(…)
Obaran és Thorwald átlépték a magas küszöböt, derékban meghajolva átbújtak a szemöldökfa alatt, és fejüket továbbra is meghajtva megálltak a bejárat mellett, a falnál. Míg a Tanács legvénebbje nem szólt hozzájuk, nem mozdulhattak. A helyiséget hosszú percekig csend töltötte be; a moravé édeskés-csípős szaga terjengett a légben.
– Lépj közelebb, Norstrad vére, Thorwald! – szólalt meg végül rekedt hangon az egyik aggastyán.
Mivel már Obaran is felpillanthatott, meg is tette. A rituálé alatt nem tudta rendesen megfigyelni a véneket, a Négyek Tanácsa tagjait – akik valójában már csak hárman voltak –, s most meglepődött. Míg odakint hatalmas termetű, farkas prémbe burkolódzott, arcnélküli alakokat látott a máglya túloldalán, most rá kellett jönnie, hogy a törzs legöregebbjei szikár, inas-csontos, pergamenbőrű, tar fejű norsvanok, számtalan csúf heggel az arcukon és koponyájukon. A túlsó fal előtt ültek egymás mellett vastag állatprémeken, nem viseltek mást, csak gazdagon hímzett posztónadrágot és mellényt. Csupasz karjukról megnyúlt, löttyedt izom lógott, hasuk megereszkedett, lárvaszerű arcuk mégis ránctalan volt.
A helyiség közepén rácsos vaskályha terpeszkedett, benne vörösen izzó parázs ontotta a meleget. A fali tartókra fáklyákat tűztek, s amikor Obaran körbepillantott, meglátta Vorkhin Nervant és bizalmas harcosait, ahogy átható tekintettel őt figyelik.
A középen ülő aggastyán ismét megszólalt:
– Ki az ott, a hátad mögött? A fattyad?
– A másodszülöttem, Obaran a neve – bólintott Thorwald.
– Nem hasonlít rád, shigrat. Szétszórtad a magod az ócska skara-gori és persioni bordélyokban, és összekapartál egy korcs fajzatot.
– Obaran ifjú kora ellenére rendkívüli harcos – tiltakozott Thorwald. – Hús a húsomból, vér a…
– Hagyd el! – szakította félbe az aggastyán feltartott kézzel. – Látom rajta, hogy keménykötésű, nem ijed meg a saját árnyékától. Ebben legalább rád ütött. De az arcvonásai lágyak, tekintete olyan, mint az űzött vadé, mozdulatai hevesek, gondolatai csapongóak, kiszámíthatatlanok. Nem való kitartó küzdelemre.
Obaran azon gondolkodott, miből állapította meg az aggastyán, hogy mozdulatai hevesek, mikor ott áll földbegyökerezetten, és honnan tudja, hogy gondolatai csaponganak, mikor még sosem beszélt vele.
– Norstrad vére alaposan felhígult – folytatta az aggastyán, nem kevés gúnnyal és éllel a hangjában. Azután váratlanul elmosolyodott, ha annak lehet nevezni azt a torz vigyort, amit kipréselt száraz ajkai közül. – Mindemellett megkaptátok a menlevelet. Immáron ismét tagjai lehettek törzsünknek, de tudd, míg másodszülötted nem éri el a beavatási kort, te tartozol felelősséggel tetteiért!
– Tisztában vagyok vele, sinisor Davor – hajtotta meg fejét Thorwald. – Obaran időnként valóban heves, de megvan a magához való esze. Semmi olyasmit nem fog elkövetni, ami szégyent hozna Norstrad nevére.
Az aggastyán türelmetlenül legyintett, tekintetét már az ifjúra vetette. Intett, jöjjön közelebb.
Mikor Obaran megállt előtte, sólyombotjára támaszkodva nehézkesen felegyenesedett, szörcsögések és zihálások közepette előrebotorkált. Csaknem egy fejjel volt alacsonyabb Obarannál, de úgy bámult fel az ifjú arcába, mintha egy eltaposnivaló csúszómászót látna.
– Nincs bennetek semmi közös – jegyezte meg undorral. – Ő kemény harcos volt. Ökle, mint az acél… járása gyors, beszéde pallérozott… igazi norsvan, nem holmi hitvány persi lotyó ivadéka…
Obaran nem felelt. Tekintetét mereven előreszegezte. Pontosan tudta, hogy mit akar eléri ez a vénség, és elhatározta, azért sem adja meg neki az örömöt.
Sinisor Davor egy gondolatnyi ideig várt, azután a botjával akkorát csapott Obaran térdhajlatára, hogy az ifjú fájdalmában felkiáltott és térdre esett. Az aggastyán a vállára és a fejére csapott, végül böködni kezdte a mellkasát.
Obaran egy darabig hagyta, ám ismét elöntötte agyát a vörös köd, már nem tudta fékezni magát. A következő bökés után elkapta a botot, és rántott rajta egyet. Talán azt remélte, hogy így ledöntheti lábáról az öreget, de az számíthatott erre, mert elengedte a botot, mire Obaran a lendülettől hanyatt esett. Azon nyomban felpattant, de mire bármit tehetett volna, megragadták, térdre kényszerítették, fejét a hajánál fogva hátrarántották.
Obaran a fájdalomtól lehunyta szemét, és mikor kinyitotta, Vorkhin Nervan önelégült ábrázatát látta maga fölött. A törzsfő rávigyorgott, és tőrét a torkának szegezte.
– Tedd meg, hitvány féreg! – fröcsögött gyűlölettel. – Csak tedd meg, és levágom a fejed!
Sinisor Davor intésére a harcosok elengedték Obarant, de ott álltak mellette.
– Épp olyan a kölyök, mint te voltál valaha, Thorwald – jelentette ki. – Heves, meggondolatlan és törtető. Ha így folytatja, hamar bevégzi.
Thorwald meghajtotta fejét tisztelete és megadása jeléül, de hangjában nem volt alázat.
– Minden tiszteletem a tiéd, sinisor, de ne ítélkezz látatlanban! Emlékezz, milyen jövőt jósoltak nekem, amikor annyi idős voltam, mint most a kölyök. Sokat tapasztaltam, sokat éltem, bűnöket is elkövettem. De sosem tettem olyat, ami szégyent hozott volna Norstrad nevére.
– Elhagytad a néped, hogy idegenföldön harcolj – jegyezte meg a sinisor. – Magára hagytad elsőszülötted, hogy a magad kedvére kalandozhass. Mások háborúját vívtad, amikor a népednek szüksége lett volna rád.
– A Honszerző háborúban a norsvanokért harcoltam.
– Ladgen zsoldosa voltál…
– Sosem árultam el a népem.
Sinisor Davor megvetően lebiggyesztette száját.
– Meg kellett volna halnod, amikor eljött az ideje. De te… gyáva voltál.
E súlyos szavakra Thorwald nyakán kidagadtak az erek, keze ökölbe szorult, arca kivörösödött. Obaran úgy látta, menten megüti a guta. Ám apja mégis meglepően higgadt maradt.
– Azt tettem, amit kellett.
– Megtagadtad hitedet, megszegted esküdet.
Thorwald erre már nem felelt. Öntudatosan felszegte az állát, és előremeredt, valahova az aggastyán füle mellé.
Sinisor Davor egy darabig várt, azután váratlanul mosolyra húzta a száját. Cserepes ajkai közül előbukkantak pipázástól megsárgult, szuvas fogai. Hunyorgott kissé, mint aki jól szórakozik a beszélgetés ilyen alakulásán.
Végül legyintett.
– Nem firtatom a múltad – közölte nagyvonalúan. – Mentségedre írom, hogy a sok hitványság mellett jót is cselekedtél… nemzettél egy kiváló ifjút, aki sokszor bizonyította rátermettségét, akit nagyra becsültek, szerettek a norsvanok, és aki népünk vezetője lehetett volna egykoron. Ha nem éri utol az orgyilkos tőre.
E szavakra Thorwald megvetően felhorkant.
– A tőr, ami kioltotta életét, egy norsvan kezében volt, és tán épp azok rejtegetik a gyilkost, akik oly nagyon szerették és tisztelték a fiamat.
Vorkhin Nervan Thorwaldhoz ugrott és belesziszegett az arcába:
– Mit merészelsz, kutya?! Eltöröm a csontjaidat!
Ám Sinisor Davor egy mozdulattal leintette. Csak tekintetével jelezte a törzsfőnek, hogy hol a helye.
– Ne hidd, hogy én nem óhajtom ugyanúgy a bosszút, mint te! – jelentette ki Thorwaldnak. – Ne hidd, hogy nem kívánom látni az elvetemült gyilkos haláltusáját! Magam vágom le kezét és lábát, mihelyt rábizonyítjuk tettét. De a sámán ma éjjel még nem találta meg a gyilkost, a krysju eredménytelen volt. Holnap, mikor a hold felkel, megismételjük.
Obaran nem tudta, mi megy végbe apja lelkében, de látta, mekkora erőfeszítést jelent neki fékezni indulatait. Minden pillanatban úgy látszott, Thorwald kardot ránt, vagy belerohan a sötét éjbe.
– Mi történik, ha holnap se lel rá a gyilkosra a sámán? – folytatta az apja. – Harmadszor is megismétlitek? S ha negyedszer se… addig játszátok el újra és újra a színjátékot, míg valaki magára nem vállalja a bűnt?
Vorkhin és harcosai zúgolódni kezdtek, méltatlankodás hangjait hallatták.
Ám sinisor Davor ismét leintette őket.
– Másodszor nem történhet meg – jelentette ki. – A sámán más rituálét választ, a gyilkos le fog lepleződni. Amennyiben mégsem sikerülne… mondd meg te, hogy mit tegyünk!
Mikor Thorwald nem felelt, lekicsinylően megjegyezte:
– Csak a szád jár, csak vádaskodni szeretsz, de a megoldást nem ismered.
Ám ekkor Obaran előrelépett és váratlanul felkiáltott:
– Én ismerem!
Minden jelenlévő feléje fordult, minden tekintet rátapadt. A harcosok, akik eddig mellette álltak, ismét hátrarántották a fejét, hogy mukkanni se bírjon, de a sinisor rájuk rivallt:
– Engedjétek! Hadd beszéljen a kölyök!
Obaran talpra állt, megigazgatta medvebundáját, dühösen fújt egyet-kettőt, azután belekezdett:
– A Vas-hegység északi röghegyei között, Anamas alsóbb barlangrendszerében önként vállalt száműzetésben él egy hatalmas mágus, ki valaha mregón volt. A neve Uraghar. Képes beszélni a holtakkal… általa kideríthetjük az igazságot. Fivérem maga árulhatná el gyilkosa nevét.
– Több mint százhúsz évet éltem, de még nem hallottam róla – vetette közbe a sinisor. – Honnan ismered?
– Mikor még a lándzsások között… éltünk, egyszer elvitték hozzá egy vén ladgen tetemét, hogy megtudják, mi módon halt meg. Leszármazottai marakodtak az örökségen, és egymást vádolták gyilkossággal. Uraghar kapcsolatba lépett a holttal, és elárulta a gyilkos nevét.
– Mennyi idő, míg elhoznátok Zonn Amutba? – kérdezte a sinisor.
Obaran értetlenül bámult az öregre.
– Elhozni?! Uraghar élve eltemette magát a hegy alá. Évtizedek óta nem látta a felszínt, semmilyen módon nem lehetne rávenni, hogy idejöjjön. Nekünk kell elvinni hozzá fivérem testét.
Az aggastyán gondolkodni látszott, miközben Vorkhin és harcosai alig bírtak magukkal. Egyre hangosabban zúgolódtak, feszengtek a falak mentén.
– A sámán holnap megismétli a krysjut – közölte sinisor Davor. – Ha ismét sikertelennek bizonyul, talán gondolkodhatunk az ötletedről. Ha ennek az Urgharnak valóban olyan nagy a hatalma, mint mondod, megérne egy próbát…
(…)