Beszáradt festék

2020 őszén történt. Jegyem volt az Operettbe a Dorian Grayre. Portréfestő vagyok és – hogy úgy mondjam – érdekelt a téma, bizonyos szempontból pedig érezhettem volna magam érintettnek is a kérdésben. Egy portré, ami helyetted öregszik, felvállalja minden bűnödet… egész kellemes lehet, de a száraz fa és az olajfestékes vászon könnyen lángra kaphat.

Gyerekkoromban még én is hittem a kísértetekben, de már kinőttem az efféle ostobaságokat. Oscar Wilde klasszikusát persze én is olvastam, sőt amikor legutóbb Párizsban jártam, a Père-Lachaise-ben felkerestem a sírját. Érdekes élmény volt; nem pusztán maga a síremlék, de a plasztikból emelt fal is, mely a fanatikus rajongók elől védi a szerző végső nyughelyét. Azonban ez a plasztik fal csak részben teljesítette a rá rótt kötelességét, és rúzsnyomokkal tarkítva azt jelezte, hogy Oscar Wilde még mindig mély hatással van ránk. A fal azonban jóval alacsonyabb, mint az emlékmű, így számtalan virág és könyv borítja a talpazatot, melyet a szemfüles rajongók dobálnak át rajta. Ennyit a biztonságról.

Szóval, megvolt a jegyem, de két héttel korábban már rebesgetni kezdték, hogy a járvány miatt korlátozások lesznek. Először jött a kötelező maszk és a másfél méter, pontosabban háromszéknyi távolság, de már akkor sejteni lehetett, hogy akárcsak tavasszal, ezúttal is a teljes bezárás lesz a vége. Így is történt. Pár nappal az előadás előtt közölték a hírt, viszont a jegyemet beváltották egy biankóra, ami több mint egy évig érvényes.

Csekély vigasz volt számomra ez a „pótjegy”, mert már akkor gyanítottam, hogy a Dorian Gray megtekintése végleg kútba esett, és be kellene érnem majd valami szerényebb darabbal.

Kissé csalódottan ballagattam hazafelé a biankójeggyel a zsebemben. Pedig – ami azt illeti – nagyon készültem a darabra, addigra igyekeztem felkutatni minden korábbi film- és tévéváltozaton. Munka közben pedig még azon is elméláztam, hogy mi történne, ha valaki – hozzám hasonló – valóban képes lenne olyan művet festeni, mint Dorian Gray arcképe. Vajon hogyan jöhetne létre? Talán a festék hordozza magában a varázslatot? Á! Lehetetlen! Bár egynémely szín valóban úgy tetszik, nem e világról való. Akkor talán valami csillag– vagy bolygóegyüttállás lehet az oka? Ehhez viszont nem értek, és túl körülményesnek hangzik. Valami okkult szertartás? Brrr! Még a hideg is kiráz, ha rágondolok! Akkor nem lehet más, mint pusztán a vágy hatalma!

Hazaértem. A műtermemben két vászon ásított felém. Valahogy egyik munkához sem volt kedvem. Az első fénykép alapján készült, a második megbízója viszont vállalta a „kockázatot”, hogy személyesen is megjelenjen.

Az idő szürke volt, három napja hiába vártam a tiszta égbolt színeit, csak ez a rosszul kikevert borongós massza maradt. Kissé hasonlított arra, amikor felkeverjük az ecsettisztító folyadék tartalmát. A padlásszoba ablakán keresztül bámultam a végeláthatatlan szürkeséget, és nem dobott fel sem a késői ebéd, sem a tokaji.

Csengettek.

Ki a fene az?

Mikor megpillantottam az ajtóban álló illetőt, akkor jöttem rá, hogy szerda van. Megjött a harmadik portré alanya – bár küldött volna inkább egy fotót. Gútiné nemcsak nevében, hanem megjelenésében is elég kiábrándítóan hatott, vagyis tökéletesen passzolt ehhez a naphoz.

– Mást várt, Mihály? – kérdezte tréfálkozva.

Az arcomra valóban kiült az őszinte döbbenet. Két hónapja, amikor elkezdtük a munkát, egy őszes, dauerolt hajú, hatvanas öregasszony volt szolid kosztümben, mára – a hajfelvarrásnak köszönhető – hosszú szőke loknikat birtokolt, legginget, szűk toppot és derékig érő fekete bőrkabátot viselt. Talán a műszempilla kicsit sok, és mintha az ajkai teltebbek lettek volna, de ebben a tekintetben mindenki maga dönt.

– Elnézést… megint bezártak a színházak, vissza kellett váltanom a jegyet… – próbáltam menteni a helyzetet.

– Ne is mondja! – legyintett, majd belekezdett sajátos panaszáradatában, közben elhelyezkedett a széken.

Lassan nekiláttam az előkészületeknek.

– Csak egy órát tudok maradni – jegyezte meg váratlanul Gútiné.

Beállítottam a festőállványt, majd felhelyeztem a vásznat.

– Az orvostól jöttem, ma inkább folytassa a mellemmel, az arcom még nincs kész.

Bólintottam, majd eszembe jutott Basil Hallward, miközben Dorian Gray arcképén dolgozik. Neki minden tekintetben jóval egyszerűbb dolga volt, a modellje legalábbis nem változtatta folyton a külsejét. Könnyebb volt elkapnia egyetlen pillanatot a sok hasonló közül. Ezzel szemben számomra az állandó változás megörökítése jutott, és olyan eredményt kell majd produkálnom, hogy a megrendelő elégedett legyen. Vajon milyen portrét festene Gútinéról Basil? Vajon munka közben elfogná a vágy, hogy ezt a látványt örökkévalóvá tegye, örökéletűvé? És vajon mennyire lenne dühös Gútiné, ha az örökkévalóság félig kész állapotban jönne el érte?

Kezembe akadt a nápolyi sárga. Mostanság valahogy az egyik kedvenc színem, de Gútiné nem kedveli, a képet is fekete-fehérben rendelte – a szürke ötven árnyalata, és még szerencse, hogy nem engem szemelt ki férfifőszereplőnek. A tubust visszatettem a helyére, majd folytattam a munkát ott, ahol korábban abbahagytam.

– Nem gondolta meg magát? – vetettem fel, hátha sikerül rábeszélnem, hogy változtassunk.

– Nem! – vágta rá határozottan. – Egy svéd katalógusban láttam, hogy most ez a divat. Ezt akarom!

És ha akarja, meg is kapja! Folytassuk a felsőtesttel!

– Azon gondolkodom inkább, hogy nem egy hagyományos portrét kérek, inkább olyan képet, mint Marilyn Monroe-ról. Tudja, az a fekete-fehér, csak nagy foltok!

– Andy Warholra gondol?

– Nem! Marilyn Monroe-ra! Már mondtam! – bosszankodott.

Beletettem az ecsetet az oldószeres üvegbe, a polchoz léptem, majd előkotortam egy albumot.

– Valami ilyesmi?

– Igen! Pontosan ez!… Meg tudja csinálni?

– Természetesen. Nem gond!

– Várjunk csak!… Ezzel még várnunk kell!

Igen! Még nincs kész! Mármint Gútiné arca.

– Addig készítek pár vázlatot – ajánlottam.

– Rendben… visszajövök – vette elő iPhone-ját – három hét múlva. A vázlatokat küldje át e-mailen. Legyen 1×1.

– 1×1 mi?

– Méter természetesen. A nappaliban lesz a kanapé fölött. Azt akarom, hogy mindenki jól lássa.

Megegyeztünk. Gútiné elsietett.

A félig kész portréra néztem. Mennyi feleslegesen kidobott idő és munka! Semmi gond! Egyelőre félreteszem, jobb a biztonság. Ha később meggondolná magát, legyen kéznél. Később is ráérek újra alapozni.

Szereztem egy megfelelő méretű vásznat, és készítettem pár vázlatot is Warhol stílusában, fekete-fehérben. Gútiné teljesen odavolt, azonnal felhívott. Alig bírt magával, végül abban egyeztünk meg, hogy készítek pár fényképet, és azok alapján látok neki a munkának. Így nem kell modellt ülnie, és az egyre jobban elharapódzó járványőrület szabályait se szegjük meg túlságosan.

A feladat számomra is új volt, belevetettem magam, addig képtelen voltam leállni, míg el nem készült. Akrillal dolgoztam, hamar megszáradt, és már hívtam is Gútinét.

Elvitték, kifizettek.

Mindannyian elégedettek lehettünk volna, de az első, a megrendelő különös szeszélye miatt félbehagyott portré, ami ott lapult a fal mellett, csak nem hagyott nyugodni. Beférkőzött az álmaimba és folyton gyötört. Be kellene fejezni? Hasogassam össze és égessem el? Valamit mindenképpen tennem kell, mert rémálmaimban ott kísért egy be nem fejezett arc.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy megszabadulok tőle, és már azt is tudtam, hogyan. Meglátogattam régi barátomat, Palit, aki egy tanyán élt Jászberényben az asszonnyal és egy komplett menazsériával, mint Noé – csak bárka nélkül. És hogy a hasonlat mennyire passzolt, a két napja tartó eső is alátámasztotta nyirkos köddel váltakozva.

– Hát, eddig azt hittem, hogy dögös, meztelen nőciket pingálsz, de ez a banya bűnronda. Tüntessük el gyorsan! – kiáltott fel Pali, amikor megmutattam neki a festménykezdeményt.

Mivel egyetértettem, felhasogattuk a vásznat, egy nagyobb kalapáccsal összetörtük a vakkeretet, aztán tűzre vetettük az egész romhalmazt. Pali ezt követően kétnapos általános amnéziát rendelt el magának, én pedig egy korábbi ígéretemhez híven elkészítettem a felesége portréját. Egy héttel később tértem csak vissza a civilizációba, de mivel semmi sem változott pár osztódással szaporodó csekken kívül, az idő múlása nem nagyon tűnt fel.

Aztán bekapcsoltam a laptopot. A Facebookon folyton feljött egy bejegyzés:

„Eltűnt személy! Gútiné Tóth Etelka otthonából ismeretlen helyre távozott október 31-én este. Élettársa jelentette eltűnését. Gútiné fehér selyem köntöst, rózsaszín hálóinget viselt, bolyhos, magas sarkú papucsot. Kérjük…”
.