TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Bankett

Jelige: Nem hiányolhatod, amid sosem volt
.

.
Tizenkettedik év vége. Annyira vártam a végzős évemet; tele reményekkel, várakozással indultam neki szeptemberben. Jövőre egyetemre fogok menni! Mennyire izgatott voltam… Tele tervekkel. Végre megszabadulok az osztálytól is. Bár azt sem tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Annyi biztos, hogy a legjobb barátnőmmel, Ninával, tartani fogom a kapcsolatot, egyszerűen imádom őt. Pestre akar menni és szeretne összeköltözni velem. Mindenki biztat rá, hogy költözzünk egy lakásba, mert anyagilag is jobban járunk vele.
Az a helyzet, hogy őrülten szerelmes vagyok belé. Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Csak úgy van. Próbáltam tenni ellene. Lányként szeretni egy lányt. Próbálja velem elhitetni, hogy leszbikus vagyok. És kezdek hinni neki. De miért akarja, hogy az legyek, ha egyébként nem akar velem kapcsolatot? Egyszerűen érthetetlen. Talán tudja, hogy így sosem fogom elhagyni. De egyébként sem tenném. 4 éve ő a bestie-m, de olyan mintha mindig is ismertem volna.
Én nem akarok vele lakni. Így is elég nehéz ez. Vadul cikáznak a gondolataim.
Keresztényként annyit őrlődtem már e felett. Mégis hogy történhetett? Tényleg nem tudom megmagyarázni. De annyira vonzódom hozzá.
Ezért nem akarok vele lakni. Hogy elkerüljem a kísértéseket. Senki nem érti, mi bajom az összeköltözéssel, de nem tudom ezt megmagyarázni nekik. És még Nina sem érti… Azt hiszi a személyisége válna idegesítővé, ha nap, mint nap együtt kellene lennünk. Pedig nem. Én leélném vele az életemet, annyira szeretem.
Mindenki más azt akarja, hogy Szegedre menjek. Én Pestre akarok. Ninához. Akkor is ha nem együtt élnénk. Vele akarok lenni, nem szeretnék távol lenni tőle sosem.
Eljött a Bankett ideje.
Nem vagyok hangulatban.
Mindenhol színes kavargás. Elszédülök. Azt sem tudom, hol a helyem.
Kiköltözött gyönyörű emberek.
Teljesen elvesztem. Kapaszkodót keresek. Nem kapok levegőt.
Nina és a közös barátaink egész este együtt vannak. Én pedig csak csapódok ide-oda, vergődök, próbálok szóba elegyedni egyesekkel, de hogy a picsába kezdjem el most, mikor négy évig máshoz se szóltam?
Nem láttam túl ezen az undorító elvakító fókuszon. Olyan nyomasztó lehetetlen érzés uralkodik a gyomromban. Mint, akit fejbe vertek kb. két hónapja és azóta nem tért magához. Pedig semmi mást nem tettem, csak szerettem… ez volt az egyetlen bűnöm. Másnak odaadtam azt az értékes kincset és szeretetet, amit csak magamnak kellett volna.
Összetörte a szívemet. És még rátaposott, ugrált rajta, majd beleszúrt egy kést a lelkembe és minden egyes alkalommal még meg is forgatja. Ha látnom kell, legszívesebben megölném magam.
Bármikor abbahagyhatnám magam kínzását ezzel, de egyszerűen nem tudom.
2 hónap. Már ennyi telt el. Hozzám sem szólt. Rám sem nézett azóta. És itt vagyunk a várva várt búcsú pillanatánál, hátrahagyva a közös múltunkat hivatalosan is, és így kell elválnom a mindig is legjobbnak vélt barátnőmtől. Na, ez az, amire sosem számítottam. Hogy csesződött minden így el? Pislogtam kettőt és már vége is a kapcsolatunknak. És valahogy senkit nem érdekel, mi történt velünk. Senkit. Senki nem kérdezte meg. Pedig elég látványos barátságunk volt 4 év alatt, és sosem titkoltuk a kémiát, ami köztünk izzott. Mindenki azt hitte, együtt vagyunk. Nem is érdekelt, nem tudtam vele mit kezdeni. Egyedül ő tartott vissza ettől, mert ő nem akart velem többet, mint barátság. De mégis elhitette velem, hogy a nememhez vonzódok. És ő is. Persze most lett barátja. Abszurd helyzet. Gyűlölte a fiúkat.
Egy hosszú rózsaszín ruha, ami épp nem lóg le a földre. A hajam elképesztő lett, a kedvenc fodrászom kitett magáért. A full sminkem ámulatba ejtő, pedig én készítettem. Gyönyörűek érzem magam.
De nem kellek neki. Tök mindegy, miket éltünk át az évek során, az semmit nem jelentett neki. Tök mindegy, mennyire nézek ki jól, mennyit teszek érte, tök mindegy, mennyire szeretem, vagy mennyit küzdöttem kettőnkért, és hogy mindenhogyan elfogadtam, neki ez nem számít…
Elkezdődik a vacsora. Leülök egy random asztalhoz. Próbálok beszélgetni az emberekkel. Nehéz, hogy nem hozhatom szóba őt. Nem lenne értelme.
Bántalmazott. Fel sem fogom.
Túl vagyok az érettségin. Nem lett elegendő a tavalyi pontszámhoz mérve az én eredményem az egyetemre. Bár pszichológiára nehéz bekerülni, de azért reménykedtem. Épp váltak a szüleim és Ninát is elveszítettem. Így kellett érettségiznem. Jó volt. És emiatt már sosem tudom meg, felvettek-e volna, ha épp nem egy ilyen helyzet közepén vagyok. Kihagyok egy évet.
Néhány tanárnak odaadom a búcsúajándékát. Búcsú. Ennek az egésznek vége. Nem is vártam valójában. Mi lesz ezután?
Koccintás. Jön a tanárok köszöntőbeszéde. Búcsúszónoklat.
Pezsgő, sör, bor, minden, ennyit szerintem még életemben nem ittam. Józan vagyok, részéggé egyedül az tesz, hogy olyan kába vagyok, és csak nézem, ahogy minden szétesett körülöttem, ami az addigi életemet jelentette. Jön az elengedés.
Beszélgetek Larával. Őt sem fogják felvenni pszichológiára. Végül Szegedre megyek. Mindenki azt tartotta jobbnak, és véletlen sem akarok összefutni Ninával Pesten. Én mit akarok? Mindenki megmondja, mit kellene tennem, de ez az én életem. Túl nagy a nyomás. Nina sosem akart az ELTE-re menni, csak miattam jelölte meg. De végül oda fog menni, csak én nem. De ott lesz neki a barátja. Annyira sok pontom van, de mégsem elég. Hiába vagyok a világ legempatikusabb embere, az nem számít, csak hogy épp abban az adott pillanatban hogyan teljesítettem, amikor érettségit írtam.
Elegem lesz. Sírva megyek ki az étteremből. Odajönnek hozzám ketten. Mindent kiöntök magamból. Talán többet, mint kellett volna. Ráadásul egy olyan személynek, aki miatt rengeteget szenvedtem. De olyan mindegy. Csak valaki hallgasson meg. Azt mondják, lehetek velük nyugodtan egész este, ha szeretnék.
Nina egy fekete miniszoknyát vett fel, egy fekete trikóval és magassarkúval. Megvan a véleményem róla, de még így is gyönyörű. De mintha nem az az ember lenne, akit én négy évig a legközelebb engedtem magamhoz. Mintha két személyisége lenne. Ez nem az a kedves, életvidám, játékos, bolond lány, akit semmi nem érdekel.
Most a másik énjét látom. Aki gonosz és direkt ignorál, de közben tudja magáról, hogy ő a legjobb és mindenkit el tud csábítani.
A vacsoránál sorban állunk. És úgy megy el mellettem, hogy rám sem néz. Felfoghatatlan.
Iszok még egyet. Beszélgetek egy csomó emberrel. Nem épp így képzeltem el a Bankettet. Leginkább ugyanazokkal voltam jóban a négy év alatt.
De most olyan, mintha mindenkivel jobb lenne a kapcsolatom, mint azelőtt. Nyitni kezdek és tök jól tudom a fókuszt rájuk tenni és kizárni Ninát, habár állandóan a közelemben van.
Tudja, hogy sírtam miatta. Tudja, mennyit szenvedtem miatta. Hihetetlen, hogy léteznek ilyen emberek még, akik látják, mit okoznak cselekedeteikkel, mekkora fájdalmat, és mégis hidegen hagyja őket. De tudom, amíg rá figyelek, addig az én felelősségem eltűnik.
Gyűlölöm magam amiatt, hogy képes voltam egy ilyen undorító emberrel jóban lenni. És a legjobban szeretni őt, aki ilyen mocskosul kihajított az életéből, bennem egy óriási űrt hagyva maga után. Egyszerűen felfordul a gyomrom a gondolattól. Mennyi mindent megtettem érte és eltűrtem, hogy fennmaradjon a barátság. Ez nem is barátság.
Erről senki nem beszélne ennyit, de engem nagyon felkavar.
– Annyira szeretek veletek beszélgetni csajszik – mondja Tóth Eszti.
– Én is. Annyira szar, hogy pont most lesz vége a négy évnek, mikor kezdenénk jobban megismerni egymást…
Mondom.
– Bassza meg a covid – mondja Karina.
Kitti random odajön hozzám és megölel. Egész este nézzük egymást, de nem beszélünk.
Mi lett volna, ha…?
Illúziók uralkodtak.
Elképzeltem Ninát valamilyennek és megformáltam olyanná a kapcsolatunkat. Mert vágytam figyelemre, elfogadásra és elismerésre.
Eszméletlenül fáj.
A közös barátnőnk Ninával, Mirabel is odajön hozzám beszélgetni.
A másik közös barátnőnk Gabi is felbukkan. Rá haragszom egy kicsit. Ő sem kérdezte, mi történt velünk és közös barátnő lévén fáj, hogy Ninával töltött minden időt és amikor végre nagy nehezen megjelenik nálam is, akkor sem beszélgetünk. Én nem tudok mit mondani. Csendben áll mellettem.
Ki nem állhatom a csendet. Idegesít.
Azt akarom, hogy Nina hazamenjen végre, nem bírom már ezt.
Lara odajön hozzam, és azt mondja, Nina hazament. Megnyugodok. Megölel. Nagyon jól esik. Most minden kedvességre szükségem van.
De aztán meglátom, hogy még mindig az étteremben tartózkodik.
Remek.
A pszichológus azt mondta, én döntöm el, mire fókuszálok; tudom irányítani a figyelmem, így nem veheti el az utolsó közös élményem az osztályommal.
Nézem őt, ahogy táncol. Ő már észre sem vesz engem. Úgy érzem, soha nem fog igazán látni. Próbálok táncolni, de elveszett vagyok nélküle.
Mindenki bepiált, és körbe-körbe forog. Táncolnak, a zene szól, én meg próbálok beilleszkedni. De sosem leszek olyan, mint ők.
Bia kér egy szájfényt a mosdóban. Amikor Nina elhalad előttünk, Bia fintorogni kezd.
Egy körben ülünk. Ott van majdnem az egész osztály. Beszélgetek sok mindenkivel, de csak Ninán jár az eszem. Tudomást sem vesz rólam egész este.
Egyszer rápillantok, és látom, hogy unatkozik. Elmosolyodom. Ha nincs, aki épp vele van elfoglalva, ha nincs semmilyen visszajelzés a környezetéből, rögtön unatkozni kezd. Szánalmas.
A lelkipásztor cigizik, mondom mi??
A biosz tanár is velünk van, nagyon jó fej és elfogadó, a végsőkig marad, majd mindenkit megölel. Habár én őt eleve ismertem és tegeztem, de nagyon aranyos. Az egész osztály szereti.
Beszélgetek L. Évivel is. Nagyon szeret a pillanatnak élni, ő sem az a lelkizős típus, ahogy Nina sem. Nagyon jó… Olyanokat mond, hogy teljesen összezavar. „Béküljetek már ki, hisz csak egyszer élünk” – mondja.
Nina anyukája megjön a fehér kocsijával. Amikor beszállnak Mirabellel, majd megszakad a szívem. El sem hiszem. Máris pótolt engem. Régen én voltam az, aki velük együtt ment haza…
Hiányzik a legjobb barátnőm. Habár igaz, hogy nem hiányolhatod azt, amid sosem volt.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*