Sci-fi novellapályázat

Közjáték

Jelige: Szebb jövő
.

Hora megdörgölte tüskére nyírt fekete haját. A Köz falait borító képeken a nőket mindig hosszú hajjal ábrázolták. Tudtak is ezek bármit a hosszútávú űrutazásokról…?!
Visszafordult a műszerfalhoz, és mégegyszer ellenőrizte a nyomást. Elégedetten bólintott. A villáskulcsot betűzte ujjatlan kezeslábasának egyik zsebébe, majd becsukta a táskáját, és a társához fordult.
– Gyere, Tonk, készen vagyunk.
– Mit jelent az, hogy készen vagyunk? – kérdezte a fiú, és ráemelte mandulavágású, csokoládébarna szemeit a nőre.
– Azt jelenti, hogy kijavítottuk a tömítést a csatornarendszer szivárgó gyűrűjében, így most újra használható a bal hátsó mosdóblokk.
– Az jó, pisilnem kell – mondta Tonk, és felemelkedett a padlóról.
– Menj csak – mosolygott rá Hora. – Itt megvárlak.
Szeretettel nézett a fiú után. Tonk a kora szerint már rég felnőttnek számított volna, de az elméje nem tudott túllépni egy öt-hat éves gyerek határain. Arra pont alkalmas volt, hogy adogassa a kért szerszámokat és alkatrészeket, így egy ideje Horával dolgozott, aki úgy bánt vele, mintha a kisöccse lett volna.
Tonk hamar visszaért.
– Vihetem a szerszámtáskát? – kérdezte. Boldogan elvigyorodott, mikor megkapta.
A hidroponikus kertben termő kenderről, és annak változatos felhasználási lehetőségeiről beszélgettek, ahogy a szerelőállomás felé baktattak a végnélküli folyosókon. Mihelyst odaértek, Tonk elrakta a táskát, Hora pedig az ellenőrző pulthoz ment. Kikereste a nevét a mágnestáblán, majd a madzagon lógó írópálcával kipipálta a mellette szereplő rubrikát.
– Na, ez is megvolt. Vége a mai napnak, Tonk, menj haza szépen.
– Jól van, akkor hazamegyek. Holnap találkozunk!
A nő bólintott, majd nem sokkal később maga is elindult a lakrésze felé. Éppen azon gondolkozott, melyik szomszédnak van még működő fülhallgatója, amit kölcsönkérhetne, mikor borostás férfifej hajolt elé az egyik ajtónyílásból.
– Szia Hora.
– Szia Mardu – fintorodott el. Már előre utálta ezt a beszélgetést. A fickó egy ideje kerülgette őt, pedig Hora többször is nyilvánvalóvá tette, hogy semmi esélye.
– Bejössz?
– Köszönöm, nem.
– Pedig ideje lenne már gyereket szülnöd…
A nő égnek emelte szemeit. Meg sem állt, úgy válaszolt, félvállról:
– Nem vagyok köteles teherbe esni.
– Két gyerek a kvóta. Neked is kell valaki, aki gyereket csinál. Miért ne lehetnék én? – A férfi hirtelen kinyúlt, és elkapta a karját. – Gyere be, nem bánod meg!
Hora tekintete elborult.
– A húgom átvállalta a kvótámat, mert nem akarok gyereket, sem tőled, sem mástól. Engedj az utamra, Mardu, nem szeretnélek megütni!
A szorítás kissé meglazult a karján, de még nem engedett. Hora hirtelen berogyasztotta térdeit. Izzadságtól síkos karja kicsúszott a férfi markából. Felrántotta, és megállt alapállásban. Tenyere éle egy hajszállal volt Mardu arca előtt. Érezte, amint ellenfele lassan kifújja a levegőt az orrán keresztül.
A férfi megadólag felemelte két kezét, majd visszahátrált a lakrészébe.
– Gondold meg! – szólt a távolodó nő után.
– Majd ha lila hó esik… – morgott maga elé Hora.
Már éppen befordult volna az otthonához vezető, szűkebb folyosóra, mikor felvíjjogott a sziréna.
– FIGYELEM! FIGYELEM! IDEGEN HAJÓ KÖZELEDIK!
Horában felpezsgett a kiképzés. Vérnyomása megemelkedett, tartása feszesebbé vált. Sarkon fordult, és futólépésben megindult kijelölt állomása felé. Ő maga legalább tucatszor gyakorlatozott, a Köz pedig biztosan többszáz drillt végigasszisztált már a Trappist-rendszerbe tartó hosszú út során.
Hirtelen megállt, mintha falba ütközött volna. Körülötte tovább özönlött az emberáradat. Csak most jutott el a tudatáig, amit hallott.
– FIGYELEM! FIGYELEM! IDEGEN HAJÓ KÖZELEDIK! EZ NEM GYAKORLAT!
Gyomra görcsbe rándult. Testét kiverte a hideg veríték.
– Gyere, mennünk kell a szerelőállomásra – hajolt az arcába Tonk, ki tudja, mennyi idő múlva. Hora kizökkent a jeges rémületből, és újra eszébe jutott az unalomig begyakorolt feladat. Halvány félmosollyal köszönte meg a fiúnak a figyelmeztetést, majd együtt folytatták útjukat az állomásig.
A sziréna félúton elhallgatott. A lépések zaján kívül csak a mellettük elfutó izgatott beszélgetésfoszlányok hallatszottak.
Odaérve a helyükre álltak, hogy megkapják a további eligazítást. Várakozás közben Hora végignézett a csapatán. 24 ember sorakozott előtte. Voltak nála fiatalabbak és öregebbek, férfiak-nők vegyesen. Sárgás árnyalatú bőrük fénylett a Köz állandóan párás, meleg levegőjében. Fekete hajuk csutkára volt nyírva a kiirthatatlan élősködők miatt.
Tekintetük izgatottan, mégis magabiztosan fonódott az övébe. Tudták, hogy bármi történjék is, a lehető legjobbat fogják kihozni belőle. Nem volt hülyeség, hogy csak buddhistákat küldtek az előzetes számítások szerint 370 évig tartó űrutazásra. Már az út felén is túljutottak, de még mindig használható volt a társadalmi-erkölcsi rendszer, melyet magukkal hoztak otthonról. Nem úgy, mint a gépezet…
Felhangzott a várt jelzés. Hora magához húzta a falból kilógó gégecső végét, és a szájához illesztette.
– Hetes szerelőállomás – jelentkezett be, majd a füléhez nyomta.
Tonk érdeklődve lépett hozzá:
– Most mi történik?
– Várj! – tartotta fel ujját a nő, és feszülten hallgatta tovább a hangcsőből folyó beszédet.
Vonásai felengedtek.
– Földiek – lehelte alig hallhatóan.
A csapatból a szeme láttára olvadt ki a feszültség. Peiban még el is vigyorodott. Hora néhány pillanat múlva megköszönte az információkat, aztán helyére tolta a csövet. Egy hosszú pillanatig csak állt, háttal a bandának. Tenyerével megdörgölte a fejét: hamarosan megint nyiratkoznia kell. Nagy levegőt vett, majd megfordult, és eléjük tárta a helyzetet:
– Megtalálták a térhajlítás módját, és a kirakott útjelző bóják segítségével megkerestek minket. Kuncsen – fordult a helyetteséhez – maradj itt kérlek, tartsd a frontot, amíg felmegyek a hídra. Minden rendben lesz, Tonk – szorította meg a fiú karját. – Peiban segédje leszel, míg odavagyok.
Tonk engedelmesen Peiban mellé állt. Csak a szemével követte Horát, amíg el nem tűnt az ajtónyílásban.
A nő a parancsnoki híd felé vette az irányt. Mikor odaért, az ügyeletes köszönésképpen bólintott, és betessékelte.
– Á, itt is van! – mosolygott rá a kapitány. – Ez itt Tokësor, a földi hajóról – mutatta be vendégét. – Ez pedig Hora, aki mindent tud a Közről.
– Körbevezetne a hajón? – fordult hozzá Tokësor, miután meghajtotta magát. – Érdekelnek az életkörülményeik két évszázadnyi űrutazás után.
Hora szemügyre vette a küldöttet. Most először látott élőben fehér bőrű, világos hajú embert. A testét fedő szivárványszínű, bő lebernyeg egyáltalán nem vett figyelembe semmilyen praktikumot; nemtelen arcának vonásai simák és kortalanok voltak.
– Természetesen körbevezetem – felelt kissé megkésve. – Ha nem bánja, előre megyek. Bármi kérdése van, nyugodtan tegye fel, legjobb tudásom szerint válaszolok.
Újabb meghajlás után elindult, hogy megmutassa a küldöttnek a Közt. Először a jobb első lakrészeket és kiszolgáló egységeket mutatta meg a középső szinten. Ezután elvezette a hajó peremén körbefutó hidroponikus kerthez, majd megmutatta a szennyvíztisztító telepet, elmagyarázva a víz visszaforgatásának menetét. Megnézték a terményeket feldolgozó konyhákat, és a használhatatlan eszközöket újra (időnként eredeti céljuktól teljesen eltérő) szolgálatba állító üzemeket.
– És ez itt Dordzsi, a lámánk – mutatta be az egyik húsz év körüli varrónőt, aki egy szakadt munkaruhát javított a jobb hátsó fertályban.
Tokësor felvonta fél szemöldökét.
– Láma? Mármint vezető? – kérdezte, miután maga is bemutatkozott.
– Igen.
A küldött visszazökkent szerepébe, és újra felvette az udvarias érdeklődés álarcát.
– Elnézésüket kérem, kissé meglepődtem. A Földön kizárólag férfi lámák voltak egészen egy évvel ezelőttig, mikoris elindultunk a Középtávú Közösségi Csillaghajó után.
Hora és Dordzsi összenéztek.
– A Köz egy kétezer lelket számláló telepes hajó – magyarázta nyugodtan a láma. – Sokkal limitáltabbak a lehetőségeink, mint a földieknek.
Tokësor bólintott.
– Valóban. Még egyszer bocsánatot kérek. Megtiszteltetés, hogy találkozhattam önnel. – Újra meghajtotta magát, majd továbblépett, utat engedve Horának.
Dordzsi is meghajolt ültében.
– Részemről a szerencse.
Hora egy intéssel elköszönt a varrodában dolgozóktól, majd továbbindult a baloldali részek felé.
Itt munka helyett inkább pihenés folyt. A nyugalmat árasztó könyvtárakban és kertekben néhol zene szólt, máshonnan monoton beszédfoszlányok hallatszottak, vagy apró szökőkutak csobogó csöndjében lassú taicsi formákat ismétlő emberek halk csosszanásai. Kissé távolabb felhangzottak a tompa nyögések és puffanások, melyek a kungfut gyakorlókat kísérték.
Tokësor rezzenéstelen arccal figyelt meg minden részletet, mintha elraktározná magában, hogy később gondolkodni, vagy beszélni tudjon róla.
– Hol vannak a gyerekek? – kérdezte, mikor már látszott, hogy hamarosan véget ér a körút.
– Lent vannak az alsó szinten. Ott nem tartunk semmi veszélyeset: sem anyagokat, sem szerszámokat, sem információkat. Tizenkét évesen engedjük föl őket, mikor már megvan a magukhoz való eszük, és nem kell félni attól, hogy megháborodnak az űr állandó látványától. Ezután választhatnak szakmát, majd később társat is.
– Ó, igen, társak! Már meg akartam kérdezni: hogyan működik a létszám szinten tartása?
– Minden évben megállapításra kerül, hogy hány utódra van szükség. Mivel induláskor a génállomány variációját nemcsak az útra vállalkozó férfiakkal, hanem a krioban elraktározott ivarsejtekkel is biztosították, kettő az egyhez volt a nők aránya a férfiakhoz képest, így kisebb volt a teher, hogy ki, mikor, hány utódot vállaljon. – A nő megköszörülte a torkát. – Idővel a létszám kiegyenlítődött: most fejenként két gyerek a kvóta.
– Értem – bólintott, majd tovább intette a nőt.
Hamarosan visszaértek a hídra, ahol Yuito kapitány már várta őket.
– Köszönöm az idegenvezetést, Hora! – mosolygott rá, majd Tokësorhoz fordult. – Remélem, meg volt elégedve a látottakkal?
– Igazán érdekes volt, de ideje visszatérnem a hajómra.
Rövid búcsúzkodás után az ajtónyílásig kísérték a különös vendéget, és együtt nézték, ahogy távolodik a dokkhoz vezető folyosón.
– Milyen volt? – kérdezte a kapitány, mikor eltűnt szem elől.
Hora nagyot sóhajtott.
– Nem is tudom, apa. Nagyon egzotikus a fehér bőrével, meg a világos hajával, de az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Mintha egy gépnek beszéltem volna. Illetve egyszer megleptem: bemutattam neki Dordzsit. Még sosem látott női lámát.
– Tényleg?
Hora bólintott.
– Szerinted Tokësor férfi, vagy nő?
– Nem tudom. Nem gondolkodtam rajta. – Horára nézett. – Számít?
– Nem, nem számít. -Lánya eltűnődve ingatta a fejét. – Vajon a többi ember is ilyen?
– Milyen?
– Embertelen…
– Ne ítélkezz, Hora. Lehet, hogy az ő társadalma már közelebb áll a megvilágosodáshoz, mint mi. Felülemelkedtek a nemiségen és az érzelmeken.
– Lehet – hangzott a válasz, minden meggyőződés nélkül. – Ideje hazamennem. Mei biztos nagyon várja a híreket.
– Menj csak! Add át üdvözletemet!
Hora megölelte Yuitot, majd Tokësor nyomába lépve elhagyta a parancsnoki hidat.
Nem sokkal később már hallotta a kicsik ricsaját. Zengett tőlük a folyosó.
– Megjöttem! – kiáltott a hálórész felé, ahogy belépett az ajtónyíláson.
Válaszképpen két kisgyerek szaladt elé. Boldogan kiabálva csimpaszkodtak a végtagjaira, miközben próbált beljebb jutni.
– Szia Hora – köszöntötte a húga, mikor maga is kilépett a lakrészbe.
– Szia Mei.
A gyerekek elillantak, Hora pedig megölelte ikertestvérét. 34 éve minden alkalommal eszébe jutott, hogy olyan ez, mintha saját magát ölelné. És mégsem. Az ő testalkata inkább szálkás volt, húga ellenben erősen gömbölyödött a harmadik terhességtől.
– Hogy vagytok? – kérdezte, és megsimogatta Meimei hasát.
– Köszönöm, jól. Már nincs messze az idő… – Tekintete elrévedt egy pillanatra. – És te?
Hora vállat vont.
– Körbevezettem a földit.
Testvére lelkes kérdezgetése közben elmesélte a körút minden részletét.
– Na, nincs több mondanivalóm – zárta rövidre a további kérdezősködést. – Szeretnék megmosakodni, aztán ennem is kéne.
Mei sűrű bocsánatkérések között elengedte nővérét, és elszalasztotta a gyerekeket, hogy hozzanak a konyháról valami ennivalót. Mire unokahúgai visszatértek, Hora elkészült a tisztálkodással, majd gyors vacsora után mély álomba merült.
Ettől fogva Horának két állást kellett betöltenie: a szerelés mellett a földi küldöttet kísérgette, ugyanis Tokësor szinte mindennapos látogató lett a Közben. Rezzenéstelen arccal hallgatta Hora magyarázatát a régi elektronikus eszközök meghibásodásairól és évezredes analóg technológiákkal való kiváltásáról, vagy az emberek elavult nemi szerepeket figyelmen kívül hagyó, hatékonyságra és elégedettségre törekvő munkamegosztásáról.
Tokësor a hajón töltött hetek során lassan mindent megtudott mindent a Köz működéséről, szerkezeti és társadalmi berendezkedéséről; mindazonáltal rendkívüli távolságtartás jellemezte a két hajó kapcsolatát: se más látogató nem érkezett az Autonóm Tudósok Társaságának hajójáról, se nem hívtak meg senkit a Közről a Térhajlítóra.
– Erre van a Gondozó – intett egy festett folyosó felé Hora a sokadik látogatáskor. A falakon mindenféle állat és növény sorakozott; oyan hatása volt, mintha itt dzsungelben, ott sivatagban, amott az óceán fenekén sétálna az ember. – Ezen a részen laknak a csecsemők és kisgyerekek körülbelül hat éves korukig azokkal az emberekkel, akik gondozzák őket – magyarázta, ahogy elhaladtak a különböző, élethűen rémisztő és lélegzetelállítóan gyönyörű képek mellett.
– Ezt úgy értsem, hogy a megszületett gyermeket a szülei átadják a gondozóknak?
– Nem egészen. A legtöbb szülő együtt kíván élni az utódaival, ezért az egész család ideköltözik arra az időre, amíg szükségük van a többi gondozó segítségére. Ezáltal nem a szülőre hárul minden feladat, hanem megoszlik a teher a gondozók között. Így biztosítjuk azt is, hogy a gondozni nem kívánó szülők gyerekei családban nevelkedhessenek, illetve azok is foglalkozhassanak kisgyerekekkel, akik már túl vannak a kvótájukon.
– Értem. És mi történik később?
– Mikor már kevesebb gondozási és több szocializálási, oktatási feladata van a családnak, átköltöznek a Nevelőbe – haladt tovább a folyosón Hora, hogy megmutassa a következő lakrészt a küldöttnek.
– És ha egy nőnek mondjuk nyolc év különbséggel születik két utódja?
– A gyerek maga dönthet, hogy marad a Nevelőben a többi családdal, vagy a Gondozóba költözik a testvérével. Ha ez utóbbi mellett dönt, ő is aktívan részt kell vegyen a kicsik körüli teendők elvégzésében, természetesen a korához illő feladatokban.
– Ön mennyi időt töltött a Gondozóban?
– Most is ott lakok.
– Elnézését kérem! Ha tudtam volna, hogy kisgyermeke van, nem vettem volna igénybe ilyen sok idejét…
Hora észre sem vette, hogy keze fölfelé emelkedik és megérinti Tokësor könyökét, ahogy nevetve válaszolt:
– Ó, nagyon figyelmes, de nem a saját gyerekeimmel vagyok ott!
Ekkor ráeszmélt, hogy a küldött a karján nyugvó kezet nézi. Hirtelen udvariatlanságnak tűnt az érintés: úgy beszélt vele, ahogy a barátaival szokott.
– Bocsánat – mondta halkan, ahogy elhúzta a kezét. – Lehet, hogy tényleg túl sok időt töltünk együtt.
Tokësor nemtelen arcán nem türöződött semmilyen érzelem, ahogy felemelte tekintetét, és a nőre nézett, de a szeme… A szeme mintha árnyalatnyival emberibben nézett volna rá.
Ezután az incidens után a küldött látogatásai megritkultak, és ha át is ment a Közre, akkor sem mindig vette igénybe vezetőjét. Egy napon éppen azon gondolkozott Hora, vajon mikor hagyja el őket a Térhajlító, mikor megszólalt a berregő.
– Hetes szerelőállomás – szólt bele a hangcsőbe, majd a füléhez illesztette. Néhány pillanat múlva elgondolkodva tolta vissza a helyére. – Tonk! Szaladj el kérlek Kuncsenért, fel kell mennem a parancsnoki hídra.
– Mesélj Tokësorról! – kérte Peiban, miután a fiú eltűnt.
– Sose mondasz semmit – kontrázott Dawa.
– Azért nem mesélek róla, mert nincs mit. Csak figyel a nagy kerek szemeivel, meg kérdezget azon a színtelen hangján.
Hora legyintett, és nem felelt a további kérdezősködésre. Persze ha akart volna, megtehette volna, de miért beszéljen a munkatársainak arról, hogy Tokësor meglepően jól kérdez, az ember igazán szívesen mesél neki, vagy hogy időnként rajtakapja, nem is a hajót nézi, hanem a mesélőt. Ezek lényegtelen dolgok. Vagy ha lényegesek is, csak önmagának azok.
A bolhát azért elültették a fülébe, így mikor a halottégető felé menet elhaladtak egy üres kertrész mellett, megállt, és nekiszegezte a kérdést a küldöttnek.
– Tokësor, eddig csak beszéltem. Megengedi, hogy ezúttal kérdezzek?
– Parancsoljon – bólintott a földi.
Hora nagy levegőt vett, de nem jött ki hang a torkán. Hogy néz az ki, hogy személyes kérdésekkel zaklatja a diplomatát, aki eddig kizárólag a Köz működésére és életére volnatkozó kérdéseket tett fel? Fújt egyet, majd megdörgölte a fejét.
– Nem érdekes. Menjünk tovább – mondta, aztán sarkon fordult.
Tokësor arcán árnyalatnyi csalódottság futott át.
– Hora! – A nő megállt és kérdő tekintettel nézett vissza rá. – Engem érdekel, mit akart kérdezni.
– Csak azt, hogy a Földön vannak-e még nemek, és ha igen, akkor ön melyikhez tartozik, de igazán udvariatlanság lett volna tőlem, úgyhogy inkább ne válaszoljon.
– Nagyon sok készséges választ kaptam nagyon sok kérdésemre. A legkevesebb, hogy én is megválaszolok ugyanennyit. – Hora tiltakozni kezdett, de Tokësor feltartotta a kezét. – A Földön mindenki maga választja meg, hogy szeretne-e nemet, illetve milyen nemű szeretne lenni. Én nemsemleges vagyok.
– Miért? – bukott ki a nőből. Már éppen visszaszívta volna, mikor újabb meglepő választ kapott.
– Mert így tudom leghatékonyabban végezni a feladatomat. A gondolkodásomat nem zavarja meg semmilyen személyes vonzalom, azaz kizárólag a tényekre hagyatkozik a Középtávú Közösségi Csillaghajóra vonatkozó elemzésem.
– Miért van erre szükség?
– Mert a Köz működik.
– Hellyel-közzel…
– Nem a hajótestre gondolok, bár meglepően innovatív módszerekkel ismerkedhettem meg, hanem a társadalomra: az önök közössége egy utópia megvalósulása. Emberek ezrei működnek együtt különösebb konfliktus, vagy akár társadalmi differenciálódás nélkül. Mindenki tanul, mindenki dolgozik, mindenki megbecsüli a saját és mások életét.
– Ez természetes, nem? Hiszen a lét lényege a tökéletesség felé való haladás.
Tokësor tagadólag ingatta a fejét.
– Hallott már a Hosszútávú Nemzetközi Csillaghajóról?
Hora bólintott.
– Tanultam róla, igen. Ugyanakkor indították útnak, mint a Közt, csak a Hosszú a világegyetem szélét keresi.
– Már nem. Két évvel a Köz előtt megtaláltuk. Egy roncs volt. – Tokësor a padlóra meredt, ahogy visszaemlékezett. – Néhány tucatnyi, borzasztó állapotban levő túlélőt szedtünk össze az elszórt légbuborékokban. – A tekintete felcsapott, egyenesen Hora szemébe vágva. – Háborúztak. Egy ezeréves útra küldött űrhajón. Annyi eszük nem volt, hogy felfogják: saját életük a többiekétől függ! – Hitetlenkedve rázta a fejét. – El kellett különítenünk őket, nehogy újra egymásnak essenek. Ekkora vállalkozás, ennyi emberélet kárba veszett, csak mert nem tudtak megegyezni, kinek van igaza. – Szinte undorral köpte az utolsó szót. – Mintha létezne mindenek felett álló igazság…
– Vigyázzon, annyi érzelmet adott ki magából, hogy még a végén emberszámba veszem – kacsintott rá Hora.
– Lehet, hogy magától nem bánnám – válaszolt a küldött leheletnyi mosollyal a szája sarkában.
A beszélgetést követően Hora fokozatos változást vett észre Tokësor külsejében és viselkedésében. Haját már korábban tarra nyírta az élősködők miatt, színes lebernyegét pedig lecserélte egy ujjatlan munkaruhára, azonban az utóbbi időben a testtartása és a mozgása férfiasabb jegyeket öltött magára, valamint kérdezősködése is átalakult beszélgetésekké, melyek során egyre többet mesélt a Földről, a Térhajlítóról és saját magáról.
Egy napon újra a Gondozó felé tartottak, mikor Tokësor megállt, és Hora felé fordult.
– Mondja, magának miért nincs gyereke?
A nő azonnal bezárkózott. Tekintetét elfordította; arca érzelemmentes maszkká vált.
– A húgom átvállalta a kvótámat, nem vagyok köteles szülni.
– Nem felelt a kérdésemre.
Hora egy hosszú pillanatig vacillált azon, hogy válaszoljon-e egyáltalán.
– Azért, mert a férfi, akitől gyereket szerettem volna, meghalt egy balesetben – mondta végül.
– Senki mástól nem akar utódot?
– Nem.
– Tőlem sem?
Hora igyekezett palástolni meglepetését.
– Azt hittem, semleges nemű.
– Már nem.
– Én… Megengedi, hogy később válaszoljak?
Tokësor bólintott. Folytatták útjukat, de a kérdés és a ki nem mondott válasz ott lebegett közöttük. Hora a látogatás során szétszórt volt, félszívvel válaszolgatott a génmanipulációról feltett kérdésekre, majd rövidesen el is váltak egymástól.
Következő alkalommal a küldött egyedül indult útnak, mint ahogy az utóbbi időben gyakran tette. A szennyvíztisztító telepnél találkoztak össze. Kérdően nézett a nőre, ő pedig alig észrevehetően bólintott. Tokësor halvány mosollyal nyugtázta a választ, és szó nélkül folytatta útját.
A hosszú nap után Hora hamar lefeküdt. A pihenőidő közepén halk kopogtatás ébresztette. Azonnal magához tért. Megnézte, mennyi az idő: két óra múlva kellene csak felkelnie. Az ajtóhoz lépett, és félretolta. A lakrész halvány derengésében Tokësor körvonalai rajzolódtak ki.
A nő szótlanul félreállt, majd behúzta a férfi mögött az ajtót.
– Ha már így együtt vagyunk, kérdezhetek még valamit? – kérdezte később Tokësort.
– Hogyne.
– Mi a helyzet a Trappist-rendszerrel? Volt egyáltalán értelme az utunknak?
– Számunkra mindenképpen.
– Ez mit akar jelenteni?
– Ezt az információt csak veled osztom meg, rendben? – A férfi érezte, ahogy a nő bólint a sötétben. – A Kommunista Ázsiai Közösség szinte teljesen bizonyos volt abban, hogy előbb-utóbb megtalálják a térhajlítás módját, és ezzel elérhető közelségbe kerülnek a lakhatásra érdemes bolygók és holdak. A Közt kizárólag azért indították útnak, hogy bebizonyítsák: ha kiiktatják az ellenkező ideológiai és vallási tényezőket, fenntartható, sőt, fejlődő társadalmat tudnak létrehozni.
Hora csöndben emésztgette a hallottakat.
– És a bolygók? Láttad őket? – kérdezte végül.
– Személyesen nem jártam ott, de megtalálták.
– És?
– Mire odaértek, lakhatóvá tesszük.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/08/01/kozjatek/
SHARE