TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Klára, én és a tenger

Jelige: Amala
.

.
Klára akartam lenni, 7-8 éves lehettem talán, amikor elégedetlen lettem a nevemmel és mindenképpen Klára akartam lenni, annak ellenére, hogy egyetlen Klárát sem ismertem akkoriban és azóta sem. Nem tudom honnan vettem ezt a nevet, minden előzmény nélkül bukkant fel, és nem csak egy név volt, hanem határozottan egy karakter, aki én nem voltam. Velem együtt nőtt fel, majd érett nővé. Klára méltóságteljes és nagyon határozott nő volt, élénkvörös hajával messze kitűnt a tömegből, egész más volt, mint én, aki folyton alárendeltem magam másoknak, tétova voltam, és olyan semmilyen szőke. A név klárasággá nőtte ki magát, mindent magában foglalt, amilyen szerettem volna lenni és amiről azt gondoltam, hogy soha nem érem el.
Vannak az életben kudarcok, vannak kezelhetőek és vannak olyanok, amik nem. Pszichológiai és ezoterikus iparágak épültek arra, hogy megmutassák, hogyan kell ezeket kezelni, hogyan kell felépülni, kézikönyvek százai ontják az okosságokat, de nekem ez nem ment. A kezelhetetlen kudarchoz az én esetemben szégyen tapadt, szégyelltem magam, pedig senki nem hibáztatott, nem is éreztem magam én sem annak, szégyelltem, hogy velem mindent meg lehet tenni. Balek voltam, a balekságot azonban nem lehet kiheverni, vagy kezelni, azt csak szégyellni lehet. Hittem, hogy ez egy Klárával sosem fordulhatna elő, egy Klára sohasem lenne balek.
Eljátszottam a gondolattal, hogy legalább egy nyaralás erejéig Klára leszek. Már hosszú ideje magányos nő voltam, nyaralni is egyedül jártam, arra gondoltam, hogy miért is ne lehetnék Klára? A vidéki kisvárosban, ahol éltem ezt nem mertem kipróbálni. A turistabusz a fővárosból indult, pár nappal előtte ott kerestem egy fodrászt és élénkvörösre színeztettem a hajamat, feltűnő sminkre váltottam, és olyan ruhákat vettem, amilyet egy Klára viselne, stílusos, de mégis cseppet kihívó. Alig ismertem magamra a tükörben, de tetszett ez az új nő.
Az idegenvezetőnek és az utastársaknak már Kláraként mutatkoztam be. A kláraság első hozadéka, hogy nem hagytam magam az ablak mellől elültetni, balek énem szó nélkül elült volna. Ezzel sikerült utastársaim ellenszenvét kivívni, aminek kicsit örültem is, hisz régi énem állandó megfelelési kényszerrel küzdött. Akkor már évek óta nem dohányoztam, de úgy gondoltam, hogy egy Klára rúzsos szájjal nagyon kihívóan tudna egy vékony cigarettát elszívni, arról nem is beszélve, hogy ennél jobban nem is lehet ismerkedni, mint tüzet kérni. Az első buszos pihenőnél feltűnően járkáltam cigivel a számban és mindjárt 3 férfi is adott volna tüzet, de én kinéztem magamnak azt a magas, napszemüveges pasast, aki a feleségével utazott, és láthatóan ettől nem volt túl lelkes. Nem messze ültek tőlem, és amikor felvette a napszemüvegét, láttam, hogy engem néz. Egy Jolán soha nem kezdett volna nős pasival, de Klárát nem érdekelte, egy Klára elveszi azt, ami neki kell. Oda is jött a férfi és meggyújtotta a cigimet. Nem sok híja volt, hogy köhögjek a füsttől, de csak fújtam ki lassan, csücsörítve a füstöt. A cigis társaság beszédbe elegyedett, mi nem szóltunk csak összevillant néhányszor a szemünk, mikor láttam, hogy a feleség a buszból figyel, csak még kihívóbb lettem.
Éjszaka léptük át a határt, reggeli nap fénye a tengerről vetődött vissza. Ujjongtam, imádtam a tengert, el is felejtkeztem a kláraságról, feltérdeltem az ülésre, az orromat az üvegnek nyomtam, úgy csodáltam a tengert. Kis görög városba vitt a busz, ahol apartmanos panziók várták az utasokat. Tengerre néző apartmant választottam, felárral, nem akartam senkivel sem együtt lenni. Egy idős nőnek nem jutott szoba, mégsem hagytam, hogy hozzám rakják be őt. Ez sem tett szimpatikussá, de egy Klára egy mozdulattal lesepri az ilyesmit.
Klára elkezdett önálló életet élni, mintha már nem is én lennék, nála nem működtek azok a fékek, amik engem mindig visszarángattak minden szokatlan vagy botrányos cselekvéstől. Kezdett sztár-allűröket felvenni, minden találkozóról késett, látszólag egy cseppet sem zavarta, hogy egy busznyi ember várakozik rá. Tűsarkú szandálban, kezében márkás üzletek tasakjait himbálva tipegett a buszhoz, felborzolva az utastársak idegeit, akik az álló buszban vártak rá a negyven fokban. Komolyan megbotránkoztam rajta, de Klára azonnal letorkolt, mintha lassan átvette volna személyiségem felett az irányítást.
Görög-estet szervezett az utazási iroda, ahol tradicionális görög ételek, borok mellett az elmaradhatatlan syrtaki a fő attrakció, amit mindig is imádtam, de legfeljebb a körbe álltam be néha. Helyi zenészek és táncosok gondoskodtak a hangulatról, Klára a kör közepére perdült, mélyen dekoltált ruhája már amúgy is feltűnést keltett, és a syrtaki lassan gyorsuló ütemére ringatózni kezdett. Arra eszméltem, hogy ott állok a kör közepén és mellettem egy görög férfi táncos lépeget a syrtaki lassú ritmusára, a közönség pedig ütemesen tapsol, majd a föld alá süllyedtem, de a syrtaki semmivel össze nem téveszthető üteme nem engedett, és maradtam Klára. Az összes férfi szem rám, vagyis Klárára szegeződött, fogva tartotta őket a lassú erotikus mozgásom. Azt éreztem, hogy a zene nem kívül van, hanem bennem lüktet, hogy képtelen vagyok a fogságából szabadulni, mintha transzba estem volna, az étterem hirtelen egy szentéllyé változott, ahol láttam magamat papnőként, ahogy a többi papnővel áldozati táncot mutattam be az Istennőnek. Pár másodpercre több ezer évet repültem vissza. Véget ért a zene, és Klára énem egy ősi papnő személyiségével gazdagodott, még most sem tértem magamhoz, olyan volt ez, mint egy beavatás. Sokan próbáltak táncra kérni, én csak bénultan ültem és próbáltam megérteni ki is vagyok. Kigyalogoltam a tengerpartra, késő éjszaka volt és csak néztem a vizet, a hold a víz tetején megcsillanó ezüst hídon keresztül hívogatott magához, vágytam rá, vágytam, hogy eggyé váljak vele meg a tengerrel, ruháimat ott hagytam a parton, meztelenül gázoltam be a vízbe, ahogy mélyült annál nagyobb szeretettel fogadott magába a tenger, körülölelve ezüstös szelíd hullámaival. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a számat is ellepte a víz, megijedtem, hogy Klára magával ránt a sötét, mozdulatlan mélységbe, számára már nem volt visszaút, ő akkor már a vízzel együtt áradt, kioldódott belőlem, egyesült az ősi papnővel és lemerültek a mélybe…
.
Másnap indult haza a busz, tolongtak az emberek az első ajtónál, felszálláskor az idegenvezető mindenkit ellenőrzött a listáján. Senki nem ismert fel seszínű hajammal a sorban, egyetlen férfi sem fixírozott, a nők nem irigykedtek, talán meg sem láttak. Az idegenvezető felnézett a papírjából:
– Szabó Jolán Klára?
– Nem, csak Szabó Jolán.
Kipipálta a nevemet, aztán a buszon az idős hölgyet odaengedtem az ablakhoz, éreztem, hogy balekságom szerethetővé szelídült, a szégyent, akárcsak a hajam vörös színezékét elmosta a tenger. Az ablakból még épp, hogy látszott a tenger kéksége, nehéz szívvel búcsúztam tőle, és Klárától, ő már örökre itt marad a tenger mélyén, ki tudja, talán egy víz alatti palotában lejti táncát. Tudtam, hogy többé nincs szükségem rá, minden, aki valaha is voltam és leszek itt van bennem, és ez az érzés, vagy tudás sokkal hatalmasabb volt, mint a kláraság valaha is, de nélküle talán sohasem tudtam volna meg…
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Király Istvánné

    Klára,én és a tenger c novella nagyon tetszett,sokan vagyunk így,hogy szeretnénk mások lenni,amik valójában vagyunk…Tanulságos,érdekes,gratulalok az írójának!

Hozzászólás

*