Egy tánc

A játék lényege az, hogy a gyerekek körbeállnak és a mellettük lévőknek és a szembeállónak is „adnak” valamit. Nem tudom, hogy ti szoktatok-e ilyet játszani, de ha nem, akkor jogosan tehetitek fel a kérdést, hogy hogyan is működik ez a valóságban. Igazából például megölelik egymást. Vagy pedig pacsiznak. Eljátszanak egy kő-papír-ollót. Piros pacsit. Vagy együtt táncolnak. Mondanak egy viccet. De viszont sose csinálhatnak olyat, amit előttük valaki már csinált. Ha belegondolunk nagyon nehéz ilyen tevékenységet kitalálni. De – amint ti is tudjátok – a gyermekek agya csodákra is képes lehet, ti is mindig mindenféle kreatív dolgot ki tudtok találni.

Miklós következik. A mellette álló osztálytársával elénekelnek egy dalt. Boci, boci tarka. Alig bírják ki nevetés nélkül. Szemben a barátja áll. Vele az újonnan kitalált pacsizási rendszert csinálják végig. Most a másik oldalán álló lányhoz fordul. Gombóc van a torkában. Lefagy. Nem jut eszébe semmi értelmes. Csak bámul a lányra. Vagy lesüti a fejét. Adisa félénken mosolyog. Sűrű, fekete haja kis fonatokban hull alá, fekete szeme mintha kissé könnyes lenne, fekete keze pedig remeg. Megint ugyanaz történik. Mint eddig mindig. Hogy Miklós halkan elmotyogja magában, hogy nem jut már eszébe semmi. S pont mindig Adisánál. Nagyon fáj neki. Miklós bocsánatkérően ránéz a tanárnőre és lehajtja a fejét.

Senki nem tudja, mi jár az agyában. A tanárnő csak sejti, hogy mi lehet az oka ennek a furcsa viselkedésnek. Talán Miklóst a lány sötétbarna bőre zavarja? Hiszen semmi kétség, Adisa afrikai. Egy kedves afrikai kislány. Talán érdekes megjegyzéseket szokott hallani Miklós otthon a szüleitől ezzel kapcsolatban? Talán rasszista megjegyzéseket… Gondolom, tudjátok mi az a rasszizmus. Egy olyan megfoghatatlan dolog, ami egyes embereket az embertársai ellen irányítja, gyűlöletre készteti. S mindezt miért? Csak mert más a bőrszíne. Gyerekek, sose felejtsétek el, hogy nem a külső az, ami igazán számít, nem a bőrszín. Hanem az, ami belül van. Hiszen úgy viselkedsz, azt adod másoknak, ami belül van. Azt pedig nem a külsőd vagy a bőrszíned határozza meg.

Miklós fejében igazából ilyenkor Adisa láttán egy egész képsorozat játszódik le. S valóban a barna bőre miatt.

Egy éve történhetett. Miklós éppen az anyukájával sétált egy csendes, kis utcában. Teljesen belemerültek valami érdekes beszédtémába. Hirtelen egy férfi ugrott ki az egyik kapualjból és egy pisztolyt szegezett rájuk:

– Hölgyem, adja ide a pénzét, most! – halkan beszélt, de érthetően. Szemei haragosan villogtak és fekete kezébe beleolvadt a fekete pisztoly.

– Nincs nálam egyetlen fillér sem, de nézze meg – Miklós anyukája a lehető leghiggadtabban beszélt és megmutatta a pénztárcáját. A férfi megnézte, majd hitetlenül megrázta a fejét.

– Borítsa ki a táskáját.

Az édesanya meg is tette. Kiborított mindent, de sehol sem volt pénz. Pechjük volt. Épp most vásároltak be és tényleg nem maradt semmi pénzük.

– Adja ide a kabátját is! – a tolvaj kezdett egyre inkább ideges lenni.

– Higgye már el és hagyjon minket békén! – Miklós édesanyja kissé felemelte a hangját, ami egyszerre volt ijedt, egyszerre pedig magabiztos is.

A férfi erre nagyot lökött rajta, ő hátraesett és csúnyán beverte a fejét. A férfi mit sem törődve elment. Miklós teljesen sokkban volt, de még ki tudta hívni a mentőket, mielőtt ő maga is ájultan édesanyja mellé dőlt volna. S mindezt nem látta senki.

Csak a kórházban ébredt fel, ahonnan másnap édesapja hazavitte. Édesanyja viszont csak 6 hónap múlva jöhetett ki, súlyos fejsérüléseket szenvedett. Ez a 6 hónap szörnyű volt. Gondolom, nektek is nagyon nehéz lenne 6 hónapig Anya nélkül élni, tudva, hogy ő kórházban van. Ráadásul feldolgozni egy ilyen támadást. Miklós nagyon lassan tudott visszatérni a hétköznapokba. Sokszor sírt, sokszor félt. Amikor viszont édesanyja visszajött, majdnem teljesen rendbejött. Legalábbis kívülről úgy nézett ki.

Most viszont ott állt az egész osztály előtt ezzel az esettel a fejében, akaratlanul végigpörgetve az egészet, kissé félve. Mert onnantól kezdve fél az afrikai emberektől. Édesanyja pedig már nagyon sokszor elmondta, hogy fehér emberek is csinálnak ilyet, pont ugyanígy. Miklós elhitte neki. De akkor is fél. Nem mintha Adisa annyira veszélyes lenne, de ő is afrikai. Már mindegy, hogy ki mit mond, ki mit tesz, ő úgy érzi, hogy mindig távolságtartó lesz velük szemben. S milyen szörnyű is ez, hogy ha egy ember – mindegy hogy kikhez tartozik – egyszer rosszat tett, akkor az, aki látja, átéli a helyzetet ráhúzza az összes társára ezt a tettet. Miklós akaratlanul tette ezt, nem direkt, hiszen nem tehet róla. Jól vigyázzatok, hogy mikor mit csináltok, mikor mit mondotok, mert az a többi emberre is hatással lesz. Ha akarjátok, ha nem.

Iskolai gyerek nap. Na, igen, ez az, amit ti magatok is a legjobban szerettek. Amikor mindenki, kortól függetlenül újra kisgyerek tud lenni. Mindenféle program, lufi hajtogatás, popcorn, vattacukor, foci, kosárlabda, kézműves foglalkozás, sorverseny, játék, nevetés. Miklós is ott van a nagy gyerek forgatagban, már megevett egy adag vattacukrot, sorversenyzett is. A foci bajnokságban az ő csapata nyert, szóval nagyon jól érzi magát. Minden ismerős arcra mosolyog. Csak Adisára nem, pedig ő még integetett is neki. Mindegy, mindketten mennek tovább.

– Gyerekek, akkor most mindenki jöjjön ide a füves részre egy kis közös táncra – szólal meg a bemondóban az igazgató. A hangszóróban már szól egy pörgős country dal. Minden gyerek odacsődül, köztük Miklós is. Hamarosan egy nagy kört alkotnak és megfogják egymás kezét. Adisa pont Miklós mellé került. Ő ránéz, de nem mond semmit. Ők is megfogják egymás kezét. Már táncolnak is. Előre lépnek, hátra, oldalra és megindulnak körbe. Kicsiket ugornak. Hamarosan felveszik a ritmust. Adisa nagyon jól táncol. Miklós csodálkozva néz rá és Adisához igazítja magát. A rossz érzések mintha kissé oldódnának. Ő is kezdi élvezni a táncot.

– Hát, ez neked nagyon megy – mondja neki Miklós mosolyogva.

– Köszi, tudod, járok táncolni – válaszolja ő is mosolyogva.

– Tényleg? Azt egyszer szívesen megnézném – mikor kimondja, akkor jön rá, hogy mit is mondott igazából és, hogy kinek. Most már mindegy.

– Jó, hamarosan lesz egy versenyem, oda eljöhetnél.

Amikor vége van a táncnak Miklós mosolyogva a lány felé fordul.

– Tudod mit, Adisa, annyira tetszett ez most, hogy szívesen megtanulnék táncolni.

Nemzetközi Tánc Fesztivál. Ez áll a plakáton egy impozáns nagy csarnok bejárata felett. Két anyuka vidáman beszélgetve bemegy, felmennek a lelátóra és leülnek. Hamarosan el is kezdődik a műsor, lány-fiú táncpárosok jönnek fel egymás után sorban. Már elég sokan táncoltak, amikor egy magas fiú és fekete hajú lány jön be. A fiún kék ing és nadrág van. A lányon pedig kék mintás fehér ruha, ami kiemeli szép barna bőrét és fekete haját. Egy lassú, majd fokozatosan gyorsuló zenére elkezdenek lépni előre, hátra, oldalra… Az egyik anyuka a lelátón megszólal:

– Miklós és Adisa igazán tehetséges páros. Teljesen együtt mozognak. Egyik páros sem tudott ennyire egy húron pendülni. Már most megmondom neked, hogy ők fognak nyerni.

Vége van a táncuknak. Mindketten meghajolnak.

– Tudtam, hogy sikerülni fog – suttogja Adisa Miklósnak, miközben kimennek a színtérről.