Previous Story
Rózsakert a sivatagban
Szerző: Fer-Kai
Volt egyszer egy száraz, napkeleti ország, ahol olyan lassan pergett az idő, mint a homok. A sivatag felszínén a dűnék alig észrevehetően vándoroltak, mígnem jött egy szélvihar, és felkorbácsolta a homoktenger hullámait. Más lett a táj ezután, de mégis mindig ugyanaz.
Itt-ott pálmafák jelezték a vándoroknak, hogy értékes kincs, ivóvíz rejlik a homokban. A legnagyobb oázis ezernyi pálmája alatt árnyékra leltek a főváros házai. Csak a minaretek emelkedtek ki a fák közül, és a szultán palotáján pompázó aranykupola.
Történetünk idején egy ősi dinasztia sarja, XIII. Aszór szultán ült a trónon. Tizenkét felesége meg számtalan gyermeke volt, az országában rend és béke honolt, mégsem érezte boldognak magát. Állandóan búskomor volt, mintha élősködők szívták volna el az életkedvét.
Évente csupán egyetlen napra hagyta el a bánat, amikor beköszöntött a rózsaünnep. Régi szokás szerint rózsák özönével ünnepelték az ország fennállásának évfordulóját. Velük díszítették fel az épületeket, a pálmákat, sőt még a tevéket is. Rózsaszirmokkal hintették tele a szultán palotájához vezető utat, és az épület előtti téren hajnalig folyt a mulatozás. Sebesen peregtek a dobok, fürge lábú fiatalok járták a táncot. Az asztalok roskadoztak a finom étkektől, italoktól. Az emberek drága rózsaolajokkal kenték be a bőrüket – a karavánok utasai messziről is érezték a bódító virágillatot.
Az ünnep elmúltával a szultán megint búskomorságba esett; csak egy gyermekkori emlék enyhítette kicsit a bánatát. Fiatalon elhunyt édesanyjától hallott egy mesét. Ez a történet egy titokzatos rózsakertről szólt, mely a sivatag mélyén található. Virágkelyheit öröm élteti, szirmaik boldogságot árasztanak az illatukkal. Ez volt a kedvenc meséje, ezt kérte mindig az anyjától. Az Örömök kertje felgyújtotta a képzeletét, ettől kezdve minden rózsában ezt kereste-kutatta.
Egy rózsaünnep utáni bús napon Aszór szultán elhatározta, hogy átadja hatalmát a legidősebb fiának, elhagyja családját, palotáját és a fővárost. Nekivág a sivatagnak, hogy megtalálja a mesebeli rózsakertet, vagy pedig a halált, mely szintén megszabadíthatja őt az örökös szomorúságtól.
Kíséret nélkül, egy szál tevével indult útnak, egyszerű utazóként vándorolt a sivatagban. Ment, amerre a tevéje vitte. Amikor az végleg kidőlt alóla, gyalogszerrel folytatta útját. Azután elfogyott az ennivalója, majd az innivalója is, de ő csak ment tovább. Egyre többet gondolt a rózsakertre, mely a homoktenger mélyén várja őt. Úgy érezte, hogy édesanyja is az Örömök kertjében él, miként a tizenharmadik felesége is, akiről rajta kívül nem tudott senki. Ő volt az egyetlen, akit valóban szeretett volna feleségül venni – a többit csak az ősi szokások miatt volt muszáj. A szegény családból való leány nem lehetett Aszór felesége, mégis őt tekintette az igazi párjának. De a gyönyörű teremtést egy rózsaünnep után halálos kígyómarás érte a sivatagban, és ővele együtt minden öröm eltávozott a szultán életéből.
A volt uralkodó étlen-szomjan vonszolta magát a rekkenő hőségben és az éjszakai fagyban – dűnére fel, dűnéről le. A hajnalpír fényében egyszer csak egy csöppnyi leánykát pillantott meg a homokbuckák között. Olyan volt, mint egy virágtündér. Aszór megdörzsölte a szemét, hogy nem káprázik-e; megcsípte a bőrét, hogy fáj-e, vagy csak álmodik. De a kislány ott volt, és rámosolygott hősünkre. Az egyik kezében vizes kulacsot, a másikban pedig egy szál rózsát nyújtott feléje. Aszór szultánt szomjúság gyötörte, mégis a rózsa után nyúlt. Amint kezébe vette, elmúlt az éhsége és a szomjúsága, megtelt életerővel. A kislány virágszemeiből öröm sugárzott.
– Ki vagy te, ember vagy tündér? – szólt Aszór megremegve.
– A Rózsakert hírnöke vagyok – jött a felelet bambuszfurulyaként szóló dallamos hangon.
– Hogyan juthatok el az Örömök kertjébe? – kérdezte a vándor, aki ebben a pillanatban a nevét is elfelejtette.
– Kövesd a rózsádat, ő majd elvezet oda. De jegyezd meg jól, hogy ettől kezdve nem fordulhatsz hátra, mert akkor sivatag rózsája leszel, és a homokban rostokolhatsz esőre várva. Sokan jártak így, akik ezt a rózsakertet keresték. Ne fordulj hátra, ha kedves az életed!
A volt uralkodó tudta, hogy milyen a sivatag rózsája. Egy összetöpörödött, gombóc formájú növény, mely hosszú évekig várakozik így. Ha vízhez jut, virágszerűen szétnyílva feléled, de az újabb szárazságot csak gombóccá töpörödve tudja elviselni megint.
„Ilyen voltam én is” – gondolta a vándor – „de most már szeretnék olyanná válni, mint egy igazi rózsa. Dehogyis fogok visszafordulni!”
– Köszönöm a rózsát és a jó tanácsot, amelyet hálás szívvel megfogadok – fordult előre, és kezében a rózsával elindult.
– Aszór szultán! – szólt utána a csöppnyi lány.
Hősünk kis híján hátrafordult a hangra, de idejében észbe kapott. Megállt, és anélkül hogy hátranézett volna, megkérdezte:
– Nekem szóltál, Rózsakert bájos kis követe?
– Jó utat, és csak így tovább! – jött rá a felelet.
A vándor folytatta útját a rózsával, mely sohasem hervadt el. Ez vezette és táplálta őt, mert többé nem volt éhes, sem szomjas. Dűnéről dűnére haladt, nem törődve az idő múlásával. Egy nap alkonyán a főváros képe rajzolódott ki előtte a láthatáron. Megtorpant. Csak nem délibábot lát? Bizonyára nem, mert egykori otthona felől rózsaillatot hozott a szél. Hát ünnep van megint? Egy teljes év eltelt volna a távozása óta?
A hírnöktől kapott rózsa hazafelé húzta. Az egykori szultánnak megfordult a fejében, hogy rossz irányt mutat, de aztán eszébe jutott a tanács, melyet a rózsához kapott.
„Követni foglak, akár a palotához is, mert tudom, hogy arrafelé vezetsz, ahol a Rózsakert vár reám!” – indult el újra.
E pillanatban fény csapott ki a rózsából, és felragyogott előtte a sivatag. Egy szépséges kert jelent meg a dűnék között, tündöklő rózsákkal. Színpompás madarak és pillangók röpködtek a virágok fölött. A kerítés kapuja tárva-nyitva volt, szinte hívogatta őt. A kert közepén akkora fényesség volt, hogy nem lehetett belenézni. Fenséges rózsaillat szállt, melyhez foghatót még sohasem érzett. Több volt, mint rózsaillat – maga az öröm áradt szerteszét. Hősünk szívét is megtöltötte; kész csoda volt, hogy miként férhetett el benne. De ő tudta már – talán a rózsa súgta meg neki –, hogy ezt csak úgy bírja elviselni, ha továbbadja másoknak.
A kert körül sivatagi rózsák hevertek összetöpörödött gombócként. A vándor örömteli hangon így szólt hozzájuk:
– Gondom lesz rátok is, ha visszatérek a Rózsakertből. Mert örömöt fogok hozni ide, a sivatagba, ha magam is teljesen örömmé váltam. Ne bánkódjatok, ha most nem nézek vissza rátok, de ígérem, visszajövök!
Hangja hosszasan visszhangzott:
– Ígérem, visszajövök!
És a vándor, akit egykor Aszór szultánnak hívtak, elindult. Gondosan ügyelt, nehogy rátaposson a sivatag rózsái közül akár egyre is. Határozottan ment, és anélkül hogy visszanézett volna, belépett a Rózsakert kapuján.
.
Kedves Attila!
Sokat tanulok azoktól, akik rámutatnak a műveim hibáira; az építő kritika igen fontos. Nemcsak szakmailag tanít, hanem alázatra nevel – vagyis emberileg növel.
De igen, megértem, hogy egy írásmű olvasása, egy kép vagy film megnézése vagy egy zeneművet meghallgatása után az ember nem kíván foglalkozni az általa észlelt hibákkal, mert a befogadás, benső újraalkotás, vagyis az együtt rezgés élménye azt lényegtelenné teszi.
Köszönöm.
Üdv!
A Biblia számomra (minden hibájával és tévedésével együtt) egyszerre történelmi regény, mese, életre nevelő kézikönyv, testi, lelki és szellemi értelemben vett útmutatás (utóbbiakat főként az Új Szövetségre értem). Valahol Fer-Kai történetei is ilyenek, sok rétegű az olvasatuk, de a szerző stílusa révén sokkal inkább képesek megszólítani a mai embert. Lehetne boncolgatni a történéseket, keresni a hibákat, de mindezek másodlagosak, eltörpülnek a mű sokszínű mondanivalója mögött. Én legalábbis így érzem.
…ami tetszett…
– Fer-Kai egyedi mesélői képessége jól sodorja az embert a gondolatok, érzések tengerén, miközben nem csak elvont szakrális kérdéseket vet fel, hanem a modern ember életének tévútjaira is rávilágít.
…ami kevésbé…
– Ahogy mondtam, nincs értelme a mű hibáit keresni.
Ez Fer-Kai akart lenni, csak nem figyeltem.
(Így jár, aki munkahelyről írogat…)
Kedves Bitang, nagyszerű, ha nehéz körülmények között is tudatában vagy a boldogságnak.
Ha olykor mégis el-elfelejtenéd, akkor gondolj… már majdnem azt írtam, hogy erre a parabolisztikus mesére, sőt olvasd el, idézd fel újra, de hát az is visszatekintés lenne… bőven elég, ha magadénak érzed, magadban tudod a Rózsakertet.
(Nem kicsit lemaradtam itt megint az olvasgatással, de igyekszem utolérni magam.)
Parabolisztikus, tanmese, de bánja a ménkű, igenis ráfér a tanmese manapság a világra.
Mi a boldogság? Az örömmel szemben egy létállapot, egy nagyjából konstansnak mondható életérzés – szerintem -, ami nem egy pillanatnyi élményből fakad, hanem a világhoz való megfelelő hozzáállás eredménye. Én például jelenleg náthás vagyok, kialvatlan és marha éhes, mindezek dacára boldog is. A boldogság tehát nem annyira a körülmények függvénye, mint inkább az attitűdé – egy uralkodó is lehet boldogtalan, dacára az anyagi javaknak és a többinek.
A „ne nézz hátra, mert akkor így és így jársz” motívuma bibliai eredetet sejtet, az egész történetnek van egyfajta spirituális hangulata, bár az Aszór név nemegészen-anagramma volta soha nem esett volna le, ha nem világítasz rá. 🙂
A buddhizmushoz meg nem konyítok sokat, ismereteim e téren csekélyek. Azt azonban aláírom, hogy tévúton jár, aki a boldogság keresését tényleges hely- vagy helyzetváltoztatásként, egyfajta questként fogja fel. Néhány szélsőséges kivételtől eltekintve mind lehetünk boldogok a saját helyünkön, a saját környezetünkben – a hátranézés tilalma pedig az én olvasatomban a múltbeli terhek, hibák, sérelmek és egyebek hátrahagyását jelenti, hiszen amíg ezeket le nem tesszük a vállunkról, addig hiába is keresgélnénk a boldogságot.
Fer-Kai!
Kérlek ne értsd félre, de szeretem amiket írsz…
🙂
És segítesz vele…
(ugyanis tele vagyok dilemmával.)
Üdv!
„Akkor úgy kell megvilágosodni, hogy ne akarjak megvilágosodni?
Ezért nem hiszek és semmiféle megvilágosodás/lelki továbblépés TÖREKVÉSBEN, mert szerintem már a gondolata is öncélú.
“Csak az léphet át, aki bejutni nem akar” (Omega dalszöveg)
Valahol itt van a kutya elásva… (???)”
Igen.
Egy keleti példázatban azt mondják, hogy a megvilágosodás vágya – mint egy ló, vagy szamár – visz minket a cél közelébe, amely egy házban, vagy inkább szentélyben vár miránk. Ha be akarunk lépni a szentély szűk ajtaján, természetesen kint kell hagynunk a hátasállatunkat – vagyis a vágyakat (még a megvilágosodás utáni vágyat is), az egót.
Holtpontra érünk ilyenkor, hiszen mi lenne akkor az indíték, hogy belépjünk?
Egy megvilágosodott, beteljesült ember magától értetődő módon belépne, hiszen otthon van ott. Mi is megvilágosodnánk, ha belépnénk, de még nem vagyunk megvilágosodottak, csak ha belépnénk…
Akkor hát hogyan tovább?
Azt hiszem, ekkor jön az, amit a kereszténység úgy nevez, hogy Kegyelem, vagy Szent Szellem. Ha tisztán kapcsolódni tudunk ehhez a magasabb, nem evilági erőhöz (és miért ne tudnánk, ha minden hátráltató terhet valóban letettünk), akkor Ez lendít tovább minket – a legbensőbb szentélyünkbe.
Szia Fer-Kai,
nagyon jó hogy írtál arról, hogy az önző boldogságkeresés az egóhoz, az „alantas én”-hez kapcsolódik, a Szamszárából való kikerülés igénye pedig a legfelsőbb, „Én-telen” énhez. De ez nekem nem tiszta. Mondom:
Ez az én-telen én szerintem is úgy lehet valahogy, ahogy a Hinduizmus és a Buddhizmus is vallja: az igazi, én-telen énünk nem egyéb, mint a tapasztalatainkból, eddigi életünkből összeállt én, ami nem individuum, nem egyedi, nem speciális,
hanem benne van Isten, az összes teremtett lény és még az a napsugár is, ami egyszer az arcunkat érintette. Szerintem ennek konkrét, valódi megtapasztalása lehetett a történeti Buddha megvilágosodása azalatt a fa alatt…
Azt szokták mondani, hogy ő akkor átélte a Teremtés összes beszűkült és nem beszűkült, állati, emberi és Isteni tudat összes (tudat)állapotát. Mint egy kohéziót, vagy erőt, vagy nem is tudom hogy lehetne fogalmazni azt, ami mindent átitat, eggyé foglal szó szerint mindent.
(Szerintem a keresztény kultúrkörben ez a „szentlélek” az atya-fiú-szentlélek hármasságból.)
Aszongyák Buddha megvilágosodása akkora erővel hatott, hogy abban a pillanatban a világmindenség összes létsíkjának összes teremtménye megállt, mint egy gongütésre, és átérezték, hogy:
„Basszus, éppen most világosodott meg valaki” 🙂
(Tényleg ilyet is lehet hallani. 🙂 )
De szerintem az, hogy valaki/valami észreveszi, hogy egy másik lélek megvilágosodott, az azt feltételezi, hogy emez is megvilágosodott legyen, hisz csak akkor van konkrét információja róla, hogy mi a helyzet.
Ez ellentmondás (?).
Vagy nem tudom…
Mindegy, azt mondják azok, akik értenek ehhez, hogy a „továbblépéshez” az „egyéni” egót le kell vetni.
Ezért, ha a megvilágosodás-igény ez „egyéni” egóból táplálkozik, hogy: „- nekem úgy nagyon jó lesz, ha megvilágosodok” -mondhatják, az szerintem téves, azt nem tudom elfogadni, ezt próbáltam leírni akkor éjjel. 🙂
Viszont!!! Akkor úgy kell megvilágosodni, hogy ne akarjak megvilágosodni?
Ezért nem hiszek és semmiféle megvilágosodás/lelki továbblépés TÖREKVÉSBEN, mert szerintem már a gondolata is öncélú.
„Csak az léphet át, aki bejutni nem akar” (Omega dalszöveg)
Valahol itt van a kutya elásva… (???)
Mint gondolsz erről?
Üdv!
U.i.: a „ne azért akarjak megvilágosodni, hogy nekem jó legyen”-dolgot meg nem értem. Akkor miért? Motiváció nélkül senki sem cselekszik. A „megvilágosodás” -ha létezik egyáltalán- annyira belsőséges és intim, hogy ahhoz szükségszerűen kell valami „én-féle” motiváció. Vagy nem? Mondom, hogy nem értem!!! 🙂
A boldogság keresése, mint öncélú tevékenységhez:
A boldogság keresése nem feltétlenül öncél. Amire először gondoltál, az inkább a boldogság hajszolása, a vágyak időleges kielégítésén keresztül.
Van egy alacsony, egoista „boldogságkeresés”, és van egy magasabb, alapvetőbb, amely „éntelen”.
Valóban, testi, lelki, sőt szellemi szinten is lehet alacsony örömöket, vágykielégüléseket hajszolni (pl. fekete vagy „szürke” mágia – akkor is, ha a „fehérség” jelmezébe öltözik).
Ez a mesebeli szultán átment már mindezen, őt egy magasabb beteljesülés hiánya nyugtalanítja: az ébredező lélek vágyik benne a megszabadulásra. Itt már nem csupán az egójáról van szó, de arra is – annak a támogatására is – szükség van ebben a belső folyamatban, amit a történet külsőként ábrázol.
Jól érezted, hogy Aszór szultán a (vargabetűket is hozó) keresésével egyre magasabb szintre ért, mígnem teljes önátadással eljutott az „éntelenség”, vagyis a magasabb Én állapotába. Így válhat belőle megvilágosodott bódiszattva, aki visszatér, hogy másokat segítsen.
Megtérését, szent megfordulását jelzi a neve is, ha visszafelé olvassuk…
🙂 Igen, jó a sörös párhuzam! 🙂 S érdekes ez a virág. Köszi az infót! Üdv!
Kedves Márk!
Persze, hogy nem kell szégyenkezned, és köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat.
A sivatag rózsája elnevezés valóban nem könnyíti meg a szóban forgó növény beazonosítását, mert az elterjedtebb neve: Jerikó rózsája. Nekem itt nem a biblia eredetű neve volt a lényeg, hanem hogy mitől olyan „csodanövény”, amitől ránk, emberekre, igen-igen hasonlít. Egy tanulságos, gyönyörű szép jelkép. Már csak azért is, mert rózsának nevezik, miközben biológiai értelemben semmi köze sincs a rózsákhoz. Szimbolikusan annál inkább. Például azzal, hogy a rózsa tüskés bokorból nő (ez emlékeztet a sivatagi, viszontagságos környezetre) és bontja ki pompás szirmait.
Lássunk néhány leírást erről a sivatagi növényről:
„Sivatagi rózsa, vagy a sivatag rózsája. Igazi különlegesség, ami akár évekig is gyönyörködteti a szemed! A különlegessége az, hogy víz nélkül kiszárad és évekig is mélyen, magában rejti az életet, hogy aztán az első néhány csepp nedvesség hatására azonnal kinyíljon és teljes valójában pompázzon!”
„A növényről érdemes tudni, hogy Afrika és Amerika forró sivatagos területein él, ahol csak ritkán esik az eső, így a növény alkalmazkodott az időjáráshoz. De ismert és kedvelt növény a kanári szigeteken is. A száraz időszakban kiszárad és egy barna száraz gumó formában vészeli át a csapadék mentes időszakot.
A szél segítségével a száraz gumók képesek nagyobb távolságot is megtenni mind addig, míg nedvességet nem találnak. Amikor esik az eső, a növény azonnal, szinte percek alatt éled újjá, levelei kihajlanak és bezöldülnek. A Jerikót gyakran nevezik a pénz és a szerencse növényének is. De különleges képessége miatt a feltámadás virágának is hívják. Akár 50 év szárasság után is képes életre kelni, sőt már több ezer éves példányokat is találtak régi sírokban.”
Számomra nem baj – bár direkt módon nem törekedtem rá -, ha a történetet, illetve az „üzenetét” némi homály övezi. Egy olyan mese, meseszerű történet, amely nem függ az egyes korszakoktól, múló divatoktól, jó esetben az „időtlenség pecsétjét” viseli magán. Persze hogy kicsit homályos. Egy adott korszak emberének, pláne ha minden porcikájával kötődik ahhoz a korhoz, látásmódhoz, meg kell dolgoznia érte, hogy „lefordítsa a saját nyelvére”, gondolkodásmódjára. Ha ez nehézséget okoz, talán nem fog eléggé elmélyedni benne, mert túl nagy a távolság közöttük. Persze az írásmű is lehet suta… emiatt évről évre javítgatom, a pillanatnyi legjobb tudásom szerint.
(E történet alatt különösen aranyos ez a sörözés dolog. Elképzelem, hogy kiszáradtál és összetöpörödtél a hétköznapokon, de most eljött az ünnep, az „égi nedű”, és lám, életre keltél!)
Szia Fer-Kai, bevallom, kétszer olvastam el, mielőtt (elsőként) ide írjak, s lehet, hogy ilyen későn le vagyok lassulva.
DE:
a „sivatag rózsájáról” én arra a kőzetre asszociáltam, amit ugyanígy hívnak. (Ez egy rózsa formájú gipszkristály. Én Tunéziában láttam) De ez tök mellékes! Biztos jogos lehet a sivatagban (vízigényes) rózsát keresni, bár nekem nem jön össze a két dolog. Ez megint csak az én hülyeségem valószínúűleg, hiszen öntözéssel (és pénzzel) minden megoldható. 🙂
A lényegről: a boldogság keresése önmagában nekem mindig is öncélú tevékenységnek hatott: az, hogy NEKEM legyen jó. Úgy gondolom, hogy a boldogságot úgy kéne elérni, hogy MÁSNAAK boldogságot okozunk, így ezáltal mi is azok leszünk. Ellenkező esetben egy kéjgyilkos „boldogsága” is legitim, hiszen ő akkor „boldog”, ha gyilkol…. Elnézést a hasonlatért.
A történetedben a boldogságkereső uralkodó az én (furcsa) szememben nem különbözik egy kéjgyilkostól (nem szó szerint, csak a hasonlat kedvéért), aki MAGÁNAK akar boldogságot, legalább is eleinte.
De aztán!!! Itt jön az igazi üzenete az írásnak (asszem): Rájön, hogy ott a boldogság, ahonnan elindult! És a boldogság aspektusa önzetlenségbe fordul át, amikor rájön, hogy MÁSOKKAL kell megosztania, akkor lesz igazán boldog. Ez így van, tökéletes.
Az üzenet (ha igaz, vagyis az akartad, amit én vélek üzenetnek) abszolút jogos és jó, viszont én a megvalósítást egy picit ködösnek és picit „nehézkesnek” érzem. Bocsánat, lehet, hogy velem van a baj, de nem annyira éles és egyértelmű az üzenet. Vagy igen? Többiek segítségét kérem ilyen éjszakai órán, haveri sörözésből ideérve. :)))))
Furcsa nekem továbbá, hogy egy öncélú boldogságkereső uralkodó miért boldogtalan? Talán pont azért, mert a régi boldogságkeresése öncélú? Nem magyaráztad meg, ez nekem „üres”.
Bebököm rá a négyest Fer-Kai! ami ugye nem a figyelmen kívül hagyandó maximumos pont! 😉
Igazából ez az írás nem-e egy párhuzam-kisérlet annak a ciki dolognak a feloldására, ami akkor jön létre, amikor egy „megvilágosodott” boldog ember elhagyja a földi létsíkot a „fénybe” és etikailag erősen kifogásolható módon itt hagyja a többieket szenvedni?
(Engem is nagyon foglalkoztat a „megvilágosodás”, mint olyan, s annak erősen egocentrikus aspektusa: „ÉN megvilágosodok, oszt a többiek meg rohadjanak meg ott, ahol vannak!”-mondhatja a Megvilágosultságértküzdő. 🙂 Ez köcsögség.
Üdv!
(Egyszer írj majd a „mai korból” is 🙂 )
(Remélem holnap nem szégyellem najd a hozzászólásom… :DDDDD)