Tojásfúvás

A szobaajtó zárva volt, tompán érkeztek hozzá a konyhában zajló munka hangjai. Kiült az ágy szélére és lábával megkereste a műanyag papucsot. A kék sötétítő függönyök homályba burkolták a szobát, vakította a fény, ahogy kilépett onnan. Nagy üggyel-bajjal kicsoszogott a konyhába az ormótlan és kemény lábbeliben.

Nagymama takarítva főzött. Sosem volt egy folt a tűzhelyen, egy krumplihéj a pulton, az ablaküvegen megpattant a reggeli napfény szikrája a tisztaságtól, miközben az asszony zöldséget aprított a húslevesbe. Olyan volt, mint egy nyolc karú istenség, amint a világ zökkenőmentes boldogulásán dolgozik. Mozdulatait élénk zaj kísérte: kanál csörömpölés, edény taktusa a forró bugyogásban, fakanál levesbenyelt koppanása, nagymama csosszantása a linóleumon, mind együtt ritmusos kavalkádban váltak zenévé a kislány álmos füleinek. Nagymama már odakészítette a szőlős bögrét a makulátlan konyhapultra, ami finom meleg volt, az alatta elrejtett vas radiátortól. Jól esett ráfektetni a piros langyon felületre bágyadt tenyereit, ahogy elhelyezkedett a pulthoz tolt konyhaszéken.

Jó darabig nem szóltak egymáshoz. Élvezték a konyha meghitt hangulatát, együtt.

– Tessék, itt a szalmaszál! – nyújtotta felé Nagymama a szívószálat.

– Mikor festjük a tojásokat? – kérdezte mohón a kislány.

– Máma – felelete derűsen az asszony és kicsapta a kanalából a húsleves habját a mosogatóba.

Mikor a zöldségek is a fazékba kerültek, Nagymama kiment az előszobában álló hűtőszekrényhez, és egy doboz tojással tért vissza.

– Mosd meg őket, ha megittad! – rendelkezett.

– Mindet? Az összeset ki fogjuk festeni? – lelkendezett a kislány.

– De elébb kifúvod őket! – tóldotta az asszony

– Én, egyedül? – kerekedett a kislány

– Úgy a! – vágta el Nagymama.

Így hát a kislány a mosogatóhoz tolta a kockás párnával gumírozott konyhaszéket és feltérdelt rá. Gondosan elmosta a sárga szőlős nagybögrét és a szárítóra fordította óvatosan, hogy ne ütődjék. Majd a tojásos dobozt nagy gonddal a csaphoz vitte. Kinyitotta és ismerkedve méregette a duzzadó tikmonyokat. A következő pillanatban nagymama a könyöke alá rakott egy kerek nádkosarat. – A tisztának – bökte oda – de forró legyen az a víz, hogy épp csak tűrjed!

Elcsavarta hát a pirospöttyel jelzett fekete fogantyút, hogy csak úgy lódult neki a forró zubogás. Bodorodott belűle a gőz az égfelé. Szempillantásnál gyorsabban termett ott megint Nagymama – Még tönkreteszi magát itt ez a gyerek! – dohogta, és odébb penderítette a vékony kislányt székestől, és a helyébe állott oszlopos lábaival – No ide azzal!

Perc nem telt bele, és mind a tojás ott csillogott a fonott kosárkában.

– Gyere! Keresünk tűt most – vezényelt nagymama és a következő pillanatban a belső szobában ültek egy nagy halom gombolyagon. Fonalak legkülönbözőbb színe, szála, és tapintása gurult ott mindenfelé ahogy nagymama lázasan kutatott. Tenger szőttesek tarkálltak köröttük, hogy még a szaga is más volt megannyinak. Itt mindennek meg volt a helye, de hogy ki mit hol lel, csak Nagymama tudta. „Gyere, te!” kiáltott rá Nagymama egy piros kis szütyőre, amit kicsatolva fényes szegek buktak ki belőle. Nem is szegek, vastag tűvek, talán fémdrótok voltak azok. „Itt a jó vastag!” S már loholtak is vissza a konyhába. „No!”

– Emitt a tű, belebököd, hogy meg ne repedjen! Ezzel a vastaggal. A túl felin a vékony! Ott is úgy, hogy csak kisluk legyen! – oktatott nagymama, és az első tojást maga tűzte meg, hogy lássa az onokája.

– Namármost, a vékonyat fúvod, hogy a vastagon jöjjön. Erős vagy te, hogy szét ne repedjen! Csak vigyázz, közbe ne szorítsd a tenyeredbe, mert szétroppan! Így e!

Nagymama a tojás fenekire tapasztotta megkerekített ajkát, és orcáit kerekre gömbölyítette levegővel. Fútt. Hallani lehetett ahogy bővül az arca kerekdedségében, az erek feszülése sistergett. Egyszeriben nagymama szája púzó hangot adott, és nagyon, nagyon piros lett még a homloka is! De akkor csillogó csepp jelent meg a tojás csúcsán, és nőtt a tányér felé. Nagymama mély levegőt vett, és megen neki veselkedett. Tolta csak a tojásnyákot a lélegzettel, ami megindult most, és kizúdult a tálba.

Nagymama kihúzta magát, arca most egész halovány volt, úgy nézett vékonyka halvány kék szemével a lyányra.

– Most jön a fontos! – emelte fel az ujját, fejét kicsit meghajta előre, hogy bizalmasabb hangot vegyen.

– A jóisten életet lehelt az emberbe. Mi mostan kifújtuk azt a tojásbul. de! Jön itt is egy lehelet, hogy visszaadjuk, amit elveszünk – azzal kinézett az ablakon a napba, s mint aki onnan veszi a lélekzetjét, mély levegőt vett, és az üres tojásba fújt hosszan. Mikor végzett elégedetten szemlélte pille könnyű művét. Még neki is mosolyodott. „Nem törött” – bólintott és az ablakpárkányon heverő bőrtárcára rakta a tojást.

– A többi a tied – jelentette és kisirült az ajtón.

Az első tojás kiszúrásával sokat babrált. Gyönge volt hozzá a keze, vékony a bőre, és visszaszúrt a tű a nagy nyomásban. Rájött, hogy apránkint is kifaraghatja a lukat. Hát szöszmötölt sokáig, de az eredmény magáért beszélt. Pici szabályos lukacskák ékeskedtek a tojás két pólusán.

A fújást is megpróbálta kijátszani, de sehogyan se jött rá a módjára, csak púzott a szája hasztalan, a feje meg már lilult belé. Csüggedten pottyantotta fejecskéjét a konyhapultra, és maga elé képzelte Nagyanyja dölyfös tekintetét „Erősödsz majd!” – hallotta szinte, mint szokta mondani. Kiegyenesedett hát, megtöltötte pofácskáját levegővel és addig tolt vele a lukba, míg nyák megkönnyebbülten ki nem szaladt belülről. Büszke bágyadtságban emlékezett vissza a következő lépésre, a lehelésre. Kinézett a napba és onnan szívta tele tüdejét az arany színű fénnyel, érezte ahogy tele lesz tőle mellkasa, aztán kiürítette azt a tojásba. Nézegette művét, emelgette fel– le. Aranyszínfény csillant rajta, látta.

Örvendezve folytatta hát a munkát. Kettővel végzett, mint az elsővel. Ám a következő két tojás tönkrement. Ahogy a lukat farigcsálta, belenyomta hüvelyk ujját a héjába, és szétloccsant markában a tojás. A másiknak meg az alja szakadt le fúvás közben.

No ’iszen, nem adják magukat? – lépett mögé Nagymama, aki eddig a szobában ágyazott tán.

Menj pihenj kicsit, derék kislyány! – és megcirógatta unokája elnyűtt kisarcát. – Ebéd után is lesz idő, megvár!

De ebéd után Kata anyja váratlan betoppant, és Nagymamával folytatott rövid ingerült szóváltás után a lányára nézett és bejelentette: „Haza viszlek”.

Nem volt itt helye panaszos nyafogásnak, nem hatotta meg a kemény asszonyokat a gyerek szív hasadásának hangja. A kemény kis papucsokból kilépett Kata a cipősszekrény mellett, és már mentek is a lifthez, mikor nagymama megérintette vállát. „Dejszen ez a tied itt!” Kezéből kis kosár nyúlt felé benne a három arany tojással. Meleg vigasz a gyerekszívnek, amit hazafele ballagva nézegethetett és otthon dédelgetve a tojásokat elaltathatta vele csalódott szívét.

Tempósan robogtak a napok Kata életében. A Húsvét csokinyusziktól telve, sok mesenézéssel telt. Apa és a tesói meglocsolták kölnivel. Nagypapa is eljött hajnalok– hajnalán és rázúdította orrfacsaró locsolóvizét. Majd dübörögtek tovább a nappalok, megszakítva azokat az álomhoz fáradt éjszakák.

Épp áldozó csütörtök volt, mikor jött a hír, hogy Nagymama meghalt. Reggel volt. Anya mondta el neki csendesen, szinte bocsánatkérőn. Akkor Kata visszabújt az ágyba és egésznap ki sem kelt onnan, csak Nagymamán gondolkozott. Hogy vajon milyen ruha volt rajta mikor a jézuska felvitte az égbe.

Ennek a napnak az éjszakáján történt, hogy a szekrény felől mocorgást hallott. Felkelt a sötétben, hogy megkeresse mi az. Az olvasó lámpa fényénél a nádfonatú kiskosárba akadt a keze. Bizony ott terpeszkedett a három tojás, amiket nagymamával fújtak. Nagyobbnak tűntek, mint akkor voltak. Tyúktojásba ekkorát még sose látott. „Tán fácán” – gondolta – „vagy liba. Nagymama konyhájában bármi felbukkanhat.” De bíz a zajt a tojások keltették! Nem csalt a szeme, rezegtek, mocorogtak. Leellenőrizte kezének érintésével is, motoszkált belül. Meleg volt. „Ebből még kibújik itt valami!” De biz így is lett!

A tojáshéjak apránkint megrepedeztek. Kis kéz, kis láb rúgta ki magát onnan. Fejecske kukucskált ki, szakaszott az övé. „Ez meg mi?!” hőkölt vissza félve. Lámpa alá tartotta a kis rózsaszín lényeket, és nagy csudálkozására önamaga volt ott piciben. Háromszor. A hajuk épp olyan hosszú volt, mint az övé. Egymással huzakodtak játszva. Róla tudomást sem vettek. Ruha nem volt rajtuk. Szekrénye aljából kartont húzott ki, ami rongyokkal volt teli. Nagymama bacsa-bacsa ruhavégei halmokba gabalyodtak a dobozban, babaruhákkal lazítva. Rögtönzött belőlük a kiskatáknak egész ünnepi gálát. Így lett egy lila ruhás kiskata, egy piros ruhás kiskata és egy tarkakata.

Kissurrant a sötétben a hűtőszekrényhez és egy darab sajttal tért vissza, amit igazságosan elosztott a három kiskata közt. Akik jóízzel megették a jussukat, majd álmosan keresgélni kezdték a helyüket a kosárban. Mire Kata betakarta őket, már az igazak álmát aludták.

Az ezt követő teljes nap a kiskaták körül forgott. De legalább nem volt hely nagymama hiánya körül búslakodni. Már kora reggel a kiskaták hancúrozására ébredt, akik már nem is voltak olyan kicsik. Legalább térdig értek. A rájuk remekelt kis ruhakollekciók tovatűntek róluk. Így hát újat kellett nekik rögtönözni. De mire a konyhából kicsent reggelit elköltötték, megint csak után kellett engedni a kis hacukáknak. Ebéd után már a fejük búbja túlért Kata derekán. Estére majd a vállán is. Egész nap csak ettek, aludtak és öltözködtek. Nem csoda, ha Kata úgy dőlt be az ágyba este, mint a tuskó.

Álmában mégis könnyűnek érezte magát, szinte légiesnek, a játszótéren játszott, ahol már nagyon rég volt utoljára. Felmászott a rakéta tetejére, kilépkedett a szélére, és hangtalanul az égbe siklott. Karcsapásokkal emelkedett, és ugyanígy haladt a légben. Észrevette, hogy Nagymamáék háza felé halad. A konyha ablak felé vette az irányt, ahol szeretett volna bemenni, de az ablak zárva volt. Közelebb húzódott a párás üveghez, úgy lesett be. Egy apró lény kuporgott a sámlin a tűzhely előtt, kicsi de erős kezében fakanalat tartott. Fejét ritmusosan ingatta, egész úgy mikor Nagymama a rádióból dalt hallgatott. Valóban! Jobban megszemlélve a kislényt, egész Nagymama szerű volt, sőt épp olyan! Csak éppen kisebb. A párkányon a tárcán széthasadt tojáshéj aranyszínben játszott. Kata szédülni kezdett és zuhant peregve, bele az ébrenlétbe.

Tartogatta az álmából magából hozott nagy felismerést, nehogy semmivé váljon. Mire a szemét kinyitotta, kész kíváncsiság fűtötte képzetét és türelmetlenül sürgetett a megbizonyodásra. Nem várta meg míg a kiskaták magukhoz térnek, eliramodott nagy sebbel otthonról. Nagymamához sietett.

A lakás ajtó melletti piros bukókapcsolót háromszor billentette meg, saját és anyja szokásához híven, amolyan egyezményes jelként, hírt adván arról, hogy ki érkezett.

Nagyapja delejes tekintettel nyitott ajtót. „Azt hittem anyád lesz…” – mondta álmatagon, és indult is a konyhába, hogy a kislány kövesse őt. Míg utcai cipőjét az otromba papucsára váltotta, a hely ismerős illataiból igyekezett felmérni a terepet. „Pampuska!” – sikkantott szinte fel. Egyszeriben a konyhába vetette magát, ahol Nagymama állt a tűzhely előtt. Teljes valójában, nagymama méretben. Az ablakban hagyott bőrtárcán kettéhasadt nagy tojáshéj maradványai kopott aranyfénybe száradt. Nagymama kezében fakanállal kergette a fánkocskákat a forró zsírban, ahogy a kislyányra nézett. Fényeslett arca a nagy munkában a kendő alatt, így köszönt: „Hát megjöttél, Kata!”