(…)
Elzárta a csapot a fürdőszobában, és kilépett a zuhany alól. A haját törülközővel szárítgatta meg, nem vette elő a hajszárítót. A kötést még előzőleg leszedte a karjáról és a tenyeréről, nem voltak mélyek a sebek. Belebújt a köntösébe, és végigheveredett az ágyon, nem volt kedve lemenni az izgatott Julie-hoz és a szenvtelen Doughoz. A rendőrségen jó néhányszor elmondta a kórházban történteket, nem vágyott arra, hogy újabb mesélésbe kezdjen, de tudta, nem kerülheti el. Akkor meg jobb mihamarabb túlesni rajta.
Lesétált a konyhába, töltött magának egy pohár narancslevet, aztán elnyúlt Julie mellett a kanapén.
Douglas szótlanul, különös tekintettel bámult rá, mintha azt találgatta volna, vajon mennyire ép eszű, mennyit higgyen el abból, amit mesélni fog.
Julie viszont szó szerint a kezét tördelte, ahogy figyelt. Felugrott Carrie mellől, és járkálni kezdett a nappaliban. Douglas egy darabig nézte, aztán rászólt:
– Jobb lenne, ha leülnél, drágám! Még a végén elszédülök.
– Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért történt ez éppen veled! – hajtogatta Julie. – Amióta kijöttél a Baramorból, egymás után érnek a bajok. Az Aston Martint most hagyjuk… de ez… ez már nem tréfa. – Szemügyre vette a Carrie tenyerén lévő sebet. – Biztos, hogy más sérülésed nincs? Alaposan megvizsgáltak a kórházban?
– Nincs komoly bajom… teljesen jól vagyok – felelte Carrie kissé álmosan. A fájdalomcsillapítók hatása felerősítette a nyugtatókét, jótékony kábulatot idézve elő.
– Holnap beteget jelentesz… és kipihened magad.
– Eszemben sincs… Huszonhárom hölgynek van előjegyezése holnapra…
– Majd megcsinálja más…
– Nincs más. Nekem kell megcsinálnom… ez a munkám.
– Nem félsz attól, hogy megint megtámadnak? Most már ismerik az arcod, pontosan tudják, hogy ki vagy…
– Julie, ne aggódj folyton! Egy rendőr fog posztolni a folyosón néhány napig… egyébként nem hiszem, hogy visszatérnének azok a férfiak. Rajtakaptam őket valamin, üldöztek is… de nem kockáztatják meg, hogy újra megtámadjanak.
– Miért vagy ennyire biztos benne?
Miért is?
Maga se tudta. Amikor visszamentek Farmerrel a rendelőbe a holmiért, és a helyszínelők megkezdték a munkát, volt egy olyan érzése, hogy a betörők megtalálták, amit kerestek. Az ajtózáron nem látta feszegetés nyomát, nyilván kulccsal nyitották ki, az asztalfiókon viszont észrevett néhány friss sérülést, ami arra utalt, bizony megpiszkálták.
– Nem számít… – emelkedett fel a fotelből. Érezte, hogy ha nem vigyáz, összegabalyodnak a lábai. A fejét mázsásnak érezte, a nyelve a szájpadlásához tapadt. – Lefekszem aludni… mindjárt pitymallik…
Elindult felfelé a lépcsőn, miközben az járt a fejében, milyen röhejes szavakat ismer… pitymallik… ezt honnan a fenéből szedte?
– Vigyázz magadra! – szólt utána Julie.
Ez a nő se teljesen százas. Nem a Marsra utazom, csak a szobámba megyek a jól megérdemelt pihenésre.
o
Belépett a szobájába, magára zárta az ajtót, és megfordult körülötte a világ. Látása kezdett beszűkülni, érezte a bizsergést a fejbőrén, az erős émelygést, és az aranyfonal is belibbent a látóterébe…
Az ágyhoz vánszorgott, és lerogyott rá. De elvétette az irányt. A padlón kötött ki azon a helyen, ahol az első este állt az ágya, ám ő közben áttolta a másik oldalra…
Miért emlékezett mégis az első állapotra?
Mire felelhetett volna önmagának, teste megrázkódott, keze és a lábfeje görcsbe rándult, szeme előtt elsötétedett a szoba, és megnyílt a padló…
Aztán mintha parittyából lőtték volna ki, egy hatalmas erő jókorát lendített rajta.
Ő pedig zuhant lefelé a jeges űr mélyére…
Úgy érezte, irdatlan nagy távolságot tett meg így, de közben alig telhetett el néhány másodperc.
A megérkezés drámai volt. Szilárd talajra zuhant, de úgy érezte, az ütközik neki hatalmas erővel. Felnyögött. Testét hűvös légáramlat borzongatta meg, kezéről és lábáról elmúlt a görcs, és a látása is úgy kitisztult, mint amikor egy sötét szobában felkapcsolják a lámpát.
Sikerült ülő helyzetbe küzdenie magát. Óriási barlangban vagy csarnokban volt, az oldalfalak és a mennyezet beleveszett a félhomályba, ám őt nem túl erős, mégis zavaró fény világította meg. Bántotta a szemét, és különös hálót vont köré, mely nem tűnt valósnak fizikailag, mégis egyfajta bezártság-érzést keltett benne. Látszólag szabad tér terült el körülötte, mégis ketrecben érezte magát.
Próbált átnézni a vékony fényhártyán, de nem sokat látott.
„Állj fel!”
A hang váratlanul érte, összerezzent tőle.
„Állj fel!”
Ismét hallotta, de nem tudta felmérni, honnan ered.
„Állj fel, nézz körül és emlékezz!”
Carrie felegyenesedett, és próbaképpen kinyújtotta a kezét a fényhártya felé. Arra számított, hogy ellenállásba ütközik, talán áramütés éri, vagy üvegfalat tapint, de az ujja simán keresztülhatolt a vékony hártyán, mintha ott sem lett volna.
„Jöjj közelebb!”
– Ki van ott? – kérdezte Carrie nyugtalanul, de nem tétovázott tovább, átlépett a fénykörön.
Most tudta csak felmérni, milyen hatalmas csarnokba érkezett. Négyzet alakú, robusztus alapzatokon álló vaskos kőoszlopok sorakoztak két sorban egymástól tízlépésnyire, mintha a semmiből a semmi felé tartanának. Közöttük a legalább harminc lépés széles szabad sávot kékesfehér fénynyalábok világították meg, felülről érkező fénysugarak, melyek egymást érintő, óriási köröket rajzoltak a törmelékes talajra. Épp olyanokat, mint, amelyikből Carrie kilépett az előbb. A pászmákban porszemek, valamiféle apró objektumok röpködtek fel s alá folyamatos áramlásban átlátszó, de összefüggő falat képezve, mely csaknem teljesen kitöltötte a két oszlopsor közötti teret. És mintha emberek álltak volna mögötte némán, mozdulatlanul.
– Hé! – kiáltotta Carrie, de a hangja üresen kongott, erőtlen volt. – Mi történik velem… hol vagyok?
Választ nem kapott, és mintha sűrű zselében ácsorgott volna, mozdulni alig bírt. Szeretett volna körülnézni, de a fejét nem bírta elfordítani.
– Mi történik? – kiáltotta újra. – Kik vagytok?
A fénynyalábok mögött állók megmozdultak, közelebb jöttek, de Carrie még mindig nem látta az arcukat.
És ekkor az egyik megszólalt…
– Emlékezz!
Carrie szeretett volna kérdéseket feltenni nekik, de mire kinyitotta a száját, az ismeretlen erő újra hatalmasat rántott rajta, és kezdődött minden elölről, csak épp most felfelé szállt káprázatos villogások közepette…
…elzárta a csapot a fürdőszobában, és kilépett a zuhany alól. A haját törülközővel szárítgatta meg, nem vette elő a hajszárítót. A kötést még előzőleg leszedte a karjáról és a tenyeréről, nem voltak mélyek a sebek. Belebújt a köntösébe, és végigheveredett az ágyon, nem volt kedve lemenni a hallba az izgatott Julie-hoz és a szenvtelen Doughoz. A rendőrségen jó néhányszor elmondta a kórházban történteket, nem vágyott arra, hogy újabb mesélésbe kezdjen, de tudta, nem kerülheti el. Akkor meg jobb mihamarabb túlesni rajta. Lement a konyhába, töltött magának egy pohár narancslevet, aztán elnyúlt Julie mellett a kanapén…
…és piszkosul meglepődött. Mintha ezt az egészet már átélte volna az este folyamán. Kezében a narancslé, mellette Julie, vele szemben Douglas ő pedig a kórházban történtekről mesél, majd a rendőrségi tanúvallomásról, Farmerről…
A tenyerére pillantott, nem volt rajta a kötés, csak a keskeny metszés, amelyet valószínűleg a tűzoltó készülék alsó pereme okozott.
Julie felugrott mellőle, és járkálni kezdett a szobában. Doug a tekintetével követte, de nem állhatta meg szó nélkül:
– Jobb lenne, ha leülnél, drágám! Még a végén elszédülök.
– Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért történt ez éppen veled! – hajtogatta Julie. – Amióta kijöttél a Baramorból, egymás után érnek a bajok. Az Aston Martint most hagyjuk, de ez… ez már nem tréfa. – Szemügyre vette Carrie tenyerén lévő sebet. – Biztos, hogy más sérülésed nincs? Alaposan megvizsgáltak a kórházban?
Carrie nem bírt megszólalni. Valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy „nincs komoly bajom… teljesen jól vagyok”, de olyan benyomása támadt, hogy ezt a mondatot már kimondta azon estén.
Helyette így szólt:
– Nem jelentek beteget, és nem pihenem ki magam.
Julie elképedve torpant meg a járkálásban.
– Épp ezt akartam mondani… – jegyezte meg. – Honnan tudtad?
Jó kérdés!
Fogalma sem volt, honnan sejtette meg, mi fog elhangzani, de itt még nem volt vége…
– Erre azt felelhetném, hogy huszonhárom hölgynek van előjegyzése honlapra, és nekem kell fogadnom őket, mert ez a munkám… – közölte maga elé révedve. – Erre te megkérdeznéd, nem félek-e attól, hogy megint megtámadnak…
Julie lerogyott melléje a kanapéra.
– Pontosan ezt akartam kérdezni – jelentette ki. – Jól érzed magad, Carrie?
– Pitymallik…
– Ez… ez most, hogy jön ide?
– Ez volt az utolsó szó, amit kiejtettem a számon, mielőtt elindultam felfelé a lépcsőn.
– Mikor? Melyik lépcsőn?
Carrie válaszolni akart, megmagyarázni, hogy ez a jelenet ma már egyszer megtörtént vele, sőt, azt is tudja, mi lesz ezután a szobájában, de aztán mégsem tette.
– Deja vu… csak egy deja vut éltem át az előbb.
Tekintete találkozott Douglasével. A férfi arca kész tanulmány volt. Döbbenet, elszörnyedés, ugyanakkor megelégedettség és felszabadultság váltakozott rajta gyors egymásutánban.
– Nem bánnátok, ha ma éjszaka itt aludnék a kanapén? – kérdezte Carrie, aztán maga is meglepődött a kérdésen. Önkéntelen, tervezetlen kérdés volt, de ha már kimondta, egészen jó ötletnek tűnt.
– Hát persze… – Julie az egyik szekrényből kivett egy párnát meg egy takarót. – Ha ehhez van kedved, részünkről semmi akadálya. De ne csodálkozz, ha feltöri a derekad, ez már régi bútordarab… Helyette felmehetnél valamelyik vendégszobába is, ott kellemesebb…
– Semmi gond… ez épp megfelel. – Sikerült kinyögnie egy értelmesnek tűnő választ, aztán amikor magára maradt, lekapcsolta a lámpát, és széthúzta a függönyöket. Odakint az ég borús volt, de a quinzi öblöt betakaró ezüstös ködből mégis halovány derengés áradt.
A kanapét valóban kényelmetlennek érezte, egy darabig forgolódott rajta, aztán befészkelte magát az egyik sarkába, beleburkolózott a puha gyapjútakaróba, és a következő pillanatban úgy aludt, mint egy csecsemő.
(…)
Klára,én és a tenger c novella nagyon...
Köszönöm szépen.
Kézipoggyász! Gratulálok!