Mindannyian Floridába vágyunk

Az élet sokkal jobb történeteket ír, mint amit egy romantikus lelkű novellista valaha is elgondol. Érdemes bízni a kiismerhetetlenben, az érzelmek rejtőzködésében, s az életünk fonalát szövögető párkák jóindulatában.

Annamária mindig is boldog jövőről ábrándozott, mint valamennyi lány a hatvanas években. Nem volt különösebben szép, inkább olyan valaki, akit mutatósnak mondanak. Mindig gondosan ügyelt a kinézetére, rendszeresen járt fodrászhoz, s egy, a városban elismert varrónőhöz, aki kívánságára elkészítette a legbonyolultabb szabásmintákat is. Az akkoriban kapható divatlapokból (a külföldről behozott Burdából) a Nők Lapja, a Képes Újság fotóiból tájékozódott, no meg a televízióbemondónők toalettjét is figyelte. Egy megyeszékhely nyugalmas városkájában lakott. Édesapja, az egykor falusi jegyzőként működő „deklasszált elem” abban azidőben az ingatlankezelő vállalat alkalmazottja volt, épp ezért volt hol lakniuk. A valamikori polgári barokk bútorokat az államilag kiutalt kislakásba zsúfolták be, csak nemes fényük, és terjedelmes méreteik emlékeztettek a család egykor szebb napjaira. Annamária a legkisebb volt a család négy gyermeke közül, ő már a háború után született. Az iskolában a magafajta lányokkal barátkozott, jól tanult, de egyáltalán nem tudta, merre is induljon, hogyan képezze magát. A magyar-orosz szak látszott kivitelezhetőnek a főiskolán, s barátnőjéhez hasonlóan arról ábrándozott, hogy majd tanár lesz belőle. Nem volt rossz tanuló, de miután nagyobb nővéreit a háború alatt az erdőbe menekítette az édesapjuk az orosz katonák várható durvasága, attrocitása elől (minden fiatal nőt, meg a nem fiatalt is megerőszakolták), valahogy nem volt kedve orosztanárnak lenni. A matematikával nehezen boldogult, a könyvelés nem érdekelte. Így hát mégsem jelentkezett a főiskolára, egyébként is kétségesnek tűnt, hogy ilyen családi múlttal felveszik-e. Elment dolgozni egy hivatalba, ahol kellemes kollegák, akarom mondani „kartársak” vették körül. Hétvégenként egy jó képű fiú vitte el táncolni a városka egyetlen megmaradt szállodájának éttermébe, ahol esztrád zenét játszott egy helyi muzsikusokból és értelmiségeikből verbuválódott szalonzenekar. Békességes idők voltak ezek! A hírekben nem beszéltek börtönben sínylődő emberekről, s egyébként is kinyílt a világ. A szomszédos megyeszékhely társulata néha átjött egy-egy színházi előadásra, családi körben megtartották a névnapokat, szóval egy fiatal nem érezhette azt, hogy nincs hová fejlődni.

Dénes, egy vidéki körorvos legkisebb fia szintén nem reménykedhetett abban, hogy felveszik az egyetemre, meg nem is nagyon szeretett tanulni, jobban érdekelték a haverok, a jó élet, italok, nők, sport! Ez a lány megfelelt volna neki, de nősülni nem akart, még nem. Szombat esténként bekopogott Annamáriáék lakásába: illedelmesen elkérte az édesapjától a lányt, aki addigra már derékban szabott fényes szatén ruhát vett fel, és igaznak látszó gyöngysort kanyarított a nyaka köré. A táncmulatság után- szigorúan 10 óra előtt- hazakísérte, s persze egy-két bátortalan csókra is volt lehetőség. Kezeik egymáshoz simultak, s ha a közvilágítás engedte (engedte) akkor a derekát is átkarolta. Közben- közben nagy sóhajtozások és álmodozások töltötték ki az időt hétfőtől péntekig. Annamária szerette volna, ha Dénes többet akar, és ő többet is engedett volna, de nem léptek tovább. Pedig a lány szép rúzst is vett magának, s drága parfümöt, szóval igyekezett bevetni a csábítás minden trükkjét. Már három év is elmúlt, és nem történt semmi. A nagynénik és bizony a barátnők is mondogatták, hogy ideje lenne már férjhez menni. Betöltötte a huszonhetet, és nemsokára a huszonnyolcat is. Közben Dénes elköltözött Pestre, ott kapott munkát, fogtechnikusi tanfolyamra járt, s egyre ritkultak a táncos alkalmak.

Annamária ügyelt a külsőségekre, a varrónőtől egyre különlegesebb toaletteket rendelt. A varrónő egyik távoli rokona -egy ötvenhatos magyar- akkortájt látogatott haza Kanadából, mert magyar lányt akar feleségül venni. Itt találkoztak Annamáriával.

László jóképű volt, igaz kicsit megtestesedett, de főképp egy nyitott és szép élet ígéretével jött haza. Nem szerelem volt már ez, hanem józan megfontolás. Egyre többször találkoztak a varrónőnél, először csak véletlenül, utána tudatosan is, s hétvégenként – mivel Lászlónak bérelt autója volt- elmentek kirándulni a környező hegyekbe, s a borospincékben jó hangulatú beszélgetések részesei voltak. Nem telt bele három hazalátogatás és egy esztendő, László komoly szándékkal toppantott be Annamária szüleihez, megkérte a lány kezét.

Dénes teljesen eltűnt, s az ismerősök azt is mondogatták, hogy valakivel jegyben jár, egy fővárosi lánnyal. Annamária osztott szorzott, hiszen nem akart ő a szülei nyakán maradni, s eldöntötte: kiköltözik Kanadába. Az esküvőt és a menyegzőt itthon tartották meg, szerény, de fényes külsőségek között, aztán a fiatalok elutaztak. Egy év múlva az idős szülőket kivitték látogatóba. Tetszett nekik a környék, Torontóban laktak egy szép kertvárosi környezetben tágas, bérelt lakásban. Annamária szüleit elbűvölte a kényelem, a látható jólét, s az, hogy László a lányukat tejben-vajban fürösztötte. Még a Niagara Falls-hoz is elvitték őket, s ajándékba kaptak egy fényképezőgépet, hogy megörökíthessék az élményeket.

László úgy gondolta, addig nem születik gyerekük (pedig már nagyon vágyott rá) míg össze nem melegednek, élményeket nem szereznek. Ő már akkor magasan kvalifikált munkás volt, műszerész, a feleségének nem is kellett dolgoznia (később azért elhelyezkedett egy telekommunikációs cégnél.) Hétvégenként kirándulni mentek a tavakhoz: sátorozni, gyors folyású patakokhoz pisztrángot fogni. Házasságkötésük harmadik évében megszületett a fiuk, ifjabbik László. Annamária mérsékelt leveleket küldött a szüleinek, sok ajándékot a rokonságnak, ruhaneműt, farmert, lemezeket. Mindenki úgy gondolta, megfogta az Isten lábát, pedig már itthon akkor kezdett kiteljesedni a Kádár korszak, a” gulyás szocializmus”. Annamária két- három évenként hazajött egy-egy hónapra a kisfiával, volt, hogy a férje is elkísérte (pedig az ő szülei már meghaltak). Nővéreit is vendégül látta, akik cserébe vigyáztak a még kiskorú Lacikára. Dénesről nem sokat hallott, csak azt, hogy megnősült, két fiú édesapja, és egészségügyi asszisztensként dolgozik a szülővárosukban. A barátnők – akik időnkét meglátogatták – mindenről részletesen beszámoltak.

Ahogy növekedett a fiúk, Annamária gyakran elábrándozott azon, mi lett volna, ha mégis Dénest választja, ha küzd érte. Annál is inkább, mert férje László bár becsületesen dolgozott, egyre többször elmaradozott a haverokkal, s egyre gyakrabban emelgette a whiskys poharat.

Amikor a fiuk elköltözött otthonról (közös otthont béreltek egy lánnyal az amerikai Jessicával) egyre többet gondolt egykori szerelmére. Amikor hazajött az ötvenéves osztálytalálkozóra a férje kíséretében, legjobb barátnőjétől, Jutkától megtudakolta, mit tud róla.

Jól van, független, elvált, a fiúk már kirepültek, egyedül él, s egy vállalkozásnál dolgozik-tudta meg. László még három évig élt, a sok whisky és főképp a láncdohányzás megtette a magáért. Gondosan ápolta, s az utolsó napokat a magas szintű orvosi ellátás is fájdalommentessé tette. László nyolcvan volt, amikor elhalálozott, Annamária betöltötte a hetvenedik életévét, s ezzel elment nyugdíjba is.

Nem tudta, hogy hogyan írja meg nővérének, hogy legközelebb nem hozzá, hanem –Déneshez jön haza-, ugyanis megtalálták egymást a világhálón.

Dénest fizikailag nem, de anyagilag megroggyantotta a válás, szerény nyugdíját kénytelen volt kipótolni: egy exkluzív étteremben tisztította a grillrácsokat napi négy órában. Megörült a rég nem látott kedves emailjeinek, mert egy kis felemelkedés reményét villantották fel a szenvedélyes sorok. Igyekezett gáláns lenni, kitakarította a lakását, rózsával várta egykori szerelmét. Az együtt eltöltött hat hét boldogsággal kecsegtetett, de ha magának nem is vallotta be, komfortérzetét zavarta, hogy valakivel meg kell osztani a napirendjét. Mindketten jócskán megváltoztak, ő elvesztette egykor vonzó sörényét, Annamária pedig – bár sohasem volt telt -, bizony soványnak mutatkozott, és mindig fázott, mindegyre hólyaghuruttal küszködött, és főleg: nem tudott főzni! Dénes igyekezett e véleményét titkolni, mert hát ki tudja mi lesz a folytatás! A nyaralás elteltével a gazdag özvegy elvitte egykori szerelmét Kanadába, s mindjárt befizettek egy kubai társasutazásra. Öt év volt köztük, s az ágyban is megtalálták a régi összhangot. Annak az ötven évvel ezelőtti lopva eltöltött éjszakának az emlékét igyekeztek mindegyre felidézni, s ha nem is úgy jött ki a lépés, mindketten megbocsájtottak a másiknak. Kubában a forróság és a felszabadult légkör miatt talán sikerült is eltölteni egy félig-meddig nászutat. Dénes a következő évben már húzódozott a látogatástól, de mivel fiai unszolták, csak kiutazott a tengeren túlra, s Annamária anyagi támogatásának hála, a Floridában élő rokonoknál találkozott kalandozó, világjáró, kisebbik fiával.

Bár Annamária szerette volna: az szóba sem jöhetett, hogy együtt folytassák az életüket. Következő évben ő jött, s megtakarított pénzével támogatta Dénes autóvásárlási ambícióit. Remélte, hogy az új autóval el tudnak utazni a közeli horgásztóra, s talán a Balatonra is. Dénes viszont sajnálta a pénzt egy jobb kocsira, s elfelejtette, hogy barátnője nehezen viseli a forróságot nyáron, a hideget télen. Olyan autót vett, amiben nincs légkondi, tíz éveset. A legutóbbi hazajövetelt Annamária három hónaposra tervezte. Az első két hétben még tartottak a mézeshetek, azán egyre többet veszekedtek, eldurvult köztük az addig látszólag fenntartott jó viszony.

Amikor Annamária unokahúga kisgyermekeihez ment látogatóba kibuggyant belőle az őszinte igazság. „Bizony jobb, hogy nem Dénest, hanem Lászlót választottam, szebb és jobb életem volt mellette” – sóhajtott egy mélyet. „Dénes jövőre lesz nyolcvan, azért csak meghívom, elmegyünk még egyszer Floridába, ezt adhatom neki” – mondta józanul, mellőzve minden romantikát.
.