Previous Story
Vattacukor
Posted On 2023 ápr 16
Comment: 0
Jelige: Tűzmadár
.
.
1.
.
.
Állok a porondon. Neki segédkezek. Eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha megbotlana? Épp csak egy kicsit. Csak hogy ne sikerüljön… vagy legalább ne olyan tökéletesen.
Fájhat a lába. Figyeltem, hogy húzta egy kicsit. Megsérült a próbán. Persze az arcán ebből semmit sem lehet észrevenni. Eltakarja a tökéletes smink. És a mosoly.
Kinek szól ez? Mert nem a közönségnek, azt látom. A közönségnek másfajta mosoly jár. Tökéletes! Már megint.
Nem, ez nem az övék. Ezt nem vehetik el.
Ah, a spanyol artista fiú… Nem mondom, van benne valami, de nekem kissé felszínes. Különben is, láttam már szipogni Monát miatta. Kell a fenének!
Én is mosolygok. Pedig meg tudnám fojtani ezt a libát. (Megint hogy kirakta magát.) Az én számomat csinálja.
– Csak addig, amíg felépülsz, ma chérie! (Na ja.)
Az én számom! Hány álmatlan éjszakámba került ez nekem! Tetszik a nézőknek. Hát persze, hogy tetszik. Minden benne van. Minden, ami én vagyok. Voltam. Nem! Nem voltam. Vagyok.
Mi is vagyok most? Nincs idő merengésre. Hülyeség az egész!
Újabb mosoly a nézőknek, széles kézmozdulattal mutatom: íme, a sztár.
Taps. Nem túl erős. Az ingerküszöb az egekben, egyre nehezebb elkápráztatni a nagyérdeműt. Meghajlás. Hátrálunk kifelé, mosoly, mosoly, mosoly. Francba, letört a cipősarkam! Lábujjhegyen szaladok az utolsó méteren. Függöny.
Natalie int. Tudom, nem kell figyelmeztetni. Van még negyedórám a szünetig. A sarokba hajítom a cipőt, öltözök. Ez a dressz a kedvencem. Kár, hogy csak a ládából bájologhatok vele. Kettéfűrészelnek. Szakállas trükk. Beveszi ezt még valaki? Persze, a gyerekek. Hát azok édesek! Az a sok juj, meg hű, meg minden. Lehidalok tőlük!
Egy cigi még belefér. A sötétben is érzem, hogy nem vagyok egyedül, de csak Díva imbolyog oda a kerítéshez. Megbök az orrával.
– Na mi van, öreglány? Unatkozol? Mindjárt mehetsz a rivaldafénybe.
Elnyomom a cigit. Pólót rántok a dresszre, megyek kukoricát pattogtatni. Zsazsa vigyorog rám a vattacukortól. Látom a szeméből, hogy mit gondol. Mennyi pénzt képesek elszórni az emberek ilyen hülyeségekre?!
Mosoly. Anyuka érkezik egy szöszkével. A gyerek elbűvölve nézi a sok világító vackot, de anyuka elszánt. Nem ezért jöttek. Ha én lennék a helyében, vajon elhoznám cirkuszba a kölykömet?
– Egy liter? Kettő? Meg egy nachos. Tessék, köszi!
Hosszú a sor, de rutinos vagyok. Különben sem kell kapkodni, még jó páran várnak lovaglásra. Odasandítok. Ricsi imádnivaló az új, piros kosztümben. Este majd összepuszilom a kis fejét. Legalább ő itt van nekem. Sóhajtozok. Hé! Mosolygunk, nem sóhajtozunk!
A pónik levonulnak, Gedeon lép a porondra. Vége a szünetnek.
Bezár a bazár, vár a fűrész. Póló le. Gedeon a fenekemre csap, kacsint. Nem unja még?
Kecses mozdulatokkal penderülök be a manézsra. Mosoly ide, mosoly oda, hajlongás. Francesco finoman nyúl a karom alá. Olyan finom ez az ember! Túlságosan is. Olasz vendégművész. Most turnézik először velünk. Egy pillanatra megborzongok, aztán már bent is vagyok a ládában. Francba, jobban be kell húznom a hasam! Érzem, hogy híztam pár dekát múlt hét óta.
Na, most megy a hű! Mosolygok, integetek. Bella lába kalimpál a másik ládából. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Legalább két számmal. De nem tűnik fel senkinek.
Végre megint egyben. Mára vége. Majd a fináléra vissza. Addig is mosoly, mosoly, mosoly.
Taps. Nem mondanám, hogy vihar, de azért határozottan jobb, mint tegnap. Erős volt az utolsó szám. Nem áltatjuk magunkat, hogy vastaps lesz belőle, vissza már nem kell jönni.
A tömeg már kifelé tódul a sátorból. Még egy utolsó ringlispíl, és ennyi volt. A holnap már az úton talál minket. Szívom a cigimet a feketéllő égbolt alatt. Nézem az anyukát, meg a szöszkét, ahogy kifelé mennek. A kislány lelkesen mesél, mutogat. Elkápráztatta a cirkusz. Vajon én elhoznám a kölykömet?
Ricsi áll meg mellettem. Már ellátta a lovakat. Nagyon büszke vagyok rá, de nem mutatom. Átkarolom, barackot nyomok a fejére. Megvárjuk, amíg minden vendég elhagyja a területet. Végre!
Na gyerünk, szedjük a sátorfánkat!
.
.
2.
.
.
Mikor jártam utoljára cirkuszban? Már nem is emlékszem. Jó rég lehetett! Hm, nem sok minden változott. A sátor, a székek, a padok… és ez a feeling. Vattacukor! Te jó ég! De szerettem.
Na, meg is van a helyünk. C szektor. Jó lesz ez! Oldalról is látni mindent, legalább nem lóg be semmilyen oszlop.
Milyen izgatottak a gyerekek! Oh, most meg miért lett könnyes a szemem? Mi bajom van?
Eddig csak a színházban fordult elő. Ahogy belépek, megérint az a miliő, és én csak állok meghatottan, majdnem bőgve. Mert a színháznak szaga van. Bekúszik az orromba, együtt lélegzem a falaival, elképzelem, milyen lehet a színpadon állni, teljes odaadással átadni magam a szerepnek.
Most mi ez a cirkusszal? Lehet, hogy öregszem. Egyre szentimentálisabb vagyok.
Szól a zene. Láblógatva várom, hogy elkezdődjön az előadás. A gyerekek pattogatott kukoricát szeretnének. Majd a szünetben. Igazán türelmetlenek tudnak lenni! Azért jó volna, ha elkezdődne végre. Borzasztó kényelmetlen ez a pad. De mit is várok, ha a VIP-szektor legjobb ülőhelye a műanyag szék?
Felnézek a kupolába. Nem is olyan nagy ez a sátor. Csak gyerekkoromban tűnt olyan hatalmasnak?
Na végre! A porondmester bejelenti az első számot. Gyerekek. Az egyik akkorka csak, mint az enyém. Micsoda élet lehet ez! Vajon mennyit dolgoztak azért, hogy ma itt álljanak? Hányadszor csinálják ugyanezt a számot? Vajon van idejük gyereknek lenni? Ugyanúgy játszanak, ugyanúgy tanulnak, mint a mieink?
Látom a mosolyt az arcukon, a betanult mozdulatokat. A kislány élvezi. Ritmusra mozog, akkor is, amikor nem muszáj. Egész ügyesek. Főleg a kötéltáncos.
Szól a zene, kavarognak a fejemben a gondolatok. Taps. Méltányoljuk az ifjú generáció produkcióját.
Anna és a kis barátnője elbűvölve nézi az előadást. Egymásnak mutogatnak, néha fölpattannak, lelkesen tapsolnak. Az állatos számokat lesik, de azok még váratnak magukra. Bohócok következnek. A gyerekek hatalmasakat kacagnak. Egy erőtlen mosoly azért belőlem is kiszalad.
Szünet.
Na jó, egye fene, hozok kukoricát. Anna utánam szalad. Együtt állunk a sorban. Végigsimítok szőke haján. Csacsog, csacsog megállás nélkül. Anya, nézd! Anya, ott! Anya, vegyél nekem olyan világító pörgőt!
A cirkusz büféjében két hölgy dolgozik. Erőteljes sminkjükből ítélve nem csupán a kiszolgálás a feladatuk. Az az érzésem, hogy a porondon fogom viszontlátni őket.
Megvan a popcorn és a nachos! Hm, kellemesen meleg. Visszabattyogunk a helyünkre.
Zsonglőr, bűvész, artista… jönnek sorban a produkciók. Felismerem a büfében kiszolgáló hölgyet, aki több szerepben is feltűnik. Itt mindenki mindent csinál? Igazán költséghatékony megoldás.
Annát lesem, az arcáról olvasok. Az ő szemén át nézem, ahogy annak idején a magamén is, és rájövök: a cirkusz a gyereknek varázslat. Nekem inkább nosztalgia. Kritikus, felnőtt fejemmel másképp látom, de ezt ma inkább elengedem. Ma befogadó vagyok. Meghagyom magamnak a naiv gyermeki örömöt. És tényleg! Tapsolok, fülig ér a szám, néha titkon a könnyeimet törölgetem.
Az utolsó taps után boldogan szédelgek ki a sátorból. A gyerekek felkéredzkednek még a körhintára. Nem szándékoztam ennyi pénzt költeni, de ezen már nem múlik. Meg hát egyszer megy az ember cirkuszba, nem igaz?
Megteltünk élménnyel meg vattacukorral. Persze, azt sem lehetett kihagyni. Édes, szirupos, ragacsos felhő, de amikor beleharapnál, hirtelen szertefoszlik.
Indulunk. Ahogy kifelé terelem a gyerekeket, hátranézek. A büféből ismert hölgy áll ott, cigizik. Mellette a tüneményes kisfiú, akit a lovas produkcióban láttunk. Egy pillanatra összekapcsolódik a pillantásunk. Fáradtnak tűnik. Vajon nagyon unja már? Minden nap ugyanaz, mégsem ugyanott. Állandóan úton. Milyen lehet? Ha én lennék a helyében, vajon szeretném ezt az életet? Megrázom a fejem, Anna kis kezét a markomba zárom. Alig várom, hogy hazaérjünk a kényelmes, meleg otthonunkba.
Autóba szállunk. Innen már csak a sátor sötét sziluettje látszik, és az sem sokáig. Le merem fogadni, hogy mire hétfőn reggel erre járunk, már nyoma sem lesz. Elillan, akár a vattacukor.
.
.
