Az én történetem

Szerelmes vagyok! Megtaláltam életem szerelmét, aki most itt van mellettem és viszont szeret! Minden egyes nap rácsodálkozok arra, mennyire szerencsés vagyok! Olyan hihetetlen! Sosem gondoltam, hogy nekem is részem lesz ebben. Ennek a szerelemnek a történetét mesélem most el.

Huszonhárom évesen túl vagyok egy hosszú kapcsolaton. A volt párommal nem jöttünk ki túl jól, nem volt meg kettőnk között a vibrálás, az a bizonyos szikra. Hat év után rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, talán sose éreztem semmi komolyat iránta. Mikor vége lett, érdekes módon megkönnyebbülést éreztem.

A nagy Őt, tizenéves koromban ismertem meg. Családja volt, férje és egy fia. Furcsa kötődés alakult ki köztünk. Félmondatokból megértettük egymást. Ő volt már akkor is a másik felem. Ha szomorú volt, vagy dühös, én voltam az első, aki tudott róla, nekem mondta el mi nyomasztja a lelkét vagy éppen mi az, ami örömmel tölti el. Jól tudtam – és szerettem is – hallgatni őt. Félelmetes volt, hogy ennyire meg tudjuk érteni egymást. Szépen lassan szerelmes lettem, de ő csak a barátot látta bennem. Odáig voltam érte és minden alkalmat megragadtam, hogy találkozhassak, beszélhessek vele. Jobban éreztem magam az ő társaságában, mint a barátnőmében. Azt mondta, azt szereti bennem, hogy sokkal komolyabb vagyok, mint a korombeli férfiak, és értelmesen lehet velem beszélgetni. Más dolgok érdekeltek, mint a többi pasit, más volt a véleményem a legegyszerűbb dolgokról is. Büszke voltam magamra, hogy egy idősebb nő így gondolkodik rólam. Értékelte a jelenlétemet, nem csak beszélt, hanem meg is hallgatott, figyelt rám. Sokszor viccelődtünk azzal, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, meg fog rontani. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ez így is lesz.

Tizennégy év, ennyivel idősebb nálam! Hányszor, de hányszor bámultam csorgó nyállal, mikor éppen mosogatott vagy a ruhákat teregette ki. Egyszer sem vette észre.

Az önértékelésem akkoriban egyenlő volt a nullával. Folyamatosan kudarcok értek. Nem volt szerencsém a lányokkal. Próbálkoztam másokkal is, mert ugye ő sose fog rám úgy nézni, mint én rá. Aztán találkoztam az immár exemmel. Hat hosszú évig voltunk együtt. Unalmas kapcsolat volt, nagyon unalmas! Azt hiszem, csak hiánypótló volt, vagy valami olyasmi. Mindent a szájába kellett rágnom, nem volt egy önálló gondolata sem. Vele voltam, mert nem volt jobb, nem volt ott Ő nekem, nem lehetett az enyém.

Aztán betöltöttem a tizennyolcat. Hivatalosan is nagykorú lettem. Csoda történt és Ő meg én lefeküdtünk egymással. Sajnos ebből nem lett semmi komolyabb dolog, mert tényleg gyerek voltam még, így utólag belátom. Eltávolodtunk egymástól. Néha még beszélgettünk és találkoztunk, de egyre kevesebbszer. Az idő múlásával ő teherbe esett és megszületett a második fia. Személyes sértésnek vettem. Megbántott. Annyira rosszul esett, hogy egy másik férfinak szült gyereket, hogy mérgemben megkértem a barátnőm kezét. Volt minden, gyémántgyűrű, térdre ereszkedés, nyálas szerelmi vallomás, minden, aminek ilyenkor lennie kell. Azt hittem, hogy a gyűrű majd mindent megváltoztat, de nagyot tévedtem.

A szakítás meghozta a várt megkönnyebbülést, majd jöttek a kérdések. Miért voltam vele? Miért pazaroltam rá hat évet az életemből? Ha nem volt jó, miért maradtam vele? Miért kellett nekem pont gyémántgyűrűt vennem?

Furcsa módon elkezdtem jól érezni magam a bőrömben és ez szerencsére másoknak is feltűnt. Neki is. Az új élet első lépéseként megcsináltattam azt a piercinget, amit mindig is szerettem volna. Anyámmal együtt voltunk a városban és meghívattuk magunkat egy kávéra, Hozzá. Ő most is gyönyörű volt, mint mindig. Nekem fel sem tűnt, anyám jegyezte meg hazafelé menet, hogy ő úgy látja, hogy van köztünk valami, látja, ahogy a nő hozzám ér vagy éppen megsimogat. Látja azt is, hogy nekem sem közömbös, csillog a szemem, mikor Őt nézem és csüngök minden szaván. Talán ez volt az a pillanat, mikor igazán kinyílt a szemem és tudatosult bennem, hogy én Őt akarom mindenáron. Ezután a találkozó után megint sokat beszélgettünk. Éjszakákon keresztül csak írogattunk egymásnak és imádtuk minden percét. Éreztem, hogy most nem szabad hagynom, most kell rákapcsolnom, ha igazán Őt szeretném. Márpedig akartam, mindennél jobban. Tudtam, ha most nem harcolok, sosem lesz az enyém.

Úgy alakult, hogy volt rá alkalom és újra megtörtént, lefeküdtünk egymással, megint. Majd újra és újra. Akartam, hogy Ő is ugyanúgy szeressen, mint ahogy én szeretem Őt. Csak magamnak akartam! Napról napra nehezebb volt a tudat, hogy nem mellettem alszik el, és hogy egy nehéz nap után nem hozzá megyek haza. Mégis az volt a legrosszabb, hogy amikor találkoztunk, nem érhettem hozzá, nem csókolhattam meg akkor, amikor akartam. Csak a lopott percek, pillanatok jutottak nekünk. Biztosan tudtam, hogy már Ő is többet érez, nem csak barát vagyok a számára. Boldog voltam, mikor végre kimondta, hogy szeret. Az egekben jártam örömömben. El kellett fogadtatnom vele, hogy Ő egygyönyörű nő, számomra a legszebb, nem számít a korkülönbség, csak mi ketten. Boldogságunk nem volt felhőtlen. Nagyon stresszelt a korkülönbség témán. A helyzetet nehezítette, hogy gyerekei vannak és az egyik még egészen pici. Engem sose zavart, szerettem már akkor is őket. Szerinte csak problémát okoz nekem, és csak a baj van vele, a gyerekekkel, az egész életével. Azt mondta, nem akarja tönkretenni a jövőmet, mert még fiatal vagyok, bármelyik nőt megkaphatom. Nagyon nehéz dolog volt megértetnem vele, hogy számomra Ő a tökéletes, vele szeretném leélni az életemet. Félt a férjétől, hogy mi lesz a reakciója, hogy megkeres majd minket és zaklatni fog.

Egy pénteki napon egyszer csak azt mondta, hogy csináljuk, veled akarok lenni. A szívem a torkomban dobogott, fel sem tudtam fogni mit mondott és mi fog most következni. Fogtuk a picit, összepakoltuk a legszükségesebb dolgokat és már vittem is őket el. Messze a férfitől, aki éveken keresztül lelkileg terrorizálta, nem hagyta élni és levegőt venni sem. Velem boldog lesz, megadok neki mindent! Azon az éjszakán már mellettem aludt el.

És, hogy hogyan alakult az életünk? Lassan egy éve vagyunk együtt. A pici elfogadott, apának szólít, és én úgy szeretem, mintha a sajátom volna. A szerelmem csodálatos, olyan dolgokat hoz ki belőlem, amikre sose gondoltam, hogy képes vagyok! A korkülönbség még mindig téma, de szerencsére már egyre kevesebbszer kerül szóba. Tervezzük a közös jövőt, gyereket szeretnénk. Elmondhatom, hogy huszonhárom évesen értelmet nyert az életem. Nagyszerű családom van! Végre jól érzem magam, ott vagyok, ahol lennem kell, azokkal az emberekkel, akik fontosak nekem, és akiknek én is fontos vagyok.

Szilveszterkor egy egyszerű gyűrűvel megkértem a kezét, és Ő igent mondott. Miután az ujjára húztam a gyűrűt, hosszasan öleltük egymást, így néztük végig az ezer helyről fellőtt tűzijátékot. Nem volt semmi felhajtás, minden olyan természetes volt, mégis ez volt a leggyönyörűbb éjszaka.

Most már kezdem elhinni, hogy minden lehetséges az életben csak nagyon kell akarni. Ez az én, a mi szerelmünk története.
.