel lépek be a világodba. Akit ott találok, tátott szájjal bámulom. Emberalakba bújt komédiázó mártír köszönt gúnyosan, aztán sarkon perdül, egy pillanatra megmerevedik, mozdulatai lelassulnak. Fehér csipkekesztyűs jobbját a szívére szorítja, balja a teste mellett lóg alázatosan, miközben szinte földig hajol a teátrum előtt. Aztán máris táncol, forog, kacag és sír újra, maszkja láthatóvá válik. Nincsenek igazi vonásai, egy álarc két ellentétes felét látom. Az egyik sír, keserű könnye dühödt szomorúsággal néz a világba. Tragédia… Másik fele önfeledt vigalommal kacag, fogatlan szája a füléig szalad. Komédia… A furcsa maszka csalogatón hátrál előlem, s én megbűvölten követem a fantomot. Mozdulatlan ajkairól a színjátszók élettörvényei hangzanak, követni őket nem csekély kihívás.

„Hajts fejet, de ha kell, járj emelt fővel!” – szól az üzenet messzi távolból halk parancsszóként zengve a páholyok között – „Hajolj földig, hogy aztán egyenes derékkal, méltóságteljesen léphess az aranyfüsttel bevont trónra. Járásod legyen tánclépés, karjaid mozdulata kecses érintés, mutasd az általad megformált alak gondolatait és érzéseit arcod minden rezdülésével, de a sajátjaidat gondosan rejtsd el! Halandó, ki itt belépsz! Fogadd el velem együtt a lehetetlent, és higgy a szemfényvesztésnek! Szeress szenvedéllyel, és gyűlölj engesztelhetetlenül! Illúzió most a szomjúságod, s valódi minden vágyad, mely hozzám vezet. Itt semmi sem bűn, minden csak játék, varázslat. Egyetlen vétked az lehet, ha közönyös maradsz, ha lelked nem nyitod meg, ha nem lépsz be a tündérvilág kapuján. Itt lehetsz valaki más, valaki jobb, szebb, tündöklőbb. Itt megnyithatod sötétebbik oldalad, ölhetsz, hisz tovább lélegzik a vérző halott. A fogatlan kaszás fölöttünk száll kicsorbult erejével, csupán elmédnek állít irtóztató üvegkoporsót. Itt szabad a szerelem, mert illúzió a vágy, a test, a csók, az ölelés. Minden, de minden csak a fejedben történik, a félig kimondott szavak ott fejeződnek be, a történet szálai arra kanyarodnak, mit igaznak hinni óhajtasz. Vigyázz azonban, mert elevenebb az az anyaföldnél, hisz álmaidban él tovább. Tiszteld e helyet, mert te vagy itt minden szereplő, minden levegővétel, minden pillanat. Nem hiszed? Kételkedsz? Akkor máris célhoz értem, mert csak hívő gondolat szülhet kétkedő, kutató, lázas álmokat. Tiéd az valamennyi! Visszajössz ide, és mindahányszor megérkezel, úgy érzed majd, mintha valamiképp hazaértél volna. Embernek sajátja ugyanis ez az álomvilág, magának alkotta a varázst magáról, szüksége van rá. Nem szabadulsz többé, s tudom jól, hogy nem is akarsz már, mert itt lehetsz valaki, aki nem szürke, nem egyhangú, nem elvárások szerint él. Aki lehet főhős, és közben elhiszi, hogy élete fontos, jelentős. A színpad már a lelkedben van…”

A maszka eltűnik, magamra hagy. Összezavarodva bámulok szét magam körül. Elment? Hol van? Hirtelen távoli kacaj harsan fel a fülemben, s a belső színpadon ott áll ő az én arcommal. Áll mozdulatlanul, ragyogón. Az oszlopcsarnok közepén vagyunk, az ajtók mögül egyre növekvő fény és taps szűrődik ki. A maszka lassan megmozdítja a jobbját, önkéntelenül vele mozdul az enyém is. A szívére helyezi kesztyűs ujjait, s én is érzem már ujjaim alatt a saját szívem dobogását. Tudom, mi következik. Egyszerre hajtunk fejet, a lelkem megtelik varázslattal. Magammal viszem mindezt, hódolok neki, az ő táncát járom, az ő hangján szólok, mely most már nekem is sajátom, hordozom mindig e szerelmet, a színház varázsát.