Anna ébredése

Hallom a repülőgépek zúgását és egyre nyugtalanabb a lelkem. Messze elkerültem tőled kedves falum. Holnap majd jöhet a rettenetes hír: ott is bombáznak mindent. Itt fönn a magasban azok az istentelen gépek a gyilkolás bombáit szállítják. Én meg csak állok itt tehetetlenül ennek az öbölnek a mólóján, bénultan a lelkemben. Tudnék-e segíteni azoknak, akiknek már nincs otthona és az árván maradtaknak? Azoknak, akik túlélői és szenvedői e borzalmas háborúnak? Miért fogadtam el a díjakat és kitüntetéseket a zsarnoktól, a hazugság és becsapás emberétől? Hittem neki, hittem a csillogásban és sikerben, hittem a Scalában, a Metropolitenben, meg a hőn áhított Párizsban, a művészetek városában. Callas akartam lenni én is, a legnagyobb énekes! Ő mégis nyomorogva és a félelemtől rettegve halt meg. Nem várom meg a zuhanást, hogy tűnjek el én is a mélyben úgy, mint ő. Inkább hallgatni fogok holnap. Elnémulni, majd, ha érkezik a nagy ária, Aida nagy áriája. De egyáltalán lesz-e erőm addig eljutni, a harmadik felvonásig? Kibírom-e addig az éneklést meg a játékot? Én, Anna, mint Aida. Hányszor elgondoltam már sorsát a rabszolganőnek? „A hűs Nílus karja ringat el, ott vár mély sírom!” Ott lesz ő is, a zsarnok ott fog ülni a páholyban. Földobom majd neki a díjat. Nem kell, nem kell az! Előbb kellett volna megtennem. Vártam erre a pillanatra éveket! Az a játék, amit ő játszik, az a hazugság és ármány játéka, amely romba döntött városokat, milliókat űzött el otthonából. Ő a zsarnok, az önkényúr! Én mi vagyok? Én mivé lettem? Kiszolgáltam hűen őt a hírnév érdekében és egy hazug eszme érdekében. Mindig csak ezt hallom: Nem tehetsz semmit! Ugyan mit tehetnél Anna? Gyermeked van, szép családod és otthonod. Ő velük mi lesz? Rájuk nem gondolsz?

Hányszor jártam én itt e tengerparton gyermekkoromban! Emlékszem apával kavicsokat szedtünk meg kagylót. Micsoda élet volt akkor itt! Most meg sivár és kietlen lett ez a vidék. Itt tanultam úszni is. Feküdtünk ki a partra, apával, anyával, testvéreimmel és a nagyiékkal. Én meg örökké homokvárat akartam építeni. Soha nem felejtem el, az egyik nyáron, jó meleg júliusi nap volt akkor, talán szombat délután. Pakolgattam kifelé a lapos kavicsokat. Rengeteget, megszámlálhatatlanul sokat. Utat építettem belőlük vagy valami kígyószerű állatot. Apa még rám is szólt. „Anna ne nyalogasd már örökké azokat a kavicsokat, mert még megbetegszel!” „De amikor olyan jó sós! Édeset meg nem ehetek. Csokit se egyek, meg cukrot se, mert elrontja a fogaimat!” Válaszoltam neki. Aztán fölvett az ölébe, s ezt mondta: „Hát nem színésznő akar lenni az én tündérkém?” Néztem rá csodálkozva. „Én színésznő, hogy gondolhatsz ilyet apa? Én soha nem lennék képes arra, hogy megszólaljak a színpadon!” „Ugyan Anna! Ne mond már, hisz mást se csinálsz otthon csak a babáiddal, meg a bábszínházaddal játszol! Kívülről megtanultad, és eljátszottad a Hamupipőkét, meg a Kis gyufaárus lány történetét.” Mondta nekem kedves hangján, vidáman. „Igen, apa úgy volt ahogy mondod! De ez még nem jelent színészetet.” Válaszoltam neki. Titokban persze az akartam lenni. Színésznő, igazi színésznő, akit bámulnak és csodálnak majd az emberek. Ha lehetett, már akkor is állandóan színházba jártam. Hogyne emlékeznék arra a nyárra, amikor itt ezen a tengerparti üdülőhelyen, megjelent egy vándorszínész társaság. Szekérrel járták a vidéket, úgy éltek akár a vándorcigányok. Bámulva és áhítattal néztem őket. Van ilyen, létezik ilyen? Azok a színészek nappal és éjjel, nyáron és télen kinn éltek az Isten szabad ége alatt. Minden délután kipakolták itt a parton a szekerüket. Fölállították a színpadjukat, beöltöztek. Énekeltek és táncoltak. Volt közöttük két óriáslábas fiú is. Emlékszem, én épp kinn építettem a kis homokváramat testvéreimmel, s azok a gólyalábas furcsa kinézetű emberek megjelentek közvetlen mellettünk. „Jöjjenek, jöjjenek, kezdődik az Amarinda előadása!” Kiabálta az egyik gólyalábas és hopp már föl is kapott maghoz az ölébe. Egészen le tudott hozzám hajolni és fölemelt, meg is forgatott. „Hát a kisasszonyka eljön az előadásra?” Kérdezte tőlem. „Hogyne mennék! Apa ugye ott leszünk?” Kérdeztem apát, aki csak rémüldözött. Mi lesz, ha bajom lesz, ha elesek azzal a gólyalábas emberrel, de az olyan ügyesen fogott, még a levegőbe is földobált. El nem engedett volna. Szinte kikövetelte, hogy menjünk és nézzük meg a vándorszínészek játékát. Valami bánatos cigánylányról szólt az a történet, aki hasztalan kereste a párját. Állandóan csak énekelt, és mindig ugyanazt a szomorú dalt. Minden délután ott kellett lenni az előadáson, s én már akkor elhatároztam magamban, hogy színésznő leszek.

Nincs most itt semmi élet a parton. Üres és sivár minden. Ezen a kis deszkakikötőn jöttek és mentek a horgászok csapatostul, meg a csónakázni vágyók. Annyian voltak, el se fértek itt. Valahogy a dagály se nagyon ér el idáig, mert a nyílt tenger azért az kintebb van.

Aidát elvakította a szerelem. Igen, a tiszta szerelem vonzotta őt mindennél jobban, hogy annak tüzében égjen el. De kiért tett ő jót és miért? Egy igaz eszméért, a szerelem igazságáért küzdött és halt meg. Én meg a díjammal és elismerésemmel a zsebemben állok ennek a korhadó, magára hagyott mólón-deszkáján, bénán és reszketve az izgalomtól. Már jön is Renátó a sofőröm. Igen, sietni kell a próbára. Hát csak jöjjön, mert az a dolga, hogy a dívát szállítsa a kényelemben meg a csillogásban és a fényben. De elég volt ebből a hazugságból! Három felvonást, hogy fogok kibírni? Szörnyű még a smink is, meg az öltözék. Olyan nehéz Aidának a ruhája, el se bírom. Hiába beszéltem a kellékessel. Hiába kérleltem, varrjanak már valami könnyebb ruhát. „Nem lehet művésznő, csak a régi jelmezeket és díszleteket lehet használni, újra nincs egy árva peták sem!” Mondta mosolyogva Masenka, a jelmezes. Hogy megöregedett ő is! Nem, nem! Anna nem Callas, aki betegen, tuberkulózisban haljon meg. Itt van ez az átkozott díj, meg a díszes boríték. Ki se bontottam, meg se néztem. Különös, én ezt mocsárszagot sohasem éreztem itt. Mennyi itt a moszkitó! Nem győzöm őket lecsapkodni és elhessegetni! Végre itt van a sofőr. Kedves fiú, mindig kérdezi, mit parancsol a művésznő, kávét, vagy valami könnyű édeset? Belém karol elég gyakran. Most is átölel, de én inkább a végtelen messzeséget kémlelem, s közben éneklem is magamban Aida utolsó szerelmes búcsúját, amit ott lenn a sírkamrában énekel Radamesszel. De mi ez a dúrvaság Renátó? Ne légy már ilyen faragatlan! Hozzám se szólsz? Tuszkolsz befelé az autóba. De ez nem az a kékszínű, amivel értem szoktál jönni, ez a jármű csillogó és mélyfekete színű. Olyan fekete, mint az ében. Talán nem is Renátó az. Lökdös befelé az autóba, s ahogy becsukja az ajtót, a hajam beszorul egészen. Hanyatt vágódok az ülésen. De valaki ül mellettem. Világoskék öltönyös, nyakkendős. Egy vörös nyakkendős középkorú férfi. Mit akarhat ő? Ki lehet ő? Rám se néz. Sötét napszemüveget vesz föl. Csak játszik a térdén az ujjaival, meg nem szólalna a világért sem. „Az operához!” Mondja végre hosszú idő után a sofőrnek. „A művésznő az Aidában lép fel!” Újabb percek telnek el a némán a hangtalanul suhanó autóban. Körmömmel az okkersárga szarvasbőrülést kapargatom. „Anna drága! Tudja a szerepét!” Szólal meg ismét. Vágnám képébe a díjat és a borítékot most azonnal! Lehet ő jött el értem személyesen. De ekkor a zsarnok jobb kezemet meg fogta és megszorította és alig hallhatóan sziszegte: „Kedves Anna! Ki ne lépjen a szerepéből! Meg ne próbálja!”