Zsebóra

Jelige: vargánya

Hárman ültek az UAZ-ban, a sofőr, aki zacskós kakaót ivott és kiflit zabált vezetés közben, az őrsellátó, akinek valami papírokat kellett behozni Pécsre, és majd idegbajt kapott a sok tiszttől a kerületnél, görcs állt a kezébe a sok kurva tisztelgéstől, valamint a híradó. Őt azért vitték ki az őrsre, mert valaki kitalálta a tengernyi eszével, hogy ezekkel az alakokkal is meg kell ismertetni a határt, persze Magyar András géptávírász hírhedt is volt. Pár hete egy őrsöknek kiadott körözésben szökött ruszkivá minősítette Anton Pavlovics Csehovot, ez azt jelentette, hogy az ideiglenesen itt állomásozók közül megint megszökött két elkeseredett szoldát, a neveiket most is, mint mindig le kellett adni az őrsöknek. A távírász odabiggyesztette harmadiknak a nagy író nevét is, „Vajon észreveszik-e?”. Senki sem vette észre a déli végeken, csak egy hadnagy, az is két nap múlva. A fél világ az őrsi katonákon röhögött, nem véletlen, hogy ez a fickó lett az első, aki kimegy ismerkedni a való, szigorú valósággal. Csendben is volt, a többiek végigpofázták az utat, leginkább valami titkárnő melleivel voltak elfoglalva, a híradó meg sem említette, hogy azokkal ő már kézzelfogható kapcsolatba is került, egyszer szólalt meg, „Nem kellene inni valahol egy sört?”, de nem mertek megállni.
Egy tizedes eligazította, a Nógrádi Jánossal megy ki nyomsávozni nemsokára, utána pihenhet egy órát, majd a vezetékes híradók autója visszaviszi, mert délután már ott kell géptávíró szolgálatot adnia. Kicsit elcsodálkozott, hogy a katona megjegyezte, „Nekem a teljes pihenőidő megjár, baszok visszamenni a drótosokkal!”Nem állt fel, nem kért engedélyt, látszott rajta, hogy neki egy tizedes nem egy ellentengernagy. A Nógrádi egy dromedár nagy ember volt, nem lenne jó egy orrba vágást kapni tőle, alföldi tájszólással beszélt és sakkozni hívta, ameddig nem kell kimenniük. Sakkozni, ezek itt kínjukban még keresztszemes hímzést is csinálnak, meg gyufaszálból Eiffel tornyot. A Nógrádi négyszer verte meg gyalázatosan, soha semmi esélye sem volt, megilletődötten nézte a marhapásztornak kinéző hústornyot, akinek úgy vágott az agya, mint a zsilett. A szolgálatban is neki állt a parti, ő tudta merre kell menni, honnan kell bejelentkezni, mit kell nézni, a híradó csak ballagott utána. Egy helyen az összes zsebüket teleszedték szilvával, édes volt, de nem magvaváló. Úgy rágcsálták le a húsát, a magot szanaszét köpdösték.
Leértek a folyóhoz, már messziről látták, hogy valami zsákot, vagy rongyokat kihozott a víz, ott van a bokron megakadva. Egy hulla volt! Püffedt, pár napos, a vadak már megkezdték a kézfejét és a szakadt nadrág térdénél is. Szaga már volt, de még nem az az édes gyomorforgató bűz. Magyar András már érzett olyat, egyszer otthon addig-addig vártak egy öregember eltemetésével, majdcsak hazaér az öccse Németországból, hűtő nem volt. A vége az lett, hogy a leszögelt koporsót is csak alig tudták elrángatni a sírig, hárman hánytak.
Nógrádi visszament a csatlakozóhoz, beszólni az őrsre, András pedig őrizte a porhüvelyt. Eldobálta a maradék szilvát, hátat fordított a halottnak, ahogy a nagyapjának is, aki négy éve halt meg. Az asszonyok megmosdatták, mert maga alá eresztett szegény, átöltöztették, ő meg az apjával egy lepedőben felrakta a lovaskocsira, ami kivitte a halottasházba. Koporsó még nem volt, feltették az asztalra, akkor már nem tudta nézni a hosszú orrú halottat, aki pár napja még a kicsit lecsöndesedett, a kertjét már csak a gangról nézegető nagypapája volt.
A koporsót Bonyhádról hozták el a Wartburg tetejére gumipókozva, ketten betették az öreget, sikerült, nem hajlott már erre-arra. Az elől összekulcsolt kezébe tették az ezüst zsebórát, amit még a háborúban talált. Ketten járőröztek az állomás környékén, ahol az üres raktárakban munkaszolgálatos zsidók voltak elhelyezve, biztosan azok közül vesztette el valaki. Soha sem használta, nagyon zavarta, hogy egy valószínűleg már rég halott szerencsétlené volt. Mindig azt mondogatta, hogy elviszi magával a másvilágra, hátha találkozik a gazdájával és visszaadhatja neki. Le is csavarozták a fekete láda tetejét, ne nézegesse minden szédült vénasszony, nem kellett szegelgetni, négy olyan gyengécske szárnyas anya-félével rögzítették. Nem volt temetkezési vállalkozó, a falu, a család maga oldotta meg ezt a feladatot is. Beszéltek a pappal, szóltak a barátoknak, az öregembert a negyven éve halott ópapára szándékoztak temetni. A sírásással várni kellett, két napig esett és szakadt, a temetés napjának reggelén már nem lehetett tovább húzni az időt. Csuromvizesen kínlódták ki a sárga agyagot, a talált csontokat egy másik sír beton szegélyére rakták. Negyedóránként bementek inni egyet a kápolnába, más fedett hely nem volt, valaki a koporsóra tette a poharát, azt azért levetették onnan. Tizenegyre végeztek, a szerszámokat nem vitték haza, háromkor úgyis kellenek, volt ott még két ócska kapa és kötelek a leengedéshez.
Előtte kettőkor mise volt, a végén, mivel még mindig esett az az isten rohasztotta eső, mindenféle autókkal mentek a temetőhöz. A pap a ministránsokat vitte a „Bogárral”, rácsukta az ajtót a reverendájára, egy élő sár lett, mikorra odaértek. Nem voltak sokan, az igazán öreg emberek távozásánál nincsenek tömegek, már csaknem minden ismerős, barát megelőzte őket. A búcsúztató is rövidke volt, nem sok kedve volt énekelgetni senkinek. Négyen odavitték a koporsót a hevenyészett gödörhöz, amiben állt a víz, átfűzték a köteleket, elkezdték leengedni. Az egyik ember, a Khramek kezéből kicsúszott a vizes kötél, a koporsó megbillent a láb felé és a verembe zuhant. A négy vacak csavarból három azonnal elpattant, a papa szépen, lassan kifordult. Az ügyetlenkedő azonnal bemászott, segített, hogy a másik kettő a maradék kötéllel megoldja a feladatot, aztán visszafordította a kíváncsiskodó halottat. Ezt már nem merte nézni senki, visszahúzta a fedelet és a kötélbe kapaszkodva üggyel-bajjal kimászott.
Nógrádi visszaért, lezuhant mellé a kidőlt fűzfára, szerinte annyit ment, hogy már Pekingben egyensúlyozhatna az útszegélyen. Jönnek a hullaszállítók és egy traktor, ha a gyászos jármű elakadna valahol. Jön az őrsparancsnok hadnagy is, méghozzá örömmel, így nem kell a felesége gimnáziumi osztálytalálkozójára mennie, inkább egy vízi hulla, mint a sok panaszkodó… megmondta, micsoda. Kirángatta a nadrágját a csizmából és dühösen vakarta a lábszárát, megmarta valami rovar. Vártak, csak nem akartak azok a gépek érkezni, a híradó elmesélte a nagyapja (akit fiatal korában még Hallernak hívtak, de magyarosítania kellett a műhelye engedélyeztetése miatt) történetét. A temetés eseményeit nem, csak azt, hogy magával vitte az ezüstórát.
Nógrádi csak annyit mondott, hogy az ő nagyapja, akit Khramek Ferencnek hívnak, viszont talált egy temetésen egy ezüst zsebórát, itt van a zsávoly bal zsebében, az a kabalája.

.

.
.

  1. Hadriq

    Itt az elején a katonás résznél kicsit elvesztettem a fonalat, de aztán a papa sztorija visszahozta a fókuszt, és a végén szép megoldással ért össze a két szál. Bevallom, nekem ez tetszett a három közül a legkevésbé, de örülnék, ha a leggyengébb novellám is ilyen lenne! 🙂

Hozzászólás

*

Solve : *
3 + 14 =