TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Végre itthon

Jelige: Harka
.

.
– Végre itthon vagyok, biztonságban – motyogtam, és lerogytam a küszöbre, anyu úgy támogatott be, közben végig sopánkodott, hogy „Mi történt? Miért jöttél előbb? Hol vannak a csomagjaid?” de nem feleltem. Apu öntött nekem egy bögre forró teát, miközben azt kortyolgattam, néztem a konyha falát, amin látszódtak a főzés nyomai, és hallgattam a vízcsapot, ami megint csepegett, és úgy örültem a foltoknak, a csepegésnek, anyuéknak.
– Éhes vagyok – mondtam, ezt anyu rögtön értette, amúgy is mindenkitől ezt kérdezi, aki hozzánk betoppan, hogy mit adhatok. Miközben ettem, csak annyit mondtam, hogy három nappal ezelőtt Bea kitalálta, hogy ugorjunk át Velencébe. Pulából a hajóút mindössze három óra, de visszafelé a motor meghibásodott, mentőcsónakba tettek minket, egy kis falunál értünk partot, és a követségen keresztül hoztak haza.
Hiba volt persze ennyit is mondani, de nem hagyhattam őket mindenféle információ nélkül, ezután is csak záporoztak a kérdések. – Fáradt vagyok – álltam fel, és bementem a szobámba. Semmi másra nem vágytam, csak az alvásra. Nem tudom mennyit aludtam, amikor felébredtem egy kis tálkában leves állt az asztalon. Megettem, és aludtam tovább. Összevissza álmodtam. A mólón álltam sorban a többiekkel, jókedvünk volt, pedig korán keltünk, mert azt mondták, hogy a kikötőben kell lennünk legkésőbb hét órára, indulás fél nyolckor, a bejelentkezés húsz perccel az indulás előtt lezárul. Mi már fél hétkor ott voltunk, óriási sor kígyózott előttünk. Álmomban nem fértem fel a hajóra, a tömeg leszorított, és a hajó elment nélkülem. Olyan jó volt erre felébredni. Egy percig azt hittem, valóban lemaradtam az útról. Fájt a fejem, visszaaludtam. A következő álomban a kétmotoros katamarán fedélzetén sétáltam egyedül. A többiek nem voltak vállalkozó kedvűek, nem tudtam őket rábeszélni, hogy nézzünk körül, pedig láttam, hogy fel lehet menni a tetőre, onnan jobb a kilátás. Fenn nem volt egy talpalatnyi hely sem, és megdőlt a hajó, mi leestünk róla. A hajó továbbment, az utasok nem törődtek velünk. Fuldokoltam a vízben, arra ébredtem fel, hogy segítségért kiáltozom. Anyuék bejöttek, kérdezgették mi a baj, de nem tudtam elmondani. Még mindig fájt a fejem, gyógyszert kértem, meg anyut megbíztam, hogy hívja fel Ágit vagy Beát, és tudja meg, mi lett a holmimmal. Anyu nagy vehemenciával bele is vetette magát a feladatba, én olvasni próbáltam, meg zenét hallgatni, de újra elnyomott az álom. Ott álltam megint a hajón, modern, nagy jármű volt, légkondi is működött, volt rajta büfé is, mi nem vettünk semmit, spórolni akartunk. A hajót négy részre osztották, volt külön angol, külön német szekció meg egy másik, ahol olaszok, franciák utaztak meg egy negyedik, ahol mindenféle más nyelveken mondták el a tájékoztatót. Engem ide-odaküldözgettek, hogy az én nyelvemen itt nem beszélnek, így persze lemaradtam a vetítésről, amiben a mentőmellény használatát mutatták be, hasonlóan a repülőgépekhez, ahol az oxigén maszk meg a többi dolog használatáról van ismertető, már akkor arra gondoltam, hogy nekem ezt látom kell, mert erre szükségem lesz. „Hajótörés fogunk szenvedni!” – kiáltottam, érdekes módon ezt álmomban mindenki megértette, pedig magyarul mondtam, majd a többiek a saját nyelvükön azt kiabálták, mit vészmadárkodok, és kidobtak a hajóról. Ismét arra ébredtem, hogy a vízben fuldoklom.
A délutánt már nem aludtam végig, este Bea is befutott, áthozta a csomagomat, tőle megtudtam, hogy rendben partot értek, amikor motorhiba miatt mentőcsónakokba rakták őket. Beát nagyon érdekelte, hogy mit történt velem, így elmondtam, mi máshol kötöttünk ki a rossz idő miatt. Arról nem beszéltem, hogy a viharban felborult a csónak, és egy halászbárka szedett fel, a társaim közül volt, aki nem is került elő. A falusiak nem beszéltek semmiféle idegen nyelvet, de kedvesek voltak, hoztak ennivalót meg meleg takarókat. A rendőr fontoskodott, de végül is ő értesítette a követséget. A tengerbe veszett a kistáskám, benne a pénzemmel, a telefonommal és az irataimmal. Bea mindenféléről fecsegett, hozott egy csomó ajándékot, amit Pulában vettek, és azt bizonygatta, hogy nagyon megrémültek, amikor én még másnap sem érkeztem meg. Nem hittem neki, és örültem, amikor végre elment. Nem volt kedvem lefeküdni, féltem az álmoktól, húztam az időt, hajt mostam, tévét néztem, de előbb utóbb legyűrt a fáradtság. Persze megint a hajóval álmodtam. Egy hölgy beszél angolul Velencéről, és ők szervezték programokat, amikre nála lehetett befizetni. Én a vízibuszt szívesen kipróbáltam volna, de amikor jelentkezni akartam, rám nézett és azt mondta te nem jöhetsz, te itt maradsz a hajón örökre, és aztán el is tűnt mindenki, én maradtam csak, ömlött az eső, a szél akkora hullámokat korbácsolt, hogy átcsapott a korláton, és hiába kapaszkodtam, lesodort a víz. Megint izzadtan ébredtem, anyu újra kárálni kezdett, hogy ez így nem lesz jó, kérjek az orvostól altatót vagy nyugatót.
Móni is átjött, elhozta a fényképeket, úgy néztem mintha valaki más nyaralásáról készült felvételeket láttam volna, el se hittem, hogy tényleg megérkeztünk Velencébe, hogy láttuk a főbb látnivalókat, pedig a fotón ott vagyok a Szent Márk téren, nevetek, a kedvenc fehér ruhámban vagyok, a kezemben az újonnan vásárolt szalmakalap, a nap tűz, semmi sem utal rá, hogy néhány óra múlva elromlik az idő. Móni is rengeteget beszélt a szállásról, az ételekről, untam, alig vártam, hogy elmenjen.
Ági jött el utoljára, amikor meglátott, elsírta magát, és elnézést kért, hogy ott hagytak egyedül, de megint Beát kellett pátyolgatni, aki tengeri beteg lett, és mindent kihányt.
– És Móni hol volt? – ez volt az első kérdés, amit feltettem a történtek óta.
– Őt bíztam meg a hátizsákok őrzésével – válaszolta Ági, és magát hibáztatta. Unalmas volt, ahogy ugyanazt ismétli, de ő legalább nem bagatellizálta el a balesetet, elmondta, hogy ők Rovinjnál értek partra, ahol buszokat szerveztek, de csak Móni fért fel az első buszra, ami Pulába ment, ők nem, a következő négy vagy öt buszt pedig máshová ment, mert nem minden utas jött Pulából. Nagy volt a fejetlenség a tülekedés, mindenki veszekedett, kiabált. Hajnal felé értek vissza a szállásra, és akkor még azt hitték, hogy én csak kések…
– És lefeküdtetek aludni nyugodtan – mondtam. – Eszetekbe sem jutottam.
– De igen, csak fáradtak voltunk, és nem is gondoltunk semmi rosszra. Másnap egész délelőtt a szálláson voltunk, és hogy nem jöttél meg, visszamentünk az utazási irodához, Hatalmas tömeg volt, sok embernek eltűnt a csomagja, a mi hátizsákunk is. Többen kártérítést követeltek. Órákig rostokoltunk ott, mire valaki végre szóba állt velünk. Szerencsére az utaslistán rajta volt a neved, így kezdtek el keresni, telefonálgattak, mi meg csak ültünk ott egész nap. Este még nem volt semmi hír, vissza kellett menni a szállásra, ez volt az utolsó nap, pakolni kellett, hogy reggel időben indulhassunk.
Tudtam, hogy a szállás elhagyása után még vásárolgattak, de nem szóltam semmit. Végül is itt vagyok.
Fogalmam sincs, hogy a nyár hátralévő részében mit csináltam, de ősszel jó messze ültem le tőlük az előadóban. A többiek a nyári élményekről meséltek, de én örültem, hogy végre másra koncentrálhatok, biztonságban, itthon.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*