TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Magányos üzenet

Jelige: Raszputyin

.
.
Az iroda félhomályba burkolózott. A gyengülő nap utolsó sugarai még áttörtek az ablaküvegen, de nem tudták megvilágítani a helyiséget. A férfi hiába erőltette a szemét, már nem tudta elolvasni az előtte heverő iratanyagot. Felkapcsolta az asztali lámpát, melynek fénye barátságosan vetődött a lapokra. Újra olvasni kezdett, de a gondolatai folyamatosan elkalandoztak, egyszerűen nem állt össze számára a kép.
Két-három határozott koppanás után kinyílt az ajtó.
– Helló, Főnök! – hallotta osztályvezetője hangját, majd az asztalán egy újabb iratcsomó landolt. – Sehogy se boldogulunk ezzel az üggyel. Nem tudjuk bizonyítani…
– Élet-halál kérdés? – vágott közbe a férfi.
– Nem, dehogy…
– Hétfőn megbeszéljük – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Későre jár, hazamegyek.
Miután hazaért, kabátját a fogasra akasztotta, majd a konyhába ment. Két tányért, két poharat és két pár evőeszközt tett az asztalra. Kitálalt egy-egy adag ételt, a poharakba felesége kedvenc italát töltötte, édes vörösbort. Egyre sűrűbben nézett a bejárati ajtó felé. Azt remélte, hogy az asszony egyszer csak mosolyogva betoppan rajta, és csatlakozik a vacsorához, de az álom, csak álom maradt.
Miután éhségét csillapította, a dolgozószobájába ment, és beleroskadt az irodai székbe. Arcát kezébe temetve a gondolataiba merült. Hirtelen ötlettől vezérelve elővett egy levélpapírt és írni kezdett.
.
…Olyan pocsék napom volt, mint eddig még soha. Vagy ha ez így nem igaz – bár az emlékek ködébe burkolódzó életszakaszaink mindig megszépülnek –, akkor is régen volt már ilyen vacak, az undor határát súroló napom. Az egész olyan volt, mint egy tizenkét óráig tartó hányinger.
– Hiába – mondta volt a nagymamám –, az élet nem lehet mindig fenékig tejfel!
– Miért? – kérdeztem annak idején tőle, mindig ugyanazzal a felnőttes hangsúllyal, de gyermeki naivitással.
A válaszára már nem emlékszem, csak az azt követő mosolyára. Olyan édes-szomorú, végtelenül bölcs mosolyt azóta se láttam senkinek az arcán, mint amilyen az én nagymamámén volt. Most is látom lelki szemeimmel, mert mélyen belém égett. Örökre és felejthetetlenül.
Igaz, a teste meghalt, de a szelleme nem! Az valamelyest belém ivódott az alatt a huszonhét év alatt, melyet együtt tölthettünk, bár az én eszem járása meg se közelíti az ő bölcsességét. A mai napig vágyom arra, hogy újra láthassam azt a számomra oly kedves mosolyt. Az eszem tudja, hogy ezt nem lehet, hiszen nem találták még fel az időutazást, de az ész és a szív hangjai nem mindig találnak egymásra.
Agyunk, a hideg racionalista, néha a szívünk befolyása alá kerül. Belefog egy végtelen ciklusba, amit még az órákig tartó éjjeli memóriareset sem tud leállítani. Ilyen az én vágyam is. Hiába alszom el este, reggel erősebben érzem, pedig tudom, hogy nem lehet. Már nem, és még nem.
Szerettem őt.
Téged is szerettelek, még mindig szeretlek, de elmentél… Talán én is hibás vagyok benne, talán nem. Jó lenne újra azzal a tudattal dolgozni vagy elaludni, hogy vagyunk egymásnak, és nem a szobám sarkaival kell megbeszélnem a napi történéseket. Lehet, furán hangzik, de volt rá példa, hogy amikor hazamentem, így köszöntem:
– Helló, Fal! Hogy vagy?
Amíg velem voltál, ez nem fordult elő. Fontos vagy nekem még mindig, sokkal fontosabb, mint az a bizonyos fal, melynek úgy köszönök, mintha a legjobb barátom, vagy a szeretőm volna. Vágyom arra, hogy újra veled legyek.
De nem azért írom le mindezt, hogy sajnáltassam magam, hiszen egy férfinak minden körülmények között el kell viselnie a vállára nehezedő nyomást, és helyt kell tudni állnia. Ez lehet természeti katasztrófa vagy családi botrány. Tökmindegy. Nem az a lényeg, mi történik vele, hanem az, hogyan oldja meg a soron következő problémát.
A legtöbb ember azt hiszi, ha vége van valaminek – legyen az egy jó film vagy régóta tartó szerelem –, akkor az már csak múlt, nincs hatással a jelenre. Por és hamu, ahogy mondanád. Lehet, hogy egynémely dolog esetében ez valóban így van, de amikor valami fájdalommal, igazi fájdalommal ér véget, már nem így működik.
Fájdalom…
Olyan, mintha egy kavicsot dobnánk a vízbe. A gyűrűk először csak kicsik, ám az idő múlásával egyre nagyobbak lesznek, amíg el nem enyésznek. Ugyanígy gyűrűzik a fájdalom is, azzal a különbséggel, hogy megmarad, nem oldódik fel a lélekben, és nem is erősíti azt.
Ha kérhetnék tőled valamit, már csak az lenne, engedd, hogy egy percig újra reméljek. Nem kérem, hogy ne ragadd el a szerelmet, amit megpecsételt millió pillanat. Már nem könyörgök, és többé rád sem borulok, mint szemfödél a holtra. Csak hitet kérek az elmémnek, hogy ne maradjak a porban. De a szerelmed számomra kábítószer és életelixír egyszerre, ami nélkül nem lehet, és nem is tudok élni…
.
Miután befejezte, azt hitte megnyugszik, de nem így történt. Belső feszültsége tovább emelkedett. Akkorára nőtt, amibe más már rég belerokkant volna. Úgy érezte, egy forró vízzel teli üst rotyog az agya helyén.
Néhány óránál többet nem tudott aludni. Már hajnalban felkelt, majd az utcát bámulta szobája ablakából. Azt hitte, lazítani tud egy kicsit, de tévedett. Gondolatai egyre erősebben kavarogtak. Elfordult az ablaktól, ám a fejében fortyogó gondolatokat nem tudta elhallgattatni. Rosszabb volt a kavargásuk, mint a feltámadó szélé, mert ellenük nem védte meg sem a meleg szoba, sem a télikabát. A borongós hangulat úgy vette körül, mint valami láthatatlan búra. Nem szerette ezt az érzést.
Megnézte az óráját. Még csak negyed nyolc volt, de úgy érezte, nem bír tovább otthon maradni, indulnia kell. Mindegy hová és merre, csak el innen, minél messzebbre. Józan paraszti eszével tudta, már semmit nem tehet, és emiatt tehetetlennek érezte magát. Mielőtt kilépett az ajtón, az előző este írt levelet kabátja zsebébe tette, majd nekivágott a novemberi szürkeségnek.
A vegyipari gyár monumentális épületegyüttese régi ismerősként köszöntötte őt a ködfüggöny túloldaláról. A szürke, kopott utcákról az öreg házak visszabámultak rá, miközben bolyongott. A szűk kapualjakban hajléktalanok húzták meg magukat, akik már hozzászoktak a hamis szabadság álarcához, és nem vették észre, hogy gúzsba köti őket a szegénység. A férfi nem törődött velük. Látszólag céltalanul koptatta az aszfaltot, de azon az útvonalon járt, melyet oly sok éven át a feleségével együtt tettek meg, amikor az asszony azt mérte fel, kik a legrászorultabbak a karácsonyi segélycsomagra.
Ahogy vándorlása közben nézte az évről-évre barátságtalanabb városképet, egyre jobban fázott, de ez a hideg a lelke mélyéről fakadt. Azt se vette észre, hogy már a városi temető előtt halad, de a kapunál ösztönösen oldalra nézett. A távolban egy alakot pillantott meg. Valahonnan ismerősnek tűnt neki.
Befordult a kapun. A köd egyre jobban sűrűsödött, a látótávolság alig két-három méterre csökkent, azonban az ismerős alakot nem burkolta be. Ahogy közelebb ért hozzá, már azt is ki tudta venni, hogy egy nőt lát. A férfi szíve hevesebben kezdett verni.
A felesége volt.
Oly sok mindent szeretett volna mondani neki, de elméjében hirtelen szétgurultak a szavak, nem jött össze egyetlen gondolat sem, csak a kabátja zsebében tudott kotorászni.
Az asszony gyengéden végigsimította a férfi arcát, majd az ajkaira tette az ujját.
– Ne mondj semmit, tudom, mit érzel. Az üzeneted célba ért. Most újra megfogom a kezed, és nem engedem el soha többé.
Az asszony lágyan átölelte, és a sűrű köd hirtelen tiszta fénnyé változott.
.
***
.
Rövid hír a Városi Hírmondó vasárnapi számából:
Felesége sírjánál találták meg a rendőrkapitány holttestét! A rendőrség közigazgatási eljárás keretein belül vizsgálja az esetet, mivel az idegenkezűség, vagy bűncselekmény gyanúját kizárták.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*