A tehetséges takarító
Szerző: Bálint Erika
.
.
„Néha jó lenne egy csipetnyi csoda. Egy második esély.”
.
.
– Megmondtam már, hogy öt óra után jöjjön takarítani! Ilyenkor még dolgozok, és idegesít, ahogy itt toporog! – fordult Géza felé a fejlesztőmérnök.
De ő nem mozdult, sőt egy lépéssel közelebb ment a szoba végében lévő, félig nyitott ajtóhoz, mert szerette volna látni azt a titokzatos szerkezetet, amelyen az intézet tudósai már régóta dolgoztak.
A fehér köpenyes férfi újra rászólt.
– Oda meg főleg be ne merje tenni a lábát! Tudja, hogy szigorúan tilos!
De Géza csak állt szótlanul, nézte a tudóst, és arra gondolt, nyilván most mérges rá, csak egy gyagyásnak tartja őt, aki megakadályozza abban, hogy megbirkózzon egy bonyolult algoritmussal. Maga is csodálkozott, honnan került most ez a szó a fejébe, algoritmus, mert ha megkérdezték volna tőle, hogy mit jelent, biztos nem tudott volna válaszolni.
A tudós felugrott és becsapta a félig nyitott ajtót.
– Nem hallotta, mit mondtam!? Ne bámuljon! Szedje a cókmókját és menjen innen!
Géza kisomfordált a teremből, nem akarta ő zavarni a mérnök urat, csak szerette nézni, ahogy dolgozik, és izgatta fantáziáját a készülő masina.
Vonzották a gépek, bármilyen szerkezetet szétszerelt és összerakott, megtalálta azoknak az elromlott hajszárítóknak, kávéfőzőknek, vagy más elektromos eszközöknek a hibáját, amiket lomtalanításkor szedett össze a kukák mellől, aztán otthoni magányában új életre keltette őket.
Lassan és precízen dolgozott ilyenkor, mert ha nem kellett másokkal versenyeznie, hogy elkészüljön egy feladattal – mint annak idején az iskolában –, nem volt olyan bonyolult szerkezet, amelynek működését ne tudta volna kisilabizálni.
Öt éve dolgozott a kutatóintézetben, a tizenkilencedik emeleten volt takarító, ahol a számtalan mérnök, fizikus, és matematikus már évek óta egy időgép fejlesztésével kísérletezett.
Géza tulajdonképpen szerette a munkáját.
Napközben, ha bement a szemetes kosarakat kiüríteni a laboratóriumokba, lopva nézte, ahogy a fehérköpenyes tudósok a számítógépek előtt ülnek, és ördögi gyorsasággal ütik a billentyűket, vagy a nagy zöld tábla előtt bonyolult számításokkal és rajzokkal felvázolják egymásnak az elképzeléseiket.
Ha a fejlesztők hazamentek már, és a táblán fenn maradtak ezek a számítások, Gézát ismerős érzés fogta el. Mintha értette volna annak a sokféle számnak, jelnek az értelmét, de csak egy múló pillanatra, mert mire összeállt volna fejében a táblára felírt képletek, rajzok jelentése, egy másik gondolathullám elhomályosította, kitörölte azt.
.
.
*
.
.
– Kedves anyuka, Gézával gondok vannak. Nem lehet őt a többi gyerek között tanítani. A figyelme állandóan elkalandozik, nem tud nyugodtan végig ülni egy órát – mosolygott mesterkélten a tanítónő az asszonyra. – Ugyanakkor lassan dolgozik, a többiek már el is felejtették, mi volt a feladat, mire ő belekezd!
Géza anyja ott ült agyonmosott kartonruhájában, a házi dauerolástól szétszáradt, rendetlenül fésült hajával az üres osztályterem első padjában, a tanítónővel szemben. Könnyekkel küszködött.
Mellette kuporgott Géza, szeme ijedten járt oda-vissza az anyjáról a tanárára.
A fiatal, fekete hajú tanítónő magabiztosan folytatta.
– Legutóbb az volt az órai feladat, hogy rajzolnak takarítóeszközöket. Tudja mit rajzolt Géza?
Az anya némán megrázta a fejét.
– Egy ajtót! Érti anyuka, egy ajtót, egy barna ajtót!
A tanítónő kis hatásszünetet tartott.
– Ezért bármennyire sajnálom, azt kell javasolnom, vigye Gézát egy kisegítő iskolába. Ott jobban boldogul majd.
– Ha így gondolja a tanárnő… – motyogta az asszony, és kézen fogta a fiát.
Ekkor dőlt el a kisfiú sorsa, mert anyja egyszerű asszony volt, számára megfellebbezhetetlen volt az, amit a gyerekéről mondanak, pláne egy olyan magas helyen, mint az általános iskola.
Géza pedig egy nyolcéves kisfiú volt, és senki nem volt kíváncsi arra, miért mocorog annyit az órákon, vagy miért ajtót rajzol, amikor takarítóeszközöket kellene.
Pedig ha valaki megkérdezi, elmondhatta volna, hogy otthon egy kis barna ajtajú kamrában tartották a seprűt, a felmosó vödröt, a súroló keféket.
A tanítónő – ahogy a kisfiú és az anyja sem –, nem olvasta a Kisherceget, ezért nem tudott a ládában elrejtett bárányról, vagy a kalapnak látszó jóllakott kígyóról, így nem ismerte fel az ajtó és a takarítószerek mélyebb összefüggését.
Otthon az apa, a részeges lakatos, azt mondta:
– Ebből a büdös kölyökből aztán sose lesz semmi! Csak a kenyeret pusztítja!
Így hát Géza kisegítő iskolába került, ahol aztán tényleg keveset törődtek azzal, mennyit mocorog az órákon, mennyire lassú a feladatmegoldásban, vagy mit rajzol. A gyerekanyagra való tekintettel már azt is sikernek könyvelték el, ha valaki úgy-ahogy megtanult írni, olvasni.
A fáradt, kiábrándult, alulfizetett nevelők figyelmét elkerülte, hogy Géza nemcsak olvasni tudott, de kiváló vizuális memóriája révén fejében szinte lefényképeződtek az oldalak. Hogy nemcsak számolni tudott, de nagyon jól számolt.
– Á, csak kisegítő iskolás! – legyintettek később is az emberek, ha Gézáról volt szó.
Gyagyás, ragadt rá a szó, mint egy eposzi jelző.
.
.
*
.
.
Egy délután Géza maga előtt tolta a négykerekű, fémhálós takarító kocsit. Az intézet folyosója néma volt, csak a gumikerekek surrogása hallatszott.
A teremből, ahol az időgépet építették, halvány fény szűrődött ki.
Furcsa, gondolta Géza, ha elmennek, zárni kell az ajtókat.
Takarító kocsiját az ajtó mellett hagyva belépett a terembe. Nem látott senkit, de az időgépet rejtő szoba ajtaja nyitva volt.
Tudta, hogy nem lenne szabad, de lábai a nyitott ajtó felé vitték, a küszöbnél ugyan megtorpant, de a következő pillanatban már benn is volt a teremben.
Nem nézett körül, mert szemét a gép belsejében halványan derengő ibolyakék fény tartotta fogva.
Lassan, nagyon lassan óvakodott a gép kitárt ajtajához, mintha egy erő húzta, hívogatta volna befelé. Mit kapok én ezért, futott át rajta a gondolat, miközben rálépett a gép puha, fehér padozatra. Megrémült, amikor az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte, akarta, de már nem tudott kiszabadulni a szerkezetből.
A képernyőn megjelent egy felirat.
„Üdvözöljük a fedélzeten! Kérem, az időutazás megkezdéséhez nyomja meg a billentyűzeten található Enter gombot!”
Géza keresgélte a feliratot, végül a jobb oldalon megtalálta, azt gondolta, lesz, ami lesz, és remegő ujjakkal megnyomta a gombot.
Ekkor újabb szöveg jelent meg. Az utazás célja. Válasszon az alábbi menüpontok közül: JÖVŐ – MÚLT.
Maga sem tudta miért, mutatóujja a Múlt gombot érintette meg.
A gép további utasítást adott, kérem, billentyűzze be a pontos dátumot.
Géza beírt egy évszámot, és már jött is a következő parancs, kérem, írja be a helyet, ahova utazni szeretne!
Ahogy Géza elkezdte beütni a város nevét, felvillant, kérem, válasszon a legördülő menüből , és Géza kiválasztotta azt a települést, ahol gyerekkorát töltötte.
Ekkorra már izzadt és légszomjjal küszködött az izgatottságtól, de a képernyőn végre megjelent a felirat, köszönjük, nyomja meg a start gombot, jó utazást.
Miután ujját a zölden világító start gombra helyezte, kialudt a halvány, ibolyakék fény, és Géza úgy érezte, mintha nagy sebességgel lefelé zuhanna, hányinger kínozta, lábai remegtek, miközben két karját szélesen széttárva próbálta magát kitámasztani és egyensúlyban tartani.
Nem tudta, mennyi idő telt el, de a gép egyszerre megállt, újra kigyulladt az ibolyakék fény, az ajtók halkan kinyíltak, és Géza a régi általános iskolájában találta magát. Ott állt az I. b osztály ajtaja előtt.
Hallotta a tanítónő hangját.
– Gyerekek, vegyetek elő egy tiszta papírt és a színes ceruzáitokat! Rajzoljatok le minél több takarítóeszközt!
Géza halkan lenyomta a kilincset, és belépett a terembe.
A tanítónő a kinyíló ajtó hangjára felkapta a fejét, odament és becsukta, közben átsétált a férfin, aki felháborodottan rákiáltott:
– Hé, vigyázzon, nem lát a szemétől?
De sem a tanítónő, sem a gyerekek nem néztek rá, minden ment tovább, mintha ott sem lett volna.
Láthatatlan vagyok, gondolta, és maga sem értette, miért nem izgatja fel a tény, hogy testetlen lett, de valahogy úgy érezte, így van rendjén, jobb is így.
Felült a katedra tetejére, körülnézett, és mindent felismert. A három sorban álló iskolapadokat, a fa szemetesláda almacsutka illatát, és a fiatal, magabiztos, fekete hajú tanítónőt is, értelmi képességeinek hajdani bíráját.
Az osztályterem jobb oldali padsorában megpillantotta nyolcéves önmagát, kinyúlt, sötétkék pulóverben üldögélt és elmélázva meredt az előtte fekvő üres, fehér rajzlapra.
Na, ez az, kicsit fürgébben, fiatalúr, ugrott le az asztalról Géza, és valamikori önmagához sétált. Mutatóujjával megkocogtatta a fejét.
– Tessék munkához látni! Megalszik a tej a szádban, aztán majd rád sütik, hogy gyagyás vagy!
A nyolcéves Géza megdörzsölte a feje búbján a kocogtatás helyét, aztán nagy odafigyeléssel, roppant pontosan egy ajtót rajzolt a papírra, gondosan kiszínezte, a világosbarnára satírozott ajtó kilincsét sárgára festette, és egy sötétebb ceruzával a fa erezetét is megrajzolta.
A tanítónő megállt mellette, és hogy a többi elmerülten dolgozó gyereket ne zavarja, a kisfiú füléhez hajolt.
– Nem ez volt a feladat!
A gyerek félénken felnézett, de a tanítónő már tovább lépett a következő padhoz.
– Álljon csak meg kisasszony, ezt nem lehet ennyivel elintézni – kiabált rá felháborodottan Géza, és amikor a tanítónő nem reagált, még jobban felemelte a hangját: – Nem érti, hogy…
De aztán eszébe jutott, hiába ordít, nem hallják őt.
Más módszerrel próbálkozott, hogy felhívja magára a figyelmet. Megcsípte a tanítónő csupasz karját.
– Tessék csak megkérdezni attól a kisfiútól, miért ajtót rajzolt! És ne csak egyszerűen megkérdezni, hanem kedvesen megkérdezni! – tette hozzá némi fenyegető éllel.
A fiatal, fekete hajú tanítónő megtorpant, meztelen karja felé kapott, mintha egy csípős legyet akarna onnan elhessegetni, zavartan körbe pillantott, de aztán visszafordult, és újra Gézához hajolt.
– Miért egy ajtót rajzoltál?
A gyerek hallgatott, szájszéle már sírásra görbült, amikor félénken a tanítónőre pillantott, aki ekkor lehajolt hozzá, és kedvesen biztatta:
– Na, mondd már!
– Mert mögötte vannak a takarító szerek…
Gézát a jelenetet nézve diadalmas érzés töltötte el, ez az, jól van, gondolta, most majd meglátjuk, mit lép erre a drága tanítónő! Látta, hogy a fiatal nő bizonytalanul áll egy pillanatig, kezébe veszi, nézegeti a gyerek rajzát, aztán visszateszi a kisfiú elé a padra.
– Érdekes gondolat. Ügyes vagy, nagyon ügyes!
És tollával egy nagy piros pontot rajzolt a papírra.
.
.
*
.
.
Géza az iskola után hazáig követte valamikori önmagát, aki büszkén vitte magával a rajzot és a dicséretet.
Apja, a részeges lakatos azt mondta:
– Na, csak lesz valami ebből a gyerekből. Nemcsak a kenyeret pusztítja majd!
Szemében büszkeség csillogott, és bár Géza nagyon elégedett volt ezzel az atyai reakcióval, mégis szívesen behúzott volna egyet apjának, a régi emlékekre való tekintettel. De tudta, hogy láthatatlan teste láthatatlan öklével úgysem tudna igazán elégtételt venni, és minek is, már mindegy.
.
.
*
.
.
A tizenkilencedik emelet még csendesen kihalt volt, amikor az időgép visszatért eredeti helyére, és a férfi kilépett hangtalanul kinyíló ajtaján. Az íróasztalhoz sétált, állt ott egy darabig, aztán zavartan körülnézett, mintha hosszú kóma után ébredt volna fel.
Tudta, hogy ő Géza, hogy itt van a fejlesztőintézeti az irodában, de azt nem tudta, hogy a furcsa idegenség érzés oka az, hogy az időgép korrigálta azt a valamikori apró tévedést, azt a szerencsétlen ítéletet, ami sorsát vakvágányra vitte, és most, visszahozva őt a jelenbe, az lett, akinek született. Tehetséges mérnök.
Mivel ez a fontos információ rejtve maradt előtte, arra gondolt, a benne fészkelő zavar oka az újra átdolgozott éjszaka lehet, a kimerültség, így készített magának egy erős kávét, aztán leült a számítógép elé.
Nemsokára hallotta a folyosó felől a négykerekű, hálós takarító kocsi kerekeinek ismerős surrogását, felkapta a fejét, a hang valami kósza emléket idézett fel benne, de aztán visszafordult a számítógép monitorja felé, és elmerült a bonyolult algoritmusok között.
A világ pedig ment tovább, mintha mi sem történt volna, senki, maga Géza sem vette észre azt a csipetnyi csodát, amellyel a technika álruhájába öltözött, kiszámíthatatlan sors megajándékozta őt.
Csak a reggeli nap mosolygott be elégedetten az ablakon.
.
Olvasás közben az jutott eszembe, vajon hány Géza lehet ebben az országban? Kiváló társadalom kritika, és egy vágyálom elevenedik meg ebben a műben. Azt gondolom mindenkinek van olyan pillanat az életében, amire visszatekintve sorsfordítónak tűnik, és szívesen megváltoztatná, Géza erre kap lehetőséget.
…ami tetszett…
+ Remek, élvezhető stílus. Olvastatja magát a novella.
+ A főszereplővel könnyű azonosulni, szerintem minden ember egy kicsit Géza ebben az országban.
+ A Kishercegből átemelt hasonlat tökéletesen jellemzi az oktatási rendszer hibáit. Az iskolában nem a szabad gondolkodást, és a szabad alkotást tanítják, hanem azt, hogy miként lehet a gyermekből a társadalom tökéletes uniformistája felnőttkorára. Droidképző. Ha takarítóeszköz rajzolás a feladat, akkor rajzoljon takarítóeszközt a büdös kölke, vagy ki lesz közösítve! Ez a kódolás komoly személyiség romboló hatású.
…ami kevésbé tetszett…
– Ki a bánat hagyta bekapcsolva az időgépet? Azért ez nem egy számológép, amit véletlen úgy lehet felejteni. Persze ennek a történet szempontjából nem igazán van jelentősége.