TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Leporolt emlékek

Jelige: Horka
.

.
Jóízű nevetés hallatszott az előadóteremből, ahová egy fejtágítóra voltunk hivatalosak. Először azt hittem, hogy elkéstem, de hát bő negyedóra volt még hátra a kezdésig. Éppen Béla bátyám vitte a szót, ahogy benyitottam. Igen sajnáltam, hogy az elejéről lemaradtam, mert hát, az idős kollégák visszaemlékezéseit mindig szívesen hallgattam.
Nagy kujon hírében állt az öregúr. A falubeli lányok, asszonyok sokat beszélhettek volna róla, hisz – ahogy mondják – még malacmiskárolás közben is leginkább a széptevéssel volt elfoglalva. Hozzá illő módon most is egy pajzán történet vége felé közeledett. Ám, az a néhány elcsípett mondat, amit még hallhattam belőle, az egész esetet látni engedte.
Köszönésemre barátságosan intett, aztán már folytatta is.
– Szóval, a szanatóriumból hazafelé tartottam éppen, lassan, szépen, nehogy az út szélén várako-zó leánykák kellemes látványát elszalasszam. Egy helyre kis menyecske mellett még meg is álltam, és az ismeretlenség szülte bátorsággal, a lehúzott ablak mögül megkérdeztem:
– Hogyé árulod a portékát, kedves?
– Magának ingyen, doktor úr – jött a barátságos válasz nyomban.
Leesett az állam. Ki gondolta volna, hogy majd kétszáz kilométerre az otthonomtól bárki megismerhet? A baj már megvolt, mert azt ugye csak nem mondhattam, hogy közel a nyolcvanhoz én már csak kíváncsiskodtam, úgyhogy szörnyen dühös képpel odavágtam:
– A teremburáját! Most a fizetséget, vagy a tehetséget nem nézed ki belőlem?
Aztán egy katonás fejbiccentés után, kellőképpen elvörösödve gázt adtam. Soha nem értem tán haza ilyen gyorsan…
Mikor elhalt a nevetés, meg az a néhány kaján megjegyzés hátulról, újra szólt Béla bá-tyám.
– Va-lamit valamiért. Hagy halljak én is valami történetet, az enyémért cserébe! Egy nyúlfarknyi tán beleférne még az időnkbe.
És akkor eszembe jutott a zsizsik… Gondoltam, ha más nem szól, én azt most elmesélem. Körbe-néztem, láttam, senkitől sem veszem el a lehetőséget, hát feltettem a kezem.
– Halljuk, halljuk – jött a biztatás mindenünnen.
Télvíz idején történt, úgy harminc esztendeje… Farfekvéses borjúhoz hívtak a szövet-kezet tehenészetébe, s mivel a magzat alig volt kisebb az anyjánál, jól megdolgoztatott, csak jóval éjfél után keveredtem haza.
Éppen hogy elalhattam, amikor éktelenül csörömpölni kezdett, a kedvencemnek nem éppen mondható kapucsengő. Na, gondoltam, megfeküdt a frissellős tehén, mehetek vissza.
Sietve kapkodtam magamra a ruhámat, aztán, már táskával a kezemben, menetkészen nyitottam ajtót. Ám, a kapu előtt nem az ellető tehenész állt, hanem az én Ernő komám.
Annyit tudnotok kell róla, hogy a végletek embere volt szegény, nyugodjék békében!
Egyfelől, kevesen szállhattak volna vele vitába a csillagászati, és a történelmi ismeretek tárgyában, másfelől meg – mit szépítsem? – ápoltsága semmi mást, csak kivetnivalót hagyott maga után. Hogy mennyire? Hát, főkönyvelőnk mindig elejtett valamit, ha közeledni látta, s addig matatott az asztal alatt, amíg az illő kézfogást elkerülhette.
Jómagam – ha az utcán találkoztam vele – ellenszélben is biztonsággal megtippelhet-tem, hogy hány kóbor kutyával osztotta meg éjjel az alig tíz négyzetméteres szobáját, vagy éppenséggel az egyetlen kabátját.
– Mi a baj, Ernőkém? – kérdeztem gyanakodva. Melyik kutyád lett beteg?
– Egyik sem. Egészségesebbek azok, mint amilyen én vagyok. Nagyobb a baj annál…
Gondolkodtam erősen, hogy mi csapás érhette a jóembert, így hajnaltájt? Disznója, birkája nincs, azt biztosan tudom. Azt a néhány tyúkját meg hetekkel ezelőtt széttépték a ku-tyái, és macskát sem tartott, ugyanezen oknál fogva.
Nem faggattam tovább, gondoltam, essünk túl rajta mihamarabb, hátha alhatnék még keveset a reg-geli vizitig. A lényeget majd útközben elmondja. Úgy is volt, de amit hallottam tőle, az egy szívlapátnál sem verhetett volna erősebben fejbe.
– Most, hogy zsákoltam volna, látom ám, hogy zsizsikes a búzám. Így csak nem vihetem reggel a malomba. Segíts, doki! Te biztosan tudsz valami gyors megoldást…
Néztem egy ideig, valami mosolyfélét kerestem Ernő komám arcán, de aggódó tekinte-tét látva rájöttem, hogy nem tréfál. Ezt a sületlenséget ő bizony komolyan gondolja.
Nem szívesen sorolnám most el a nagy hirtelen eszembe jutó, keresetlen szavakat, de azt bizton ál-líthatom, hogy akkor ott, télen, az éjszaka alig fényében, odalett a természetes mosolyom. Megtorpantam, mint valami fuvaros ló a kocsma előtt. Osztottam, szoroztam, hogy kimond-jam-e, amit gondoltam, de aztán igen bölcsen – hogy másnap ne kelljen majd magam előtt is restelkednem – csupán annyit kérdeztem:
– Van-e beteg a zsizsikek közt, Ernő?
– Nincs, hogy a fene rágná meg a fajtájukat!
– No, nekem akkor szólj majd, ha valami kórság esne beléjük! Mert a betegjét meggyógyíthatom, de az egészségesekkel nekem semmi dolgom.
Aztán sietve sarkon fordultam volna, ám a komám, komikusan földig lógó orra láttán, csak visszaszóltam.
– Hallgass rám! A zsizsikjeidhez hívj agronómust! Ő az ilyesfajta bajok tudója, tőle kérj taná-csot!
Ekkor ugyanis eszembe jutott a mérnök úr gyakorta hangoztatott csipkelődő mondóká-ja: „Csak egyszer érném már meg, doki, hogy te valamelyik telepen szöszmötölsz, mikor én már a hetedik határból reggelizni megyek haza”!
– Nyugodtan csengess be hozzá most! – nyeltem le egy ásítást, de magamban vigyorogtam. Tudtam, hogy gazdász barátom ilyenkor nemhogy a hetedik határt nem járja, de talán még át sem fordult a másik oldalára.
Gyógyír lehetett ez a néhány szó Ernőnek, mert felcsillant a szeme, s hogy időpocséko-lással ne növelje a kárt, köszönés nélkül caplatott máris az agronómus kolléga szolgálati lakásá-ra.
Azt már csak másnap dél körül, az irodaház kávézójában tudtam meg, hogy mitől csuklottam egész éjjel. Meg azt is, hogy a mérnök úr, első haragjában nálam jóval kíméletlenebbül bánt el sze-gény Ernővel.
– Mi-ért? Mit mondott a szerencsétlennek? – kérdeztem a nagy nevetéstől dőlő, boruló munkatár-saktól.
– Hát azt, hogy feküdjön a búzájába, merthogy nincs az a mindenféle mérgen edzett zsizsik, ami az ő förtelmes szagától életben maradna…
Nem mondhattam el befejezésül, hogy azóta már a gazdász barátom sincs közöttünk. Megérkezett az előadó, s mi már az ő szavára figyeltünk…
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Horváth Gábor

    Köszönöm szépen, kedves Csaba.

  2. Guti Csaba

    Nosztalgiával kitöltött, vidám hangulatú írás kollegális anekdotázásról.
    Hangulatával, írásmódjával kellemes perceket szerez az olvasónak.
    Gratulálok!

Hozzászólás

*