TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Valaki

Jelige: Horka
.
.

Összetolt asztalok mellett baráti társaság nevetgélt a vendéglő hűvösében. Sörüket, borukat kortyolgatták, miközben a soros hangadót sürgették újabb adomára várva. Ám ő, ahelyett, hogy belefogott volna, csendre intette türelmetlen kompániáját, s az ajtón belépő, őszes úrra mutatott.
– Hinnétek-e, hogy tanárember volt valaha? – kérdezte szavait halkabbra fogva. Ígéretes pályafutás, menyasszony, lakás, szép jövő… Úgy ismerték a városban, hogy „a Professzor”. Az orvos, a szemetes, a borbély, az utcagyerek. Egyszóval mindenki. Arab és francianyelvet tanított a főiskolán, diákjai rajongtak érte. Aztán beütött a mennykő és egy csapásra mindenét elvesztette.
Az asztal körül ülők sajnálkozva nézték Professzort, ahogy a jobb napokat is látott öltözékében, kopott hegedűjével hóna alatt a söntéspulthoz sétált.
– Egy hosszúlépést Józsikám! – mondta halkan, miközben körmével egy üres pohár oldalát kocogtatta.
– Aztán jobbra, vagy balra, tanár úr? – vigyorgott rá a pultos.
– Tőlem akár táncra is perdülhetsz is, csak hideg legyen az a fröccs! Kutya meleg van odakint.
Apróval fizetett, hiszen ki tesz ma papírpénzt kalapba? Aztán fogta a gyöngyöző poharat és bevackolta magát a sarokba. Az asztalnál újra megeredt a halkra fogott szó.
– Mi lelte a szerencsétlent?
– Úgy mondják, a polgármester segítette utcára. Hogy miért? Elmondom…
Egy francia befektető tárgyalt volna a városházán. Nagy üzlet volt kilátásban, de a tolmács lebetegedett. Gyors telefon a lektorátusra és mire a vendégek végeztek konyakkal, kávéval, meg is érkezett a tanár úr. Hamar megtudta, hogy mit várnak tőle, és akkor történt a baj. A franciák felé fordult és sajnálkozva, arab nyelven kérdezte: beszélik-e az urak valamelyik nyelvjárást? Értetlenkedő fejrázás volt a válasz, meg a polgármester sziszegő hangja.
– Ne idétlenkedjen már Professzor! Francia tolmács kell ide, nem arab.
– Értettem én elsőre is, polgármester uram, de a trianoni gyalázat napján én az életemért sem könyörögnék Clemenceau nyelvén.
– Nem? Hát idefigyeljen! Ha meghiúsul az üzlet, a maga fene nagy hazafisága miatt, hát én teszek róla, hogy többé semmilyen nyelven ne beszélhessen katedrán… Senki lesz a neve ezután! Érti? SENKI! És ígérem, nemcsak a városban.
– Úgy? És kedvességét a nyilvánosság előtt majd mivel magyarázza?
– Sehogy. Szóbeszédnél kegyetlenebb vádló nem kell bizalmi állásban.
– Lelke rajta – válaszolt a tanár úr nyugodtan, majd sarkon fordult, és otthagyta a céklavörös városatyát.
Csúszott az üzlet, csorbult a haszon és a polgármester tartotta szavát…
Ám ezzel nem ért véget a történet. Évekkel később az a francia üzletember ismét a városban járt. Alig hihető, de a szakadt utcai zenészben felismerte az önérzetes tanárt. Kíváncsi volt; vajon mennyit érhet a rebellis magyar büszke hazafisága most, hogy éhes? Mosolyogva száz eurót dobott a hegedű nyitott tokjába.
– Énekelje el nekem a Marseillaise-t, uram! Clemenceau nyelvén, ha kérhetem. Öné e százas, ha megteszi.
Elmúlt már jócskán, június negyedik napja, a fizetséget nem érezte júdáspénznek, s a Professzor elfogadta. Hegedűjén kísérte saját énekét, és amikor végére ért, a francia elégedetten megtapsolta. Ám amikor indulni készült, az egykori tanár hangja megállította.
– Pardon Monsieur! Adok én is ugyanannyit önnek, csak előbb a Himnuszt énekelje el nekem! Kölcsey nyelvén, ha kérhetem.
– Nagyon megérné – vigyorgott az üzletember –, de legnagyobb sajnálatomra se a dallamát, se a szövegét nem ismerem.
Ekkor a Professzor lehajolt, felvette a ropogós bankót és az elképedt francia kezébe nyomta.
– Fogja! Ennyiért bárki megtanítja.
Aztán álla alá fogta hegedűjét, de válla felett még hátraszólt.
– A francia szabadság dalára vendégem volt az úr.
Az üzletember csalódottan odébb ballagott, Professzor pedig – többnyire csak mosolyért cserébe – járókelő közönségének játszott tovább. „Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át”…
A francia – habár magyarul nem tudott – a hegedű szívfacsaró szavát megértette. Meg azt is, hogy gazdagsága eltörpül a kolduló magyar méltósága mellett… Álldogált még ott egy darabig, és talán életében először elszégyellte magát.
Az asztaltársaság a sarok felé nézett, de ott már csak egy üres pohár mutatta, hogy nemrég még ült mellette VALAKI…
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*