(…)
Ahogy megérezte lába alatt a szilárd talajt, Dario is megnyugodott. Elmúlt a megbántottságérzése. Tharina rejtélyes viselkedése kíváncsivá tette, és ennek érdekében hajlandó volt feladni büszkeségét.
Mielőtt továbbmentek, néhány percig a falhoz lapulva várakoztak. A sikátort fürkészték, de az orruk hegyéig sem láttak az egyre sűrűsödő sötétségben. A holdat vaskos felhők takarták, és nem sok jót ígértek az éjszaka hátralévő részére.
Tharina nyilvánvalóan mindent érzékelt, ami körülöttünk történt. Sőt, még többet is!
– Jól figyelj! – fordult Dario felé. – Innentől tényleg azt csináld, amit mondok, különben nagy bajba kerülsz!
– Rendben, igyekszem.
– Amikor a szobádban megfogtam a kezed, volt egy látomásod, igaz?
– Igen.
– Meséld el!
– Mondjam el, mit láttam? – Dario meglepődött. Már megfeledkezett a szobában történtekről, nem gondolt arra, hogy még fontos lehet.
– Hunyd be a szemed, és idézd fel!
– Minek?
– Tedd, amit mondok! – sürgette a lány, és még toppantott is hozzá. – Ne vitázz örökké! Kevés az időnk.
Dario fel nem foghatta, mit akar ezzel Tharina. Szeretett volna tovább menni, hogy megtudja végre, miféle titokzatos dologban járnak, de összetűzésbe sem akart keveredni vele még egyszer, így hát behunyta a szemét.
Egy darabig nem történt semmi. Nem látott semmi különöset, csak halványlila foltokat, vörös karikákat, sárga vonalakat. Aztán az elmosódott színes foltokból lassacskán kirajzolódott egy alak.
Fekete pikkelyes vértben, sisakban állt valami magaslaton, kezében karddal, miközben körülötte forgószél kavargott. Az égen sötét fellegek gyűltek, villámok csapkodtak, de ő sértetlen maradt. Megfordult a saját tengelye körül, kardjával körívet húzott a levegőbe. Mozdulata nyomán karmazsin fénnyel felizzott egy légpajzs. Vagy inkább burok, mely az egész testét körülölelte.
– Elmondod, mit látsz?
Dario kinyitotta a szemét.
– Képtelen vagyok rá – jelentette ki. – Ne kérj tőlem ilyet! – Persze, mondhatta volna úgy is, hogy esze ágában sincs elmesélni, de az nem hangzott volna túl barátságosan.
Tharina jó ideig nem szólt. Maga elé meredt, mintha váratlan kincsre bukkant volna a földön, amiről nem tudná eldönteni, érdemes-e lehajolni érte, vagy sem.
Felettük megdörrent az ég, esőszagot hozott a felélénkült szél.
Dario a falnak dőlve figyelte a sikátort, és várta az újabb kioktatást. Meglepetésére Tharina szembe fordult vele, a karjára tette a kezét:
– Talán az is elég lesz, ha csak önmagadban idézed fel. De amikor szólok, azonnal meg kell tenned! Megígéred, hogy megteszed?
A fiú ettől végképp összezavarodott. Már megbánta, hogy odafent a szobában igent mondott, és legszívesebben visszafordult volna, de a világért sem akart gyengének mutatkozni. Úgy tett, mintha mindent pontosan értene.
– Meg fogom tenni! – felelte, de nem nézett a lány szemébe.
– Ennyi nem elég! Ígérd meg! – Tharina erősen belecsípett.
Ezt azért nem kellett volna! Dario majdnem fellendítette a kezét, hogy szájon törölje, de visszafogta magát. Végül is… ha neki ennyire fontos!
– Jó, megígérem! Amikor szólsz, emlékezni fogok a képre.
– Indulhatunk! – jelentette ki Tharina. Hangjából megkönnyebbülés áradt.
Az eső éppen abban a pillanatban kezdett zuhogni, amikor elhagyták a sikátort, és elindultak a külváros felé.
o
o
Jóval éjfél után járhatott az idő, a kihalt városban élő emberrel nem találkoztak. Időnként hallották a szomszédos utcákban masírozó járőrök lépteit, de ezenkívül csak az ég dörrenéseit és az eső csobogását. Percek alatt megteltek a lyukas ereszcsatornák, így hiába osontak a falak mentén, minduntalan a nyakukba kapták a lecsorgó vizet.
Félóra is eltelt, hogy kimásztak az ablakon és megkezdték éjszakai kalandjukat a városban, de az első ijedtséget leszámítva, nem sok minden történt. Előbb keletnek tartottak a romos házfalak között, majd északra fordultak, kis idő múlva pedig nyugat felé.
Tharina egyetlen szót sem szólt azóta, hogy elhagyták a fogadó mögötti sikátort. Csak a kezével intett, mikor lapuljanak, vagy mikor haladjanak gyorsabban.
Dario az esőfüggönyön át nem sokat látott, de ez nem zavarta. Fogalma sem volt arról, merre járnak. Az egyik utca éppen olyan sötét és nyugtalanító volt, mint a másik.
Amikor már éppen kezdett elege lenni a bujkálásból és abból, hogy a szűnni nem akaró esőben ázik, Tharina egy bolthajtás alatt megállította. A minden eddiginél szűkebb sikátor egy térre nyílt, melyet egyforma, lepusztult épületek vettek körül. Magas, keskeny ablakaikban sehol sem látszott fény, és a téren sem mozdult semmi, leszámítva azt a rongyosra ázott, hosszú szőrű kutyát, amely lehorgasztott fejjel éppen akkor ügetett át előttük.
A bolthajtást tartó oszlop mögé húzódtak, és egy darabig figyelték a környéket. Az eső elcsendesedett, a felhőfoszlányok közül időnként előbukkant a hold.
Tharina egy idő múlva kilépett a sikátorból, az eget fürkészte. Közben lassanként megváltozott körülötte valami. Dario hátán jeges borzongás futott végig, ahogy a levegő hűlni kezdett. Ugyanakkor a homlokát mintha ezer tű szurkálta volna.
Tharina visszalépett hozzá.
– Itt az idő! – jelezte. – Emlékezz!
Dario szíve összeszorult. Mi történik itt?
– Én most nem… – próbálkozott egy gyenge ellenvetéssel.
– Emlékezz! – kiáltott rá Tharina. – Most!
Dario lehunyta a szemét, és megpróbálta parancsszóra maga elé képzelni a fekete vértes alakot. Nehezen ment. Alig sikerült teljes egészében felidézni, amint ott áll a magaslaton, kezében karddal. A kép hullámzani kezdett, majd szertefoszlott.
Újra próbálta. Most már eljutott odáig, hogy az alak lassan megfordult a tengelye körül, és a kardjával körívet húzott a levegőbe, de a burok sehogyan sem akart létrejönni.
Érezte, hogy valamiért fontos lenne, ha az alak köré vonhatná a karmazsinpajzsot, és méregbe gurult, amiért nem sikerült.
Két oldalról a keze közé fogta a halántékát, és minden idegszálával a képre összpontosított. Az alak újra megperdült, sokkal gyorsabban, mint az előbb, és éles vonalat húzott a levegőbe. A pajzs egy pillanatra felfénylett, de újra elhalványult.
Azért sem adja fel! Újra!
A vértes most szinte szemmel követhetetlenül gyors volt. Mozdulata nyomán felizzott a burok, és ott is maradt lebegve, lágy hullámzásban.
Mire idáig jutott a felidézésben, felmelegedett körülötte a levegő, és a szívét is átjárta.
Tharina érintésére eszmélt. Feje kóválygott, torka kiszáradt, tagjait ólmos fáradtság húzta. Lekapta fejéről a csuklyát, úgy érezte, megfullad alatta.
Közben az eső elállt, csak az összegyűlt tócsákat gyűrűzte még néhány csepp.
– Remekül csináltad – jegyezte meg a lány. Ő is levette a csuklyát, szétrázta a haját. – Erős vagy.
– Miért volt erre szükség? – kérdezte a fiú, és elhatározta, most aztán nem hagyja magát lerázni.
– Azért, hogy életben maradj.
Dario csodálkozva bámult rá. Egész más válaszra számított.
– Nem értelek.
– Még nem is kell, hogy érts. – Tharina el akart fordulni, de Dario visszarántotta.
– Tudni akarom, hogy mi folyik itt! – Meglepődött, most mennyivel határozottabban csengett a hangja. – Beleegyeztem, hogy segítek neked. Keresztüljöttem veled a városon. Mindent megtettem, amit kértél, de ne hidd, hogy bolondot csinálhatsz belőlem!
Tharina váratlanul bólintott.
– Jól van, megmutatom. – Intett Dariónak, hogy kövesse a térre. – Nézz fel! Mit látsz?
Dario hiába forgatta a fejét jobbra-balra, semmi rendkívülit nem vett észre.
– Elvonultak a felhők – vonta meg a vállát. – Elállt az eső…
– Látod a sárkányokat?
– Mifé…
– Azokat ott… – intett a lány az égbolt felé. – Meg ezt itt… – Néhány méterre eléjük mutatott, valahova szemmagasságba. – És ott… meg ott… – Karját körbelendítette, és átfogta vele az egész teret. – Itt röpdösnek körülöttünk prédára lesve, éhesen. Nem a tested kell nekik, nem a húsoddal táplálkoznak, hanem a gondolataiddal. A lelkeddel. Még nem képesek akárkiét megkaparintani, de egyre többen esnek áldozatul nekik…
– Tharina…
– Hallgass! Pontosan tudom, mit gondolsz. Nem foglak győzködni, még úgysem értenéd meg.
Dario körülnézett, összehúzott szemmel vizsgálta az égboltot, de akárhogyan akarta, nem látott semmiféle sárkányt. De még egy árva madarat, vagy röpködő bogarat se.
Megrázta a fejét.
Tharina kesernyésen elmosolyodott.
– Pikkelyes bőrük aranyszínben ragyog. Alig valamivel nagyobbak tőlünk, de amikor kiterjesztik szárnyaikat, csaknem az egész teret befedik vele. Szemük égszínkék, testük karcsú, és mintha valamiféle bűvkör fonná őket körül. Gyönyörűek!
Dario tehetetlenül tárta szét a karját, nem tudta, mit mondjon. Nem vonta kétségbe Tharina épelméjűségét, de kissé megrémisztette a lány furcsa viselkedése.
– Tegyük fel – kezdte óvatosan, semmiképpen sem akarván megbántani a lányt –, elhiszem neked, hogy a sárkányok itt röpködnek körülöttünk, láthatatlanul…
– Én látom őket.
– De miért éppen itt? És miért láthatatlanul? – Ekkor meglepő gondolat ötlött fel benne. – Azért jöttünk ide, hogy megmutasd nekem a sárkányaidat, igaz? Nincs is szükséged semmiféle segítségre.
– Azért jöttünk ide, hogy téged megmutassalak a sárkányoknak – helyesbített Tharina.
Csaknem egy perc is eltelt, mire Dario felfogta a szavak értelmét.
– Miért akartál megmutatni engem?!
– A sárkányok ellen csak gondolatpajzzsal lehet védekezni. A tudatodban rögzített képpel, melyen nem bírnak áthatolni. De ez csak akkor hatásos, ha az első próbálkozásuk előtt jött létre. Odafent a szobádban, amikor megfogtam a kezed, átadtam neked az egyik pajzsomat. Ez megvéd ellenük.
elképedve bámult Tharinára.
– Te hoztad létre az elmémben a fekete vértes harcost?
A lány elismerően bólintott.
– Hm… fekete vértes harcos? Nem is rossz. Nálam még vasrácsként szerepelt.
Dario úgy érezte, kezd összeállni a fejében az egész história. Nem volt túlzottan boldog tőle.
– Nekem már van gondolatpajzsom – szögezte le. – Apámtól kaptam születésemkor.
– Tudom. Minden embernek van. De a régi pajzsod nem lett volna elég. Itt olyan nagy számban nyüzsögnek a sárkányok, hogy pillanatok alatt megszállt volna valamelyik, ha engedem.
– Azért hoztál ide, hogy kipróbáld, hatásos-e a pajzs?
– Azért hoztalak ide, hogy a sárkányokkal felismertessem a pajzsot. Biztos voltam benne, hogy nem sikerül áttörniük, de módot kellett keresnem, hogy megpróbálhassák. Most már tudják, hogy védelem alatt állsz, talán nem próbálkoznak többé. Ha mégis megteszik, a pajzs majd visszarettenti őket. Valahányszor eléd villan a látomás a „fekete vértes harcosról”, tudni fogod, hogy megtámadtak.
(…)