Thriller

Róka álma

Szerző: Hum Atilla
.
Tizennyolc éves voltam, mikor először találkoztam Rókával. Fogalmam sincs valójában mit látott bennem, de azt hiszem, a gyámoltalanságom sodort minket egymás mellé. Megsajnált, más magyarázatom nincs rá, miért fogadott maga mellé, mert egyébként mintha egymás negatívjai lettünk volna. Szabad szájú volt, vakmerő, kíméletlen, én csendes, visszahúzódó, és nyugodtan bevallhatom, gyáva is. Rettentően gyáva.
Soha életemben nem álltam ki magamért, és a középiskola végére ez odáig fajult, hogy minden rossz viccnek, céltalan zaklatásnak én lettem a célpontja.
Nem csak a gyávaság keserítette meg az életemet. A szüleim folyton dolgoztak, keveset foglalkoztak velem, így az egyetlen mentsvárat a tanulásban találtam meg. Magányomban egyre megszállottabban bújtam a könyveket. Az emberek képtelenek irigység nélkül tekinteni mások sikereire, ezért kitűnő eredményeim még inkább elszigeteltek a többiektől. Még a tanárok sem kedveltek igazán.
Végzős diák voltam, amikor az alsóbb évesek közül egy Létra nevű – a keresztnevére nem emlékszem – srác szemelt ki magának. Ennek mindenki nagyon örült, mert Létra elég vad természetű személyiség volt, és legalább amíg velem foglalta el magát – és a nyomában sündörgő sleppet – másokat békén hagyott.
Létra azzal szórakozott, hogy iskola után a többiek szeme láttára belém kötött, és elvert. Többnyire megúsztam a dolgot vérző orral, vagy felszakadt szájjal, de aztán elunhatta a püfölésemet, mert egy délután berángatott az iskola melletti trafóház mögé. Ezúttal egyedül volt, állandó közönségünk hiánya még inkább megrémített. Egy kést emelt az arcom elé. Azt mondta, elvágja a torkom, mint egy tyúknak, azután végignézi, ahogy az összes vérem elfolyik. Én mukkanni sem tudtam, csak reszketve bámultam a szemem előtt villogó pengére. Ekkor érkezett Róka.
Nem tudom, hogyan vett minket észre, mert a bokrok takarásában álltunk. Minden villámgyorsan történt, csak arra emlékszem az egészből, hogy Létra elenged, a kés kiesik a kezéből, majd hitetlenkedő tekintettel, fájdalomtól eltorzult arccal, a gyomrát markolva elterül a bokrok alatt.
Róka megragadta a csuklómat, és magával vonszolt. A következő sarokig bénultan tűrtem, hogy rángasson, semmi erőm nem volt ellenállni neki. Ott elengedett, én rohanni kezdtem. A pánik diktálta a lépteim ütemét, el akartam felejteni Létra arcát. Róka mögöttem futott, de nem szólt egy szót sem. A házunk néhány tömbnyire állt az iskolától, egyenesen hazarohantam. Az ajtóban megtorpantam, visszanéztem Rókára. Néhány lépésnyire tőlem, a falnak dőlve állt, engem figyelt. Átható tekintete szinte felnyársalt, keskeny száján halvány mosoly ült. Biccentettem neki, azután faképnél hagyva őt bemenekültem a lépcsőházba.
Jó ideig álmatlanul hánykolódtam, a másnapra gondoltam, arra, hogy Létra biztosan bosszút fog állni rajtam. Aztán felrémlettek előttem Róka magabiztos vonásai, és ez segített megnyugodni.
Másnap az egész iskola olyan volt, mint egy rajzó méhkas. Ahogy meg tudtam, Létrát egy kutyasétáltató néni találta meg, addigra már elvérzett. Összesen negyvenhétszer szúrták meg.
A rendőrök megszállták az iskolát, mindenkit kikérdeztek. Többen elmondták, hogy Létra rendszeresen megvert engem. A nyomozást vezető százados oda jött hozzám, azt mondta beszélni szeretne velem. Alacsony, barátságos arcú, ösztövér ember volt, fekete szemei melegséget árasztottak, engem mégis rettegés fogott el, ahogy kérdezősködni kezdett. Tudni akarta, hogy ismerem-e Létrát, milyen volt a viszonyunk, mikor láttam utoljára?
Nem tudtam, mit feleljek, csak ültem némán, és magam elé bámultam. A nyomozó türelmesen várt, azután megismételte az utolsó kérdést. Mikor találkoztam utoljára Létrával? Felpillantottam, a nyitott ajtó résén át egy pillanatra megláttam Rókát. Valamiért megnyugtatott a jelenléte. Alig észrevehetően megrázta a fejét, mintha nemet intene, és én tudtam mire gondol. Tegnapelőtt, feleltem a rendőrnek. Magam is meglepődtem, milyen könnyen tudtam hazudni. Minden további kérdésre úgy feleltem, ahogy Róka mutatta, ha nemet intett, hazudtam, ha biccentett, igazat mondtam.
Neki köszönhetően lehetséges gyanúsítottból áldozat lettem, a végén a nyomozó sajnálkozva megveregette a vállam. Soha többé nem kérdeztek a rendőrök Létráról, én pedig soha nem gondolkodtam el rajta, valójában mi történhetett az erőszakos természetű fiúval. Örültem, hogy nem bánthat többé, ennyi nekem bőven elég volt.
Azután hosszú ideig nem láttam Rókát, legközelebb öt évvel később tűnt fel.
Az egyetemen sokkal nyugodtabb életem volt. Hála a sok tanulással töltött órának, bejutottam az orvosira, sebésznek készültem. Ide mindenki saját magáért járt, nem különösebben törődött senki a másikkal, így engem is békén hagytak. Kivéve egy valakit, Szűcs András tanársegédet.
András nem sokkal lehetett idősebb nálam, és jó ideig nem is figyeltem fel irántam való különös érdeklődésére. Lassan közelített hozzám, mint egy spirális pályán mozgó üstökös. A szándékai is teljesen mások voltak, mint Létrának, nem bántani akart engem, hanem szeretni.
Soha senki iránt nem éreztem vonzalmat, így iránta sem. Megszoktam a távolságot, a magányt, és elfogadtam azt, hogy ha nem engedek senkit közel magamhoz, akkor nem is bánthat senki. Ezért egy idő után zavarni kezdett András közeledése. Igyekeztem a lehető legkevesebbet a közelében tartózkodni, de az előadásokat nem hagyhattam ki, mert a tanulás volt a mindenem. Hátra ültem, a lehető legtávolabb tőle, és az óra végén elsőként hagytam el a termet. Sajnos az elutasításom feltüzelte Andrást. Egy alkalommal odáig ment, hogy a zárthelyik javításakor szándékosan lerontotta a pontjaimat, ezzel veszélybe sodorva summa cum laude minősítésemet. A szokás szerint konzultációt kellett volna kérnem tőle a javítási lehetőség megbeszélése végett. Napokig nem tudtam mit tegyek, kezdtem egyre kétségbeesettebb lenni, a zh eredménye nélkül még vizsgázni sem mehettem volna el. A nyomasztó érzés teljesen eluralkodott rajtam, de ahogy gyerek koromban nem szóltam a tanáraimnak, vagy a szüleimnek az engem ért zaklatásokról, úgy most hallgattam a dologról az egyetem és tanszék vezető előtt is. Végül elhatároztam, másnap beszélek Andrással.
Reggel az egyetem kapuja melletti kerítésnek támaszkodva Róka várt rám. Nem tudom pontosan megfogalmazni az érzéseimet, egész lényemet elöntötte a megnyugvás, ahogy megláttam, mintha a magabiztossága belém költözött volna. A halvány félmosolya, az egész lénye mit sem változott az évek alatt. Szótlanul biccentettünk egymásnak, de nem álltam meg. A nyomomba szegődött, egészen András szobájának ajtajáig kísért. Mielőtt bekopogtam volna, ránéztem. Még mindig mosolygott, és barátságosan tarkón vert a kezében tartott összecsavart napilappal.
Hálásan nevettem, csak most vettem észre, hogy a rettegésem rég elmúlt már.
Benyitottam a kis tanáriba, a szemem sarkból láttam, ahogy Róka levágódott a folyosón lévő sárga fotelek egyikébe, szétnyitotta az újságot és belemerült az olvasásba.
Ahogy sejtettem, András a személyes megbeszélés alkalmát arra akarta használni, hogy kikezdjen velem. Nem is foglalkozott a dolgozatommal, hanem egészen közel lépett hozzám, és becsukta mögöttem az ajtót. A kulcs kattanására megrázkódtam. András forró leheletét a nyakamon éreztem, miközben kezével gyengéden átölelt. Semmit nem jelentett az érintése, Rókára gondoltam, harag és rám nem jellemző tettvágy áradt szét benne. Megragadtam András csuklóját, felé fordultam, közben eltoltam magamtól.
Csodálkozva nézett rám, mintha nem értené, miért utasítom vissza. Úgy viselkedett, mintha nem is ő, hanem én kezdtem volna ki vele. Mondani akart valamit, de nem hagytam szóhoz jutni, egyetlen ökölcsapással leterítettem. Nem vagyok homoszexuális, és nem vagyok heteroszexuális sem. Egyszerűen nem vonzanak más emberek, sem testileg, sem lelkileg, viszolygok tőlük.
Megmondtam Andrásnak, írja át a pontjaimat, ha nem akarja, hogy feljelentsem a dékánnál. Az orra vérzett, az ajkai, az álla vörösen csillogtak. Kábán bólintott.
A folyosóra kilépve némi csalódottsággal tapasztaltam, hogy Róka eltűnt, csak az újságot hagyta a székre dobva. Felkaptam a napilapot, és megnéztem a cikket, amit olvasott. A szöveg fiatal párokkal foglalkozott, akik különös öngyilkosságot hajtottak végre, a cikk írója szerint valamiféle szektás meggyőződésből. Engem tökéletesen hidegen hagyott az ügy, így visszadobtam az újságot a székre. Boldog szívvel hazafelé indultam, elvégre készülnöm kellett a vizsgáimra. Nem tudom, mennyit rontott volna a jókedvemen, ha tudom, hogy András éppen felvágja az ereit a szobájában.
A tanársegéd tragédiája csak rövid ideig volt téma az egyetemen, hamar elfelejtették, a rendőrség megállapította az önkezűséget, és lezárták a nyomozást, a diákokat ki sem kérdezték.
Időközben én summa cum laude letettem a vizsgáimat és gyakornokként helyezkedtem el egy jól menő magánkórházban.
Négy év telt el, amíg Róka úja előkerült. Furcsa barátság a miénk.
Még mindig a magánkórházban dolgoztam, de már mint vezető idegsebész. Egy fiatal párral tartottam épp megbeszélést. A férfinek motorbalesete volt, leszakadt az egyik lába, amit ugyan visszavarrtak, de azóta inkább csak egy darab csont és hús volt a térde alatt, mint működő végtag. Az operációt végző orvosok szerint ennél többet nem tehettek érte, ennek ellenére a pár hitt benne, hogy a mi kórházunkban végre tudunk hajtani egy olyan idegműtétet, ami ezen változtat.
Átnéztem a leleteket, és úgy találtam, az operációt el lehet végezni, elég jó esély van a sikerre. Közöltem velük, és megmondtam azt is, hogy ez mennyibe kerülne. Nem volt rá pénzük. A férfi magába roskadva lépett ki a szobám ajtaján, a feleség azonban másnap visszatért.
Könyörögni kezdett, de semmit nem éreztem a kiszolgáltatottsága láttán, csupán dühített, hogy rabolja az időmet.
Nem tehetek semmit, ez egy magánkórház, feleltem közönyösen a szokványos választ, amit ilyen esetekre begyakoroltam. Az asszony valamit félreérthetett, mert áthajolt az asztal felett, az arca egészen közel került az enyémhez. Bizonygatta, hogy a pénz egy részét elő tudják teremteni, a többit pedig esetleg máshogy is lehetne intézni. Gondolom azt feltételezte magáról, elég csinos ahhoz, hogy a testével fizessen a műtétért.
Megpróbált megcsókolni. Iszonyodva húzódtam el tőle. A székem nekiütközött a falnak, nem tudtam tovább hátrálni, de az asszony nem adta fel. A gyomrom felfordult a felém közeledő női test láttán, rosszul lettem tőle.
Róka lépett be váratlanul a szobámba. Mindig akkor tűnt fel, ha szükségem volt a segítségére, sokszor gondoltam úgy rá, mint az őrangyalomra. Egy pillanat alatt felmérte szorult helyzetemet. Előre lendült, megragadta a nő vállát, a földre teperte. Tenyerét erősen a szájára tapasztotta, a halk sikkantást és a tompa puffanást, amivel az asszony fejét a földhöz csapta, valószínűleg senki nem hallotta. Legalábbis reméltem, mert nem akartam, hogy egyetlen barátom miattam kerüljön bajba. A nő az ütéstől elvesztette az eszméletét, mi pedig mozdulatlanul vártuk, hátha mégis valaki meghallott minket. Néhány pillanattal később Róka még egyszer odaverte az alélt nő fejét a padlóhoz, aztán eleresztette, és felállt. Az agresszivitása meglepett valamelyest, mégis képtelen voltam elfordulni vagy megállítani, amikor láttam mire készül. Teljes erőből beletaposott a nő arcába, hallottam az állkapocscsont és az orrcsont reccsenését, a sötétvörös vér azonnal elöntötte a szobám padlóját. Megbabonázva bámultam a szétterjedő tócsát, addig ismeretlen izgalom járta át a tudatomat.
Róka rám mosolygott. A képek az agyamba vésődtek, akár egy lassított felvétel.
A szobám ajtaja kivágódott, az asszony férjét láttam, kezében fegyvert tartott. Nyilván ő is meg akart győzni a saját módszerével a műtét végrehajtásáról. Róka jelenléte megzavarta, de egy pillanattal később észrevette a földön fekvő asszonyt, arcát leírhatatlan fájdalom torzította el. A fegyvert Rókára emelte, meghúzta a ravaszt. A pisztoly iszonyú robajjal eldördült.
Úgy éreztem, mintha teljes erőből gyomron vágtak volna, neki tántorodtam a falnak, azután erőtlenül lecsúsztam a padlóra. Tudtam, hogy a golyó engem talált el, és örültem, hogy Róka megúszta, azután a világ elsötétült előttem.
Az eszméletlenség állapotában az embernek nem igazán akad lehetősége az élet dolgairól gondolkodni, mivel az agy rövid ideig lekapcsol ilyenkor, és nehézkesen újra indul. Olyan ez mint a reset gomb a számítógépeken, pillanatnyi kihagyás, majd újratöltés, csak lényegesen lassabb a folyamat. A kihagyás fázisában a tökéletes érzéketlenség vesz körül, az újratöltés viszont piszkosul fájdalmas és frusztráló. Az ember nem tehet mást, csak könyörög a halálért, aztán a végén mégis felébred. Persze sokan megrekednek a kihagyás kényelmes dimenziójában. Engem hajtott valami. Fel akartam ébredni.
Kemény matracon feküdtem, a lepedő szúrta a hátam. Az ágynemű és a testemre aggatott pizsamának gúnyolt rongy kidörzsölte a bőröm. Mindenem fájt és viszketett. Legfőképpen a csuklóim, ahol a bilincsek bele-bele mélyedtek a húsomba. Jó ideig eltartott elködösült tudatomnak a beérkező impulzusok feldolgozása, és még tovább, mire tökéletesen kijózanodtam, és rájöttem, hogy egy börtönkórház ágyához bilincseltek.
Rókára gondoltam, és mikor kinyílt az ajtó, örömmel emeltem fel a fejemet. Azonban nem Róka jött, hanem egy középkorú férfi lépett az ágyam mellé. Valahonnan ismerősnek tűnt. Igyekeztem felidézni magamban hol láttam már, aztán beugrott, a nyomozó, aki Létra megölésének ügyén dolgozott. Barna dossziét tartott a kezében, és amikor észrevette, hogy azt nézem, szó nélkül kinyitotta. Fényképek voltak benne. Kivette az elsőt és felém fordította. Egy kés volt rajta, kísértetiesen hasonlított ahhoz, amivel Létra fenyegetett engem. Ez azonban nem volt fényes, mint ahogy emlékeztem rá, a penge és a markolat is feketéllett a rá ragadt mocsoktól. Azután egy kézzel írt levélről készült fotó következett. Jól látszott, tisztázatlan szövegről van szó. A sorokat több helyen áthúzták, más szavakat írtak a kisatírozott részek fölé, egy helyen pedig sötétbarna folt éktelenkedett a papíron, alvadt vérnek tűnt. A többi képen halott férfiak és nők látszottak, mind különös pozitúrákban, az utolsón pedig a feleség, akinek az arcát Róka széttaposta. Ha valaha szép is volt, az oda lett. Egyik szeme kifolyt, a fogai darabokra robbantak, az állkapcsa eldeformálódott, az orrcsontja eltűnt.
Hirtelen megfájdult a fejem, mintha egy légkalapáccsal estek volna neki a koponyámnak. A börtönkórház képe elhomályosult, helyette feltűnt a trafóház és Létra vérben fürdő alakja. Láttam a saját kezemet, ahogy újra és újra lesújtok a markomban tartott késsel.
Egyszerre minden eszembe jutott.
Üzletet ajánlottam Létrának. Azt mondtam neki, fizetek azért, ha ezentúl nem ver meg, hanem inkább megvéd a többiektől. Belement. Elcsaltam a trafóházhoz, tudtam, ott senki sem láthatott minket. Élvezettel néztem végig a haláltusáját. A kést otthonról loptam, és a közeli parkban ástam el.
Szűcs András szobája rémlett fel előttem. A tanársegéd az asztalánál ült, két papíros fölé görnyedve, az egyikről másolta át a szöveget a másikra. Megismertem a levelet, láttam a nyomozó fotóján. András szüntelenül sírt írás közben, könyörgött, hogy engedjem haza a gyerekeihez és a feleségéhez. Miután megváltoztatta az elrontott dolgozatom eredményeit, a saját szikéjével vágtam fel a verőeret a csuklóján, és végignéztem, ahogy rángatózva kiszáll az élet a testéből.
Arcok peregtek le előttem, mindannyiukkal én végeztem. Egy pillanatra feltűnt előttem egy napilap, amiben valaki szektás öngyilkosság hullámnak titulálta az általam elkövetett gyilkosságokat. Dühített, hogy ostobaságukban nem érették meg, hogy én csak felszabadítottam azokat az embereket a szeretet álságos rabláncának fogságából.
A kép végül a levágott lábú férfin állapodott meg. Híres motorversenyző volt. Épp egy interjút készítettek vele és a feleségével. A balesetéről beszélt, és arról milyen sokat jelentett neki a felesége támogatása a felépülése alatt, aki modell karrierjét áldozta fel ezért.
Felkerestem a nőt, elhitettem vele, meg tudom műteni a férjét, de csak ha lefekszik velem. Beadta a derekát. Mindent kiterveltem. Azt mondtam neki, egy kis vidéki motelba megyünk, útközben akartam felszabadítani. De valamiért meggondolta magát, eljött hozzám a kórházba, meg akart zsarolni. Az asztalomon lévő papírnehezékkel vertem szét az arcát, de mielőtt végezhettem volna vele, a férj, aki követte a feleségét, mert gyanította, hogy viszonya van valakivel, meglőtt. Az utolsó kép amit láttam, a papírnehezék volt, bronzból készült és egy rókát ábrázolt.
A nyomozó becsukta a dossziét. Egy hosszú pillanatig engem nézett, azután kihúzta a fejem alól a párnát, és az arcomba nyomta. Fuldokoltam, rúgkapáltam, de semmit sem tehettem ellene, lassan kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Váratlanul a párna lerepült az arcomból, soha nem éreztem még olyan frissnek a levegőt. A látásom lassan tisztult ki, csak pár pillanattal később vettem észre, hogy egy szikár alak áll mellettem.
Róka volt az, ajkán ismerős mosoly játszott.
.