(…)
Wilfred első gondolata az volt, hogy kereken visszautasítja az ajánlatot, hiszen nem koszos szolga ő, hogy gazdag, de megvetendő idegeneket vezetgessen szerte a városban, holmi pár ezüstért. Ám a „jutalom” szó mégis elindított benne valamit.
– Ööö… miről is beszélünk?
– Szívesen áldoznék az ügyletre mondjuk… tíz aranyat… ha elfogadja… és kérem, ne tekintse sértésnek! Csak azért bátorkodtam pénzt kínálni, mert tudom, hogy ez önnek rengeteg idejébe kerülne, én pedig semmiképpen sem szeretnék a terhére lenni…
– Tíz arany?! – Wilfred mérlegelte a sérelem mértékét. Királyi fizetség lenne ez egy-két napi sétálgatásért.
De semmire sem elég.
Corinna félreértette az ifjú csalódott tekintetét, és gyorsan módosított:
– Tizenöt?
Wilfred ekkor a szeme sarkából meglátta a kocsmába visszatérő Rattgeimet, és ez újra eszébe juttatta a határidőt. Testét elöntötte a forróság és az indulat saját ostobaságán, mert ahelyett, hogy a maradék időben megpróbált volna kétszáz aranyhoz jutni az adóssága törlesztésére, itt fecsérli az időt ezekkel a külhoniakkal…
No, várjunk csak!
Azt mondta ez a fehérszemély, hogy tizenöt arany?
Ha ennyi pénzt áldoznának csupán arra, hogy végigvezesse őket a városon, amit egyébként ingyen is megtenne a nőtől várható sokkal nagyobb nyereség reményében, talán arra is áldoznának, hogy…
Rattgeim közben alig néhány méterrel odébb helyet foglalt a számára fenntartott asztalnál, míg testőrei a bejárat, illetve a hátsó ajtó közelében lébecoltak. Már alig volt hátra néhány perc éjfélig, és ettől Wilfrednek összerándult a gyomra idegességében, feje egyszeriben kitisztult a borgőztől.
– Megmondom, mi lesz! – Közelebb hajolt a nőhöz, és intett Morigannak, hogy tegye ő is ezt. Nem akarta, hogy akár csak egyetlen szó is eljusson Rattgeimhez abból, amit mondani akart. – Örömest elvállalom az idegenvezetést, szívesen segítek, még fizetnetek sem kell érte… de cserébe ti is segíthetnétek nekem…
– Miként? – dörmögte Morigan.
– Adjatok kölcsön kétszáz aranyat most, és én megígérem, még azelőtt visszafizetem, hogy elhagynátok Dimrent.
Morigan durván felröhögött, és az előbbi figyelmeztetés dacára bizalmaskodva megcsapkodta a vállát.
– Álmodsz, cimbora! Miért tennénk ilyet?
Wilfrednek egyáltalán nem tetszett újdonsült ismerőse hangneme, sem a csúfondáros kacaj, de most nem volt idő arra, hogy megsértődjön, inkább lenyelte mérgét.
– Tartozásaim vannak… lovagias jellegűek… és ha nem fizetek, még ma felkoncolnak.
– Kellemetlen. De ez a te gondod, nem a miénk.
– Figyelj… – folytatta Wilfred, miközben futó pillantással felmérte a testőrök helyzetét. – Bízhatsz bennem! Olyan ember vagyok, aki minden körülmények között megtartja a szavát. Hamarosan jelentős vagyon fölött rendelkezem majd. Csak most még épp nem vagyok abban a helyzetben, hogy… kifizessem a tartozást.
– De ha nincs pénzed, nekünk hogyan törlesztenél?
Wilfred kelletlenül előhúzta a Jégmetszőt, és óvatosan, akárha üvegből lenne, letette az asztal közepére.
– Ezzel a tőrrel. Családi örökségem… a legnagyobb kincsem. Nem szívesen válok meg tőle egyetlen percre sem, de most mégis… felajánlom nektek zálogba. Kétszáz aranynál jóval többet ér, magatok is láthatjátok.
Morigan a kezébe vette a tőrt, megforgatta, egy darabig szakértő módra egyensúlyozgatta a tenyerén, majd szemügyre vette a nyélbe foglalt féldiónyi smaragdot.
– Ja – vetette oda flegmán. – Remek bökő. Csak a kő megér vagy százötvenet.
– Szááááázötvenet?! – hördült fel Wilfred megbántottan. – A becsüs háromszázra taksálta, amikor legutóbb zálogba csaptam!
Morigan visszarakta a tőrt az asztalra, és vállat vont.
– Miért nem adod be ismét? Megoldódnának a gondjaid.
– A zálogház csak reggel nyit, nekem pedig most kell a pénz. Sürgősen! Érted?! Különben… nem lesz holnap idegenvezetőtök. Ugyan, mit kockáztatnátok ezzel? Ha valami oknál fogva nem tudnám előkeríteni a pénzt, megtarthatjátok a tőrt. Ti csak nyerhettek ezen az üzleten.
Bár már tisztult a feje, még mindig a bor beszélt belőle. Hiszen honnan tudna pénzt szerezni ilyen hirtelen?
A kényszerűség késztette erre a bizonytalan ígéretre. Legalább időt nyerhet. Ha belemennek és adnak kölcsönt a tőrre, kifizetheti Rattgeimet, nyer egy-két nap haladékot…
…aztán városnézés közben bármi történhet. Talán tud kölcsönkérni valakitől. Talán Erig meggondolja magát. Vagy a lány mégis hajlandó lesz fizetni egy jó vérvonalas poronty nemzéséért. Vagy végső esetben együtt elmennek egy zálogházba, beadják a Jégmetszőt, Moriganék visszakapják a pénzüket, ő meg majd később kitalálja, hogyan és miből váltsa ki családi ereklyéjét.
A lényeg a haladék: túlélni az éjfélt, ezt a baljós éjszakát!
Miközben ezen agyalt, Corinna őt bámulta szenvtelenül, érzelmek nélkül, mintha azt fontolgatná, megéri-e a kölcsön a kockázatot.
– Nos? – nógatta Wilfred idegesen. – Kell vagy nem? Döntsetek gyorsan! Akarjátok vagy sem, hogy a Jégsárkány lovagja a lekötelezettetek legyen?
Corinna komoly képpel ingatta a fejét.
– Nem fogadhatjuk el ezt a csodás fegyvert, lovag úr, még zálogba sem. Túlságosan nagy áldozat lenne ez az ön részéről, nem venném a lelkemre, hogy megfosszuk a családi örökségétől, még ha csak átmenetileg is.
Wilfred nem igazán értette ennek a logikáját. Külhoniak, külhoni észjárással! A kézfejével megtörölte izzadó homlokát, lopva Rattgeimre pillantott, aztán folytatta:
– A tőr csak biztosíték. Vissza fogom vásárolni, már holnap. Ti semmit sem kockáztattok, én meg az életem mellett a becsületemet is elveszthetem… gondoljátok meg!
– Értékes tőr, nem kétséges, hogy kétszáz aranynál jóval többet ér – latolgatta Morigan. – De mi van, ha lopott? Ha átvesszük tőled, mi kerülhetünk bajba…
Lopoooooott?!
Wilfred ökölbe szorította a kezét, egy pillanatra lehunyta a szemét, mert olyan rettenetes indulat fogta el, hogy kis híján lecsapta az akadékoskodó külhonit.
– Nézd meg a pengéjét! – vágta oda fojtott hangon. – Bele van vésve a Glovart család névjele. Ezt mindenki ismeri!
Morigan nézegette, csillogtatta az olajlámpák fényében.
– Hm… akkor meg engem gyanúsítanának lopással, ha végül mégis kénytelen lennék pénzzé tenni.
– De erre nem kerül sor! Mindenképp visszafizetem a kölcsönt, nem hagyom veszni a családi ereklyét! A becsületem… a lovagi becsületem… még az életemnél is fontosabb nekem!
Rattgeim egyik hústorony testőre jött oda az asztalukhoz. Szúrós pillantása az ifjú agyvelejéig hatolt.
– Éjfél – jelentette be mély, baljós hangon. Intett dézsányi fejével. – Várnak rád. Tudod.
Istenekre! Ilyen hamar eltelt az idő?!
o
o
* * *
o
o
Vetett még egy sürgető, ösztönző pillantást Corinnára, mondani akart volna még valami szívhez szólót, aztán Morigan felé fordult, hogy visszavegye a Jégmetszőt…
…de mivel nem mozdult elég gyorsan, a türelmetlen testőr felmordult, megragadta, a karjánál fogva felrántotta a székéről, magával vonszolta, aztán Rattgeim elé penderítette úgy, hogy térdre esett.
Wilfred megszégyenülten tápászkodott fel, és sebtében körbepillantott, hogy vajon hányan lehettek szemtanúi e gyalázatnak. Nem lenne szabad hagynia, hogy így bánjanak vele, a Jégsárkány majdnem-lovagjával! De mit tehetett volna ellene?
Rattgeim úgy terpeszkedett az asztala mögött, mintha a mindenség ura lenne; szórakozottan méregette, szemében gúny csillant, szája lefittyedt megvetése jeléül.
– Megszerezted? A pénzem?
– Fölösleges emlékeztetned, tudom, mi a kötelességem, nemes ember vagyok… – hebegte, miközben gondolatai szélnél is sebesebben kergették egymást. – Tudod nagyon jól, hogy mindig betartom a szavam, sosem mocskolnám be a családom nevét…
– Ssssh! Kussolj!… Fizetsz vagy sem?
– Az a helyzet, hogy… hogy…
Elhallgatott, kissé megszédült; meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, mert úgy érezte körbefordul vele a világ. Az egyik bivalyméretű testőr kezében megcsillant valami, talán egy drótszál vagy zsineg – fojtóhurok? –, és neki már a látványtól is összeszorult a torka. Sosem volt gyáva, de ez a megaláztatás, az elmúlt órák gyötrelme elbizonytalanította.
– A Jégmetsző… megér annyit, és… – Az övénél kaparászott, de a tőr nem volt ott, hisz’ Morigan kezében hagyta. Meg egyébként is, bárkinél szívesebben látta volna zálogban, mint Rattgeimnél. Mert a Hóhértól soha nem vásárolhatja vissza! Ha odaadja neki a tartozás fejében, végleg lemondhat róla. De van választása? – Hol… hol is…
Vállon taszajtották.
– Hé, cimbora! Itt a pénzed. – Morigan jött oda, és egy súlyos bőrerszényt nyomott a kezébe. – Ott felejtetted nagy siettedben. Még jó, hogy én találtam meg ezt a kétszáz aranyat, és nem holmi jöttment, tolvaj csavargó.
Wilfred csak tátogott, mint egy partra vetett idióta, a duzzadó erszényre bámult, aztán Morigan vidáman csillogó szemébe, és mellkasából szélvészként szakadt fel a megkönnyebbülés sóhaja. Büszkén kihúzta magát, és miközben leszámolta Rattgeim elé a húsz darab tízaranyas érmét, még egy pökhendi fejcsóválást is megengedett magának: lám, lám, nem hittek neki, pedig ő mindig betartja a szavát!
A Hóhér egyszerre látszott elégedettnek és csalódottnak; úgy számolta át a pénzt, egyenként megvizsgálva minden vaskos érmét, mintha nem akarna hinni a szemének.
– Nos, rendben vagyunk? – tudakolta Wilfred. – Letudva ez a kínos tartozás? Nincs gondunk egymással, ugye, Hóhérkám?
Rattgeim hátradőlt támlás székén; Morigant méregette, sandán, vészjóslóan.
– Most igen – duruzsolta. Sokat ígérően elmosolyodott. – Ügyes voltál, kölyök, és még ölnöd sem kellett a pénzért… ez alkalommal.
(…)