Télapó itt van

Bevásárlóközpont, valamikor december havában. Mindenütt tömeg – csomagokat cipelő, boldog, és kevésbé boldog vásárlók színes kavalkádja. Vidám zene, önfeledt nevetés, melybe időnként panaszos felhangok vegyülnek: „Fiacskám, meddig tart ez még? Megmondtam, hogy haza akarok érni a meccsre!” A szokásos, Karácsony előtti hangulat. Az üzlet belsejében vásárlók tülekednek, a kinti üzletek is zsúfolásig tele, nem beszélve az étkezdéről, ahol már nincs egyetlen szabad ülőhely sem. Mert mi az, ami a sikeres vásárlásra felteszi a koronát? Egy kiadós ebéd, lehetőleg sült krumplival.

Az előtérben látható megszokott gyermekjátékok közé most egy Télapós kocsit is elhelyeztek. Elöl két rénszarvas, melyek a megfelelő értékű pénzérme bedobása után lovagló mozgást végeznek, a hátukon ülő gyerekek legnagyobb örömére. A kasszánál állunk, végeláthatatlan a sor. Előttünk egy házaspár két fiúgyermekkel: az egyik nyolc a másik öt év körüli lehet. Már régóta nyűgösködnek, unják a sorban állást is, és le nem veszik szemüket a Télapós kocsiról, melyre különböző nemű és korú gyerekek ülnek föl, némi várakozást követően.

– Apa, most leszálltak! – rikkant a nagyobbik srác. – Fogadok, hogy mire végzünk, megint elfoglalja valaki!

– Jól van – mondja az anyuka engedékenyen – menjetek oda és üljetek fel rá ti is! – Mindjárt fizetünk, és akkor dobunk be a gépbe aprópénzt, hogy hintázhassatok.

A két gyerek lélekszakadva rohan, nehogy megelőzzék őket. Szerencséjük van, a kocsi most éppen üres. A kicsi nem is teketóriázik sokat, rögtön felül az egyik szarvas hátára, a nagyobbik pedig betelepszik a kocsiba. Rögtön rájön azonban, hogy ez nem a legjobb hely, mert öccse feje pont a szeme elé kerül, így semmit nem lát mögüle. Átmehetne ugyan a másik ülésre, de ott egy hatalmas, műanyag Télapó terpeszkedik.

– Ülj át a másik szarvasra! – szól rá az öccsére.

– Nem akarok, itt jobb! – hangzik a válasz.

– De onnan is ugyanazt látod! – mondja a nagy, rábeszélően.

– Nem, nem… nekem ez a szarvas jobban tetszik! – csökönyösködik a testvére.

– Miért?

– Mert ennek piros a kantárja. Én pedig a piros színt szeretem.

– Akkor is menj át!

– Nem megyek!

Kíváncsian várom a folytatást. Tapasztalataim szerint a fiúk közötti vita ilyenkor szokott verekedéssé fajulni. Igaz viszont, hogy a szülők, akik egyre közelebb érnek a kasszához, pont odalátnak a gyerekekre. A nagy éppen ezért taktikát változtat. Körülnéz, és meglátja a biztonsági őrt, amint feléjük közeledik, majd észrevesz egy táblát is, melyet a bal oldali rénszarvas előtt helyeztek el. Valamilyen figyelmeztető szöveg lehet rajta, na és egy keskeny rés az aprópénz számára.

– Nézd csak azt a táblát ott előtted! – böki meg öccse vállát, s előre mutat.

– Látom, na és?

– Az van ráírva, hogy ennek a rénszarvasnak a hátára nem szabad felülni, csak a másikra.

– De miért? – firtatja a kisfiú.

– Azért, mert hibás a készülék, ami hajtja, és leeshetsz a hátáról. Ott jön a biztonsági őr abban a kék egyenruhában, és mindjárt figyelmeztet, hogy szállj le róla azonnal! Talán még büntetést is kell fizetnünk, és akkor mehetünk haza!

Az öcsi ezt már nem várja meg. Sürgősen lelép a földre, és átmászik a másik rénszarvas hátára.

Elhárult az akadály, a nagyobbik fiú arcán diadalmas mosoly. Szüleik ebben a pillanatban érnek oda, és ígéretükhöz híven bedobják a pénzt az automatába. A kocsi elindul.

Végül is minden probléma megoldódott, úgy is felfoghatjuk, hogy minden jó, ha jó a vége. Egy ideig mégis eltöprengek a látottakon. Az jár a fejemben, hogy vajon mit fog kitalálni hasonló helyzetben ez a talpraesett fiú, ha egyszer megtanul olvasni az öccse.