A rózsaszín inggallér

A Bajor-Alpok egyik falujában a legnépszerűbb pihenőhely azon az estén zsúfolásig megtelt. Egy gombostűt sem lehetett elejteni. Szerelmes párok, családok, és baráti társaságok boldog kacajától, zsivajától volt hangos a vendégház legnagyobb helysége. Melengető gyertyafény, gőzgombóc és más vacsorák ínycsiklandó illata, tánc, önfeledt szórakozás, ami betöltötte a teret, az aznapi megfáradt sítúra lezárásaként. A barátokat táncba csábító zene ritmusa Mia testét is átjárta, aki mégis inkább egy rusztikus faasztal mellett foglalt helyet, a pultnál mért jóminőségű habzó bor társaságában. Enyhén megszédült elmével, a poharán megcsillanó apró fényt követve, a tekintete egy tőle kissé távolabbra álló férfi testének vonalait pásztázta. Vékony, sportos alakja volt. Most a farmernadrágját vette górcső alá, melynek takarásában is láthatóak voltak a férfi izmos, szálkás lábai, jó formájú feneke. Majd hirtelen meghökkent, amikor galléros pólóján megakadtak a szemei. Az ing rózsaszínű volt. Habár ezzel még határozottabban tűnt ki a tömegből, csakhogy egy rózsaszín ruhadarabot viselő férfi?! Ez a két dolog együtt valahogy nem fért a fejébe. Mégis valamiért rendkívüli érdeklődést tanúsított az alak iránt, így a szeme sarkából tovább figyelte őt, majd lassan az arcára siklott a tekintete.

Ott rakoncátlankodtak a széthulló göndör fürtök a férfi homlokán, szemében az osztrák fenyvesek smaragdzölden izzó esti fényeivel. Nem létezett más, ami a figyelmét valaha is így megragadta volna. Olyan ismerős volt ez az érzés! Na meg az idő kerekének az a semmihez sem fogható kattogása, amikor a hangot nélkülöző szünetekben a végtelen önmagához képest is, végeláthatatlanná nyúlt.

Igazság szerint, csak néhány másodpercig bámulta őt. Összezavarodott pillantását az asztalon halmozódó söröskorsók hegyi vonulatainak egyik szegletébe fúrta. A gyomra hirtelen remegni kezdett, és érezte, hogy lassan elveszíti uralmát a teste felett. A világ már megvadult ütemben forgott körülötte.

Kint, a tiroli hegyvidék mesés erdejében, sűrű, nehéz pelyhekben hullott a hó.

„Álom ez vagy valóság?” – szédítette tovább a gondolat.

A bizonyosság azonban még várakozásra intette. Belső vívódása közben, a biztonságot továbbra is annak az asztalszegélynek a kémlelése jelentette számára, melynek fogságából, nemigen szabadult. Szívverésének egyre sűrűbbé váló ütemétől erősebben pulzált az ereiben a vér. Ettől a lüktető energiától bátorságra kapott, majd ismét oldalra rebbent a tekintete, és a pillantásuk összetalálkozott. A férfi átható arcán lassan, egy határtalanul édes mosoly húzódott. Ben felismerte őt!

A zaklatottság olyan elemi erővel csapott le rá, hogy szanaszét gurultak a gondolatai. Nem állhatta a férfi kitartó figyelmét, és szemeivel lázasan kutatott egy nyugvó pont után. Végül egy kültéri lámpa fényében talált átmeneti menedéket.

„Össze kell szednie magát!” – zakatolt a gondolat a fejében.

Nos, többé nem volt képes Ben szemébe nézni. Zabolázta a testét, erőltette a gondolatait, és végül lelkitusájának eredményeként, egész egyszerűen úgy döntött, hogy menekülőre fogja. Amikor kitárta a hütte ajtaját, arcát azonnal megérintette a fagyos, hegyvidéki levegő. Nem érdekelte. Elindult, és egyre gyorsuló lépteit megint csak annak a kinti lámpafénynek a vezetésére bízta, mely már egyszer megóvta zilált figyelmét. Egy odvas, kidőlt fa derekára ült a fenyves erdő kellős közepén. Azt gondolta, a kellő távolság nyugalmat és biztonságot ad majd számára, de ahogy a csuklójára helyezte reszkető ujjait, menten ráébredt, hogy nem győzheti szívének ezt a szapora ütemét.

„Meg kell nyugodnia.”

A sűrű hóesés már alábbhagyott. És a szomszédos fa tetejéről egy fülesbagoly – talán csak néhány másodpercig – lélegzet visszafojtva figyelte őt. Majd együtt érzően csak ennyit jelzett: Uh-húúú! – És a hangját letaglózó, időtlen némaság követte. Kieresztette a gőzt.

Mia – a hang, ami szólította, ismerős volt. Megnyugtatóan mély, és olyan bársonyos, mint a kabát mely most a vállára borult. Önkéntelenül is a puha textilbe gyömöszölte magát, és a karjai vonalát éppen elhagyó kezek után hajolt. De nem érte el. Már az egész testében remegett. Ekkor jött csak rá, hogy átfújta a tájra telepedett csípős, nyirkos levegő. És csupán egy pulóvert viselt a pólója felett, amikor az imént oly sebesen nekilendült ennek a varázslatos rengetegnek, ahol menedéket remélt.

„Valaki figyelte őt…”

Ben állt mögötte. Nem mozdult. És a nevének ízlelésén kívül, másról ő sem szólt. A csend uralta a létezésüket. Meglehet, hogy nem beszélhettek helyettük a szavak. Az egymás nélkül eltelt hosszú évek visszhangja talán, e tiroli hegyek ölelésében megbújó hallgatás, mely a semmit nem mondó, de mégis oly árulkodó nesztelenség fátyolával borult rájuk. Egy hópehely sem hullott már az égből. A hegyekben megállt az idő.

Később, ismét a férfi hangja törte meg a csendet:

Nos, újra találkozunk oly sok év után… – lépett a nő elé tétován, majd mélyen a szemébe nézett. Tisztes maradt közöttük a távolság. Mia hirtelen felállt, és viszonozta a pillantást. Rabul ejtették azok a lángoló szemek! A szíve a torkában kalapált, a tenyere izzadni kezdett, így sebesen a háta mögé rejtette finom kezeit. A két erős kar gyengéden magához húzta. Ő engedett. Érezte a másik testének határozott vonalát, ahogy a csípőjéhez tapad. A gyors szívverését a mellkasában, miként az ő szívének dobogásával együtt halad. A karjait lassan, a férfi, erős izmaitól megfeszült nyaka köré fonta. Csodálta hajának kissé már őszbe forduló, ismerős göndör tincseit, és a szája elragadó ívét, és annak szegletében megbújó melengető mosolyát. Mindent tudott róla.

Ben arca lassan közelített felé. Puha ajka a nő ajkát érintette, és ő érezte lágy, forró leheletét. A fizikai mélység megszűnt közöttük. Együtt élték a mesés pillanatot, és vágyták az érzést, melyet csak e régen áhított csók adhatott. Mindeközben számukra ködbefulladt a tér.

A magaslati felhők szürke elegye, lassan egy családdá olvadt össze. És beborította az eget ez a nagy, egybegyűlt felhőtakaró. A tájra vetett halvány árnyék mögül, csak a hold tompa fénye szűrődött át időnként, talán mert ezen az estén, a hókristályok csillogó idomainak védelmezője volt. A korábban határozott véleményű uhú, szoborként állt a tűlevelek rengetegének árnyában, ahol a fenyves fái között élő különös szellő, gyengéden lebegtette testének óvó tollait. A fenyőerdő lakóinak egy altatót is dúdol ez az alkonyi fuvallat, ha leszáll az est. Mint minden éjjel, most is, nyugodt álmokba ringatott e páratlan dallam. A vidék békés volt, és csendes.

Ismét sűrű hóesés borult a környékre. És a férfi újra csókolt. Követelőn, vadul birtokolta a nő ajkait! Lágy szorításában, soha el nem múló szenvedéllyel fogta körül a testét. Megint, és újból akarta! Lényének ölelésében az összes porcikáját uralta, de mindent elsöprő vággyal kívánta a lelkét is! Nem volt képes betelni vele! Érezte. Tudta. Ismerte. Nem tudni meddig álltak így szótlanul. Mia önfeledten hallgatta a férfi mellkasának pulzálását, mely véget nem érő szakadatlan ritmusként a bensőjéig hatolt. Mindig is erre a helyre vágyott.

„Nekem ez az otthonom.”

Aztán boldog megelégedéssel a vállára hajtotta a fejét, majd egy pajkos mosoly kíséretében a fülébe suttogta:

Egész életemben, három dologban mindig biztos voltam: Számomra nem létezik szerelem házasság nélkül. A szívem nagybetűs Ő-je, soha nem öltözik rózsaszínű viseletbe. Na meg a gondolat, hogy „Nem látlak többé!”

Az első és a harmadik nem jött be. A rózsaszín inggallérodon még gondolkodom…