TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A rózsaszín inggallér

Jelige: Kék madár
.

.
A Bajor-Alpok egyik falujában a legnépszerűbb pihenőhely azon az estén zsúfolásig megtelt. Egy gombostűt sem lehetett elejteni. Szerelmes párok, családok, és baráti társaságok boldog kacajától, zsivajától volt hangos a vendégház legnagyobb helysége. Melengető gyertyafény, gőzgombóc és más vacsorák ínycsiklandó illata, tánc, önfeledt szórakozás, ami betöltötte a teret, az aznapi megfáradt sítúra lezárásaként. A barátokat táncba csábító zene ritmusa Mia testét is átjárta, aki mégis inkább egy rusztikus faasztal mellett foglalt helyet, a pultnál mért jóminőségű habzó bor társaságában. Enyhén megszédült elmével, a poharán megcsillanó apró fényt követve, a tekintete egy tőle kissé távolabbra álló férfi testének vonalait pásztázta. Vékony, sportos alakja volt. Most a farmernadrágját vette górcső alá, melynek takarásában is láthatóak voltak a férfi izmos, szálkás lábai, jó formájú feneke. Majd hirtelen meghökkent, amikor galléros pólóján megakadtak a szemei. Az ing rózsaszínű volt. Habár ezzel még határozottabban tűnt ki a tömegből, csakhogy egy rózsaszín ruhadarabot viselő férfi?! Ez a két dolog együtt valahogy nem fért a fejébe. Mégis valamiért rendkívüli érdeklődést tanúsított az alak iránt, így a szeme sarkából tovább figyelte őt, majd lassan az arcára siklott a tekintete.
Ott rakoncátlankodtak a széthulló göndör fürtök a férfi homlokán, szemében az osztrák fenyvesek smaragdzölden izzó esti fényeivel. Nem létezett más, ami a figyelmét valaha is így megragadta volna. Olyan ismerős volt ez az érzés! Na meg az idő kerekének az a semmihez sem fogható kattogása, amikor a hangot nélkülöző szünetekben a végtelen önmagához képest is, végeláthatatlanná nyúlt.
Igazság szerint, csak néhány másodpercig bámulta őt. Összezavarodott pillantását az asztalon halmozódó söröskorsók hegyi vonulatainak egyik szegletébe fúrta. A gyomra hirtelen remegni kezdett, és érezte, hogy lassan elveszíti uralmát a teste felett. A világ már megvadult ütemben forgott körülötte.
Kint, a tiroli hegyvidék mesés erdejében, sűrű, nehéz pelyhekben hullott a hó.
„Álom ez vagy valóság?” – szédítette tovább a gondolat.
A bizonyosság azonban még várakozásra intette. Belső vívódása közben, a biztonságot továbbra is annak az asztalszegélynek a kémlelése jelentette számára, melynek fogságából, nemigen szabadult. Szívverésének egyre sűrűbbé váló ütemétől erősebben pulzált az ereiben a vér. Ettől a lüktető energiától bátorságra kapott, majd ismét oldalra rebbent a tekintete, és a pillantásuk összetalálkozott. A férfi átható arcán lassan, egy határtalanul édes mosoly húzódott. Ben felismerte őt!
A zaklatottság olyan elemi erővel csapott le rá, hogy szanaszét gurultak a gondolatai. Nem állhatta a férfi kitartó figyelmét, és szemeivel lázasan kutatott egy nyugvó pont után. Végül egy kültéri lámpa fényében talált átmeneti menedéket.
„Össze kell szednie magát!” – zakatolt a gondolat a fejében.
Nos, többé nem volt képes Ben szemébe nézni. Zabolázta a testét, erőltette a gondolatait, és végül lelkitusájának eredményeként, egész egyszerűen úgy döntött, hogy menekülőre fogja. Amikor kitárta a hütte ajtaját, arcát azonnal megérintette a fagyos, hegyvidéki levegő. Nem érdekelte. Elindult, és egyre gyorsuló lépteit megint csak annak a kinti lámpafénynek a vezetésére bízta, mely már egyszer megóvta zilált figyelmét. Egy odvas, kidőlt fa derekára ült a fenyves erdő kellős közepén. Azt gondolta, a kellő távolság nyugalmat és biztonságot ad majd számára, de ahogy a csuklójára helyezte reszkető ujjait, menten ráébredt, hogy nem győzheti szívének ezt a szapora ütemét.
„Meg kell nyugodnia.”
A sűrű hóesés már alábbhagyott. És a szomszédos fa tetejéről egy fülesbagoly – talán csak néhány másodpercig – lélegzet visszafojtva figyelte őt. Majd együtt érzően csak ennyit jelzett: Uh-húúú! – És a hangját letaglózó, időtlen némaság követte. Kieresztette a gőzt.
Mia – a hang, ami szólította, ismerős volt. Megnyugtatóan mély, és olyan bársonyos, mint a kabát mely most a vállára borult. Önkéntelenül is a puha textilbe gyömöszölte magát, és a karjai vonalát éppen elhagyó kezek után hajolt. De nem érte el. Már az egész testében remegett. Ekkor jött csak rá, hogy átfújta a tájra telepedett csípős, nyirkos levegő. És csupán egy pulóvert viselt a pólója felett, amikor az imént oly sebesen nekilendült ennek a varázslatos rengetegnek, ahol menedéket remélt.
„Valaki figyelte őt…”
Ben állt mögötte. Nem mozdult. És a nevének ízlelésén kívül, másról ő sem szólt. A csend uralta a létezésüket. Meglehet, hogy nem beszélhettek helyettük a szavak. Az egymás nélkül eltelt hosszú évek visszhangja talán, e tiroli hegyek ölelésében megbújó hallgatás, mely a semmit nem mondó, de mégis oly árulkodó nesztelenség fátyolával borult rájuk. Egy hópehely sem hullott már az égből. A hegyekben megállt az idő.
Később, ismét a férfi hangja törte meg a csendet:
Nos, újra találkozunk oly sok év után… – lépett a nő elé tétován, majd mélyen a szemébe nézett. Tisztes maradt közöttük a távolság. Mia hirtelen felállt, és viszonozta a pillantást. Rabul ejtették azok a lángoló szemek! A szíve a torkában kalapált, a tenyere izzadni kezdett, így sebesen a háta mögé rejtette finom kezeit. A két erős kar gyengéden magához húzta. Ő engedett. Érezte a másik testének határozott vonalát, ahogy a csípőjéhez tapad. A gyors szívverését a mellkasában, miként az ő szívének dobogásával együtt halad. A karjait lassan, a férfi, erős izmaitól megfeszült nyaka köré fonta. Csodálta hajának kissé már őszbe forduló, ismerős göndör tincseit, és a szája elragadó ívét, és annak szegletében megbújó melengető mosolyát. Mindent tudott róla.
Ben arca lassan közelített felé. Puha ajka a nő ajkát érintette, és ő érezte lágy, forró leheletét. A fizikai mélység megszűnt közöttük. Együtt élték a mesés pillanatot, és vágyták az érzést, melyet csak e régen áhított csók adhatott. Mindeközben számukra ködbefulladt a tér.
A magaslati felhők szürke elegye, lassan egy családdá olvadt össze. És beborította az eget ez a nagy, egybegyűlt felhőtakaró. A tájra vetett halvány árnyék mögül, csak a hold tompa fénye szűrődött át időnként, talán mert ezen az estén, a hókristályok csillogó idomainak védelmezője volt. A korábban határozott véleményű uhú, szoborként állt a tűlevelek rengetegének árnyában, ahol a fenyves fái között élő különös szellő, gyengéden lebegtette testének óvó tollait. A fenyőerdő lakóinak egy altatót is dúdol ez az alkonyi fuvallat, ha leszáll az est. Mint minden éjjel, most is, nyugodt álmokba ringatott e páratlan dallam. A vidék békés volt, és csendes.
Ismét sűrű hóesés borult a környékre. És a férfi újra csókolt. Követelőn, vadul birtokolta a nő ajkait! Lágy szorításában, soha el nem múló szenvedéllyel fogta körül a testét. Megint, és újból akarta! Lényének ölelésében az összes porcikáját uralta, de mindent elsöprő vággyal kívánta a lelkét is! Nem volt képes betelni vele! Érezte. Tudta. Ismerte. Nem tudni meddig álltak így szótlanul. Mia önfeledten hallgatta a férfi mellkasának pulzálását, mely véget nem érő szakadatlan ritmusként a bensőjéig hatolt. Mindig is erre a helyre vágyott.
„Nekem ez az otthonom.”
Aztán boldog megelégedéssel a vállára hajtotta a fejét, majd egy pajkos mosoly kíséretében a fülébe suttogta:
Egész életemben, három dologban mindig biztos voltam: Számomra nem létezik szerelem házasság nélkül. A szívem nagybetűs Ő-je, soha nem öltözik rózsaszínű viseletbe. Na meg a gondolat, hogy „Nem látlak többé!”
Az első és a harmadik nem jött be. A rózsaszín inggallérodon még gondolkodom…
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Tamás Mária

    Kedves Hajni! Hálásan köszönöm!

  2. Tamás Mária

    Kedves Hajni! Nagyon szépen köszönöm!

  3. Hajni

    Nagyon tetszett, remek írás, még olvastam volna tovább és tovább… Egy izgalmas, sorsszerű találkozás élethű bemutatása.

Hozzászólás

*