TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A legravaszabb

Jelige: Tanerő

.
.
Egy csikorgóan fagyos, januári reggelen a rókának kedve támadt rendet rakni a várában. Persze nem a hej de nagy rendszeretet vette rá a komát a takarításra, hanem inkább a kíváncsiság: vajon mi fúrja az oldalát, akár jobbra dől, akár balra pézsmaillatú vackán.
Először kidobálta a sok rég lerágott csontot. Azután szépen elrendezte a tarkabarka leveleket, amiket még tavaly hozott neki az örökkön sürgő-forgó postás, az őszi szél. Végül pedig számba vette, mi mindent zsákmányolt, amióta varjúkárogás váltotta fel a gólyakelepelést.
Azt mondtam, számba vette, de valójában a saját szájába vette, úgy számolta meg a sok trófeát. Egyrészt azért, mert úgy felelevenedtek a régen érzett ízek, illatok. Másrészt meg azért, mert hadilábon állt a számokkal.
– Nem tesz semmit – vigasztalta magát, amikor negyedszerre is belegabalyodott a kétszerkettőbe –, nem kívánkozom én a katedrára. Elég nekem a bírói talár, elvégre én vagyok a legravaszabb. No, lássuk csak, mi minden van itt. Negyven darab sárga kacsacsőr; nyamm, azok a szaftos combok! Harminc tarka fácántoll; nyámm, az az izmos mellehúsa!
Ám amikor a nyúlprémek kerültek sorra, elkomorodott a képe.
– Tizenkilenc? Csak tizenkilenc? De hisz akkor híja van a húsznak! Márpedig én nem lehetek híján semminek, én, a legravaszabb!
A tíz pár őzagancs és a hosszú, barna sastoll sem derítette jobb kedvre.
– Ejnye, úgy látszik, itt az ideje, hogy kerüljek egyet az erdőn. Csak utamba akad egy nyuszika, akinél esedékes már a bírói végzés.
Fényesre nyalta rőt bundáját, meggerebenezte lompos farkát – elvégre mégsem mutatkozhat gyűrött talárban az erdei népek előtt –, azután kióvakodott a kotorékból.
Szikrázó, fehér subát öltött az erdő. A friss hó eltüntette a múlt pöreinek árulkodó nyomait, viszont megmutatott mindent, ami reggel óta történt: a cinkecsapat szotyolát talált, egéréknél meg lakodalmat ülni gyűlt egybe a nagycsalád.
A róka fanyalogva olvasta a hóra írt híreket.
– Csak cinke meg egér? Sehol egy fácán, sehol egy túzok, de még egy kacsa se? És hová lettek az őzek? Csak nem fogok egerészni, én, a legravaszabb? És merre járhat tapsifüles barátom, akinek kedvéért odahagytam jószagú vackomat?
Több, mint egy órán át járta szimatolva az erdőt, mire útjába akadt, amit keresett. Két gödröcske egymás mellett elöl, kettő egymás mögött hátul: hopp-hopp, erre ugrált nyúl úrfi nem is olyan rég. A róka fürgén a nyomába eredt – hej-hó, csudajó a friss hó –, ám egyszerre földbe – azaz inkább hóba – gyökerezett a lába. Nehéz, karmos mancsnyomok keveredtek a nyuszi puha tappancsnyomaival: úgy látszik, a réti farkasra is épp ma jött rá a takaríthatnék.
Nosza, rohanni kezdett a róka, hogy csak úgy porzott körötte a hó. Jaj, most lesz igazán szükség ravasz bíróra, csak nehogy későn érkezzék.
Amikor megpillantotta a farkas szürkésbarna bundáját, már messziről vonyította:
– Áííí-áííí, állj meg farkas koma, lassan a testtel! Azt károgták a varjak, hogy itt törvénysértés készül.
– Ej, már csak te hiányoztál ide, te vörös… – szűrte a foga közt a farkas. Nem tudott rendesen beszélni, mert a szájában a nyulat tartotta. A róka, aki közben odaért hozzájuk, a fejét ingatta.
– Ejnye, farkas, hát illik így fogadni a komádat? Végy példát nyúl úrfiról! Ő majd’ kiugrik a bőréből, úgy örül, hogy láthat.
Ugrott is volna a szegény pára, ha bírt volna. De nem bírt, mert a farkas visszatartotta a nadrágjánál fogva. Jó szorosra húzta, ne lötyögjön; hogyisne, mikor ilyen drága a vászon, mégsem szabhat a jó szabómester lobogós gatyát.
– Ki kell vizsgálni az esetet – fűzte tovább a szót a róka.
– Először harapjunk valamit, majd azután vizsgálódunk – morogta a farkas, és olyat kordult a gyomra, hogy a közeli galagonyabokorról lepergett a hó. – Jobban megösmerszik az igazság, ha tele a gyomor.
– Ne olyan mohón, farkas koma, mert megárt az alakodnak. Inkább azt mondd meg, tisztes versenyben győzted-e le a nyulat!
– Olyan tiszta volt az, mint a frissen esett hó.
A farkas már kieresztette szájából a nyulat. Most a mancsával tartotta a hónak szorítva, jó erősen, hogy az nyakig süllyedt bele. A róka a hóból előmeredő tapsifülekre pillantott.
– De nem volt-e túl mély az a hó?
– Akinek mély, ne ugráljon benne!
– Igazat szóltál, farkas koma. Éppen ezért meg kell ismételjük a versenyt.
– Miféle versenyt?
– A futóversenyt. Közted meg nyúl úrfi közt.
– Köszönöm, nem nevezek. Kiöregedtem már az élsportból, megelégszem azzal, amit eddig nyertem. Váljék egészségemre! – mondta a farkas, és végignyalta, ami a nyúlból kilátszott.
– Szégyenedre válik az, farkas, nem egészségedre, mert csalással szerezted. Túl mély volt a hó, igaz-e nyuszika?
Bólogatott volna a nyúl, ha a hó engedi, de így, betemetve csak a fülét billenthette meg. Rá is pirított a róka a farkasra.
– Ereszd már el azt a nyulat, hogy kivallathassam! Te meg, nyuszika, arra felelj, megfizetted-e idén a lucerna-adót?
– Meg én, nagy jó uram – felelte a nyúl lerázva bundájáról a havat.
– Nem emlékszem, hogy jártál volna nálam.
– Nem is én mentem, hanem az unokatestvérem.
– Ej, ilyenek vagytok ti, nyulak. Sosem ti hozzátok az adót, hanem az unokatestvéretek. Hát idejön-e az unokatestvéred, hogy tanúskodjék melletted?
– Nem lehet azt, nagy jó uram! Mert amelyik atyafim felkeresett téged az adó ügyében, azt többé nem láttuk. El is vándorolt már innen minden rokonom. Én is csak azért maradtam, hogy öregszülém ápolhassam.
– Derék dolog. Látod, farkas koma, van még tisztesség ezen a világon. Nem illenék, hogy pont mi, a törvény szolgái, ejtsünk rajta csorbát. Ezért, mint bíró, a következőt határozom. Egy bakugrásnyira innen folyik a patak. Mármint nyáron, mert most keményen befagyott. Annál jobb futópályát keresve sem találhatnánk. Farkas koma, nyuszika, ti menjetek ahhoz a csipkebokorhoz! Én az öreg tiszafához állok. Amikor vakkantok, kezdődik a verseny. Ha te, farkas koma, utoléred nyúl úrfit, akkor nyertél. Ha ellenben nyúl úrfi ér elsőnek a tiszafához, akkor…
– Akkor hazamehetek az öregszülémhez? – kérdezett közbe csillogó szemmel a nyúl.
– Ha te mondod – somolygott a róka. – Sőt, még egy érdemrendet is adományozok neked prémes mellecskédre, hogy aki azt látja, ne merje bántani az erdő futóbajnokát. Induljuk, és ne feledjétek: csak a patakmederben futhattok!
A patakmederben valóban tisztára seperte a jeget a szél, csak itt-ott mutatkozott egy-egy vékonyka hófolt. A farkas csupasz mancsa alig talált rajta kapaszkodót, így amikor a róka elvakkantotta a rajtot, kicsúszott lába alól a talaj, kicsin múlott, hogy orra nem bukott. Bezzeg a nyúl! Ő úgy elinalt szőrös tappancsain, mintha puskából lőtték volna ki. Hopp-hopp, villogott a fehér farkincája, hogy a farkasnak káprázott bele a szeme.
Már majdnem a tiszafához ért, amikor előtte termett a róka és elkapta.
– Hová olyan sietősen, barátocskám?
– Eresszen el, róka uram! Hiszen azt ígérte, hazamehetek, ha én érek elsőként a tiszafához.
– Messze van az a tiszafa, nyuszika, elérhetetlenül messze. De az érdemrended azért megkapod.
Rögtön ki is tűzte hegyes szemfogával az érdemrendet, a bíbor színűt, a nyúl barna mellére. Az mélyen lehorgasztotta fejét, hogy közelebbről láthassa, és fel sem emelte többé.
Várába visszatérve a róka a többi mellé fektette a huszadik nyúlbőrt. Cirógatta, szimatolta, nyalogatta őket, és közben így morfondírozott:
– Mind hozzám kerültek. Az utolsó is, már ha annak a girhes farkasnak lesz annyi esze, hogy nyúl úrfi nyomain visszafelé haladva felkeresse az öregszülét. Hiába, én vagyok a legravaszabb.
Tekintete a kacsacsőrökre tévedt.
– És az utolsó kacsa is az enyém lett. Legalábbis a negyvenedik azt hápogta, hogy ha őt elveszejtjük, akkor nem marad senki, aki tavasszal idehívja a többi vadkacsát. Neki azzal a nyiszlett nyesttel rendeztem úszóversenyt, és nem maradt el a jutalmam. Mint ahogy a fácán és a rétisas pörét is én nyertem. Mindketten az éhes fiókáikra hivatkoztak, így az eredmény holtverseny lett, én meg dupla díjat kaptam.
A róka ásított, a szépen elrendezett, tarkabarka levelekre kucorodott, fejét lábára hajtotta, dús, prémes farkát maga köré tekerte, és szemét lehunyva motyogta:
– De szívesen bíráskodnék még! Csak az a baj, hogy már egy ideje nem találkozom se fácánnal, se sassal, se kacsával, se nyesttel, se őzzel… Mindenütt csak cinkék, egerek, hollók, varjak… Mindegy. Majd csak lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. A fő, hogy én voltam a legravaszabb…
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*