TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Vegyes technika

Jelige: Bolygó Hollandi
.

.
„Amit a kép ábrázol, az a kép értelme.
Csupán a képből egymagából nem állapíthatjuk meg, igaz-e vagy hamis.
Ehhez össze kell hasonlítanunk a valósággal.”
.
L. Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, 1963
.
– Hé, Piros, ne mocorogj! – elégelte meg az anyuka a kislány fészkelődését.
– Piroska vagyok! – elégelte meg a kislány, hogy kislánynak tekintsék.
– Nekem mindegy, de ne ficánkoljál, maradjál úgy, ahogy mondtam! – foglalta össze anyuka, mintha a mozgás egy tudatosan legyőzhető rossz lenne a világban.
– Meddig kell még itt lennünk? – kérdezte a kislány, mintegy előre jelezve, hogy hisztizni fog.
– Ha nyugton maradsz, akkor még egy órát – hárította rá a felelősséget az anyuka.
– De már vagy két órája itt vagyunk! – mondta a kislány; bár nem volt pontos információja az időről, tudta, hogy a többieknek sincs.
– Na, látod! Jobb lenne túllenni rajta, nem? – mutatott rá az anyuka a dolgok egyszerű összefüggésére.
– Legalább a babát kivehetem a bölcsőből? – kérdezte reménykedve a kislány.
– Dehogy is, az az Arankáé! Igaz-e édes kicsim, ugye, hogy az a tied? – mosolygott az anyuka a még kisebb lányára.
– Még nem is tud beszélni… – jegyezte meg gonoszul és büszkén a kislány.
– Én is tudom, hogy nem tud, de attól még megérti. Mindent megértesz, igaz-e csillagom? – kérdezte szeretőn és büszkén az anyuka.
– Csak a térdeléstől nagyon elzsibbadt a lábam. Nem állhatnék fel? – próbálta racionalizálni a nyomorúságos helyzetét a kislány.
– Bocsánat, Endrődiné, de rászólna a lányára? – szólt közbe az addig angyali türelemmel hallgató festő.
– Piroskám, maradj már veszteg! – szólt rá az anyuka, csak hogy a festő lássa, ő igyekszik.
– De édesanyám, nem érzem a lábam! – görbült sírásra a kislány szája.
– Akkor szagold az enyémet! – mondta a csendőr, aki csak egy pillanatra jelent meg, a vicc kedvéért, aztán el is tűnt.
– Jó, akkor csináld azt, hogy lábat cserélsz, de a szoknya ránca ugyanígy álljon – javasolta a festő, hogy elejét vegye a sírásnak.
– Az Arankának sokkal jobb, mert ő legalább altatja a babát – panaszkodott a kislány.
– Ő a babájával játszik, te pedig a húgoddal. Különben is: a baba nem alszik – állapította meg tárgyilagosan a festő.
– Miért nem alszik? – harapott rá a kislány az izgalmas információra.
– A babán majáliskának nevezett széles karimájú kalap van, abban nem lehet aludni – fejtette ki a festő, a sokat látott emberek határozottságával.
– Honnét tudja, hogyan híják? – gyanakodott a kislány.
– Fiatalkoromban kalapos voltam, még az édesapám keze alatt – magyarázta a festő.
– Akkor mit lehet csinálni abban a kalapban? – érdeklődött a kislány.
– Szinte mindent, de aludni nem – zárta rövidre az eszmefuttatást a festő.
– Nekem is kell olyan! Fázik a fejem! – nyafogott a kislány.
– Nem a fejed fázik, csak a hajpántod hűvös. Ami ugyebár csillogó, csudaszép – próbálkozott zsongítani őt a festő.
– Arankának sapkája van, az melegebb – irigykedett tovább a kislány.
– Persze hogy melegebb, de neki még nincs elég haja. Az kéne csak, hogy megfázzon az agya! – foglalta össze a tudomány mai álláspontját a festő.
– Fenemód jól bánik a gyerekekkel. Magának is vannak? – érdeklődött az anyuka.
– Van egy, de ez inkább abból jön, hogy kisasszonyokat tanítok a nevedében. Azok pedig egymással sokat civakodnak – magyarázta a festő, örülve, hogy a kislány elhallgatott.
– Ezek olyanok, mint két galamb – dicsekedett az anyuka.
– Mindig ilyen harmóniában voltak? – kérdezte a festő.
– Eleinte voltak gondok, tudja: a féltékenység a kistestvér iránt. Egyszer a kút széléről kellett Arankát visszarántanunk – közölte sejtelmesen az anyuka, jelentőségteljesen nézve a festőre.
– Csak nem?! – riadt meg a festő.
– De igen. Ugye, Piroskám, te kis rosszcsont! De már nem csinálnál ilyet, igaz? – kérdezte az anyuka, pajkos megrovással a hangjában.
– Nem, már jó vagyok – ígérte a kislány a jól betanult módon.
– Még nincs teljesen kész, de mit gondol? Így már megfelelő lesz? – érdeklődött a festő.
– Igen, ez tetszik. Az első olyan volt, mintha macska karmolta volna a vászonra – tréfálkozott az anyuka.
– Nekem az a stílusom. Tanultam én is hagyományos festészetet, kipróbáltam pár divatos irányzatot, míg végül rátaláltam a sajátomra – védekezett a festő.
– Láttam én már modern képeket magam is. Amilyet talán még a Piroska is tudna csinálni, ha nem sajnálnám rá a festéket – gonoszkodott az anyuka.
– Tudja kedves, az igazi művész minden alkotásából kiviláglik az egyénisége. A hozzáértők már a kép kis részletéből megmondják, hogy ez Van Gogh, ez meg Rembrandt – ábrándozott el a festő.
– Gondolom, hogy ha egyszer híresek lettek valamitől, mondjuk, hogy a nő füle mellé festik az orrát, mint a Picasso, akkor már azt várja el tőlük a nép, akkor már nem is mernek másképp festeni – kockáztatta meg a művészettörténeti eszmefuttatást az anyuka.
– Lehet benne valami. Picassot, akivel volt szerencsém Párizsban személyesen is találkozni, akkor kezdték komolyan venni a kétkedők, mikor látták a klasszicista képeit. Ezekkel bizonyította, hogy tudna ő úgy is, csak nem akar – merengett el emlékein a festő.
– De ezen a képen az én lányaim vannak. Nem mindegy, hogy néznek ki – mondta dacosan az anyuka, hogy elejét vegye a további vitának.
– „Természetest, csillámlót, fényeset! Ki venne pénzéért rideg valót?” – kacsintott rá a festő.
– „De ne olyat, mely szinte képtelen!” – replikázott az anyuka.
– „Olyat nem is bírnék tán feltalálni, min megbotránkoznának a szülők. Nem messiás-e minden újszülött, fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, s csak későbben fejlik szokott pimasszá” – folytatta a memoritert a festő.
– Nicht vor dem Kind! – sziszegte az anyuka.
– Látja, milyen okosra festettem Piroska homlokát? És milyen egészségesre Aranka pofikáját? – kérdezte gunyorosan a festő.
– Látom is és tetszik is – adta meg magát az anyuka.
– Piroska úgy néz ki, mint egy harcos amazon egy távoli galaxisból. Aranka pedig mint egy esküvői torta. Tényleg: ez népviselet vagy alváshoz öltöztette? – kérdezte a festő kajánul.
– Ráadtam mindent, ami kéznél volt, mert ez a tél különösen hideg. Szegény Piroska azért is rajzolt radiátort a falra – magyarázta az anyuka.
– Aztán hol láthatott ő igazi radiátort? – lepődött meg a festő, mert ilyen csak a berlini emlékeiben szerepelt.
– Hát a körúton, a keresztanyjánál. Úgy is mint az ángyomnál – pontosított az anyuka.
– Sokat mennek hozzájuk? – érdeklődött a festő.
– Csak mikor viszünk be valamit: fakanalat, köcsögöt vagy szőttest. Eladják a piacon – mondta büszkén az anyuka, mintha az ő érdeme volna.
– De ezt a képet csak nem azért rendelték, hogy eladják? – hökkent meg a festő.
– Hát, az volt tervbe véve… – vallotta be az anyuka.
– Ne tegye! Inkább kifizetem! Úgy értem, megcsinálom ingyen – ajánlotta fel hirtelen ötlettel a festő.
– Aztán miért jó az magának? – kérdezte gyanakodva az anyuka.
– Engem már több országban ismernek. Az ilyen képek nem illenek a portfoliómba – vallotta meg a tényálladékot a festő.
– Nincs rajta mit szégyelleni, jó kép ez – próbált hízelegni az anyuka.
– Nem szégyellem, de ez nem az én hangom. Ezt maguknak festettem, otthoni használatra. – közölte döntését a festő.
– De hisz olyan, mint egy fénykép: valóságos – dicsérte őt az anyuka.
– A művészetnek az igazságot kell megmutatnia, nem a valóságot – jelentette ki a festő, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Szerintem az ugyanaz, de maga tudja – adta meg magát az anyuka.
– Na, készen is volnánk! Gyerekek, menjetek a konyhába, van ott egy kis sütemény! – állt fel a festő, kinyújtóztatva tagjait.
– Jaj, nem is tudom, hogy köszönjem meg. Mennyivel tartozom? – hálálkodott az anyuka.
– Mondtam, hogy semmivel – hárította el a festő.
– Köszönöm a kedvességét! Várjon csak! Elfelejtette odaírni a nevét – mutatott ijedten az anyuka a kép sarkára.
– Nem felejtettem el. Ez a kép nem én vagyok, hanem maguk – zárta le a vitát a festő.
– Édesanyám, jöjjön gyorsan! Az Aranka leköpte a pitét! – hallatszott a konyhából. Szegény Aranka igazából csak tüsszentett, de tele volt az orra. Mentségére legyen mondva, hogy ami nincs rajta a képen, az nem is létezik, soha meg sem történt.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Hozzászólás

*