TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Itatás alkonyatkor

Jelige: Csukott óriáskígyó
.
.

Kop. Kop. Kop. Az ismerős hangra a lovak várakozva felkapták fejüket és izgatottan nézték az egyre közeledő, görnyedt árnyékot a vályogfalon. Orrcimpájuk finoman rezgett, ahogy beszívták gazdájuk jól ismert illatát. Friss faforgács, kemény bőr, sár, széna, zsenge fű, rozsdás vas és átható izzadtság elegye. Az öreg egész napjának története pár másodpercben elmesélve.
A kopogás lassan abbamaradt, amint az ember a puha füvön folytatta a bicegést. A két ló végre meglátta a fekete alakot, kinek feje köré aranyszín glóriát vont a lemenő nap fénye. Fájdalmasan felemelte a vízzel teli vödröt és az itató vályúba öntötte tartalmát. A lovak mohón szürcsölték a friss folyadékot, majd fejüket hálásan gazdájukhoz dörgölték, átáztatva ezzel egykor még fehér ingét. Az ember nevetve simított végig érdes tenyerével a pej nyakán, majd szeretettel az ő jó öreg szürkéjére pillantott. Mi mindent éltek ők át együtt! Még csikókorában ismerkedtek meg. Ó, milyen szabadok, milyen boldogok voltak! Naphosszat vágtattak a mezőkön, csak vágtattak, a menetszél csípte szemüket, volt amikor hideg fagyok, volt, hogy meleg nyár közeledtét hirdette, de ők csak vágtattak, vágtattak, maguk sem tudták hová. És azokban a csodálatos pillanatokban nem létezett semmi más, csak ők ketten. A ló nem érezte lábai fáradtságát, az ember nem érezte a dermesztő hideget, ami néha szívéig hatolt. De érezték azt az erős köteléket, ami kettőjüket szinte egymáshoz szegezte, ezekben a percekben még jobban, mint általában. Ilyenkor egyek voltak. Érezték egymás érzéseit, látták egymás gondolatait. Mintha az erős szél a két lelket eggyé kovácsolta volna. A fiatal legénynek elképzelhetetlen lett volna leszállni lova hátáról, a ló pedig nem érzett súlyt, mert az ember a része volt. És ő az ember része. Egyek voltak. Elválaszthatatlanok.
És akkor ennek a pár pillanatnak hirtelen vége szakadt, ahogy elértek az erdőszélre. A ló lelassított, megállt és egyszerre szakadt rá az utóbbi pár perc összes fáradtsága, fájdalma, az ember súlya és a leküzdhetetlen vágyakozás egy vödör friss, hideg víz után. Ugyanakkor, ha gazdája kéri, mérföldeket tudott volna még vágtatni, akkor is, ha utána holtan rogyik össze. Gazdájáért bármit megtett volna és bármit megtenne most is, öregen, rozogán. És az ember is ugyanígy érzett. Amint felocsúdott és megérezte lova lihegését, lepattant róla és a közeli patakhoz vezette, ahol mohón ittak mind a ketten. Majd a partján leheveredett a legény a jeges földre és békét érzett. Békét és nyugalmat, mintha az idő megállt volna ebben a csodálatos pillanatban, amikor még igazán boldog volt. Amikor lelkében még nem volt félelem, szomorúság, düh vagy magány. Csak a végtelen szeretet lova iránt és a tudat, hogy ő mindig ott lesz neki. Bármi történjék. És sohasem lesz egyedül. Valakinek mindig kiöntheti a lelkét, ha szükséges van rá, de ha nem teszi, akkor sem veszi zokon. A szabadság mindig egy karnyújtásnyira lesz tőle és soha nem fogja magát fogságban érezni. Mert lova mindig ott lesz neki. Ebben biztos volt. Nem is tudta volna életét elképzelni nélküle.
.
EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB
.
A legényt egy idegen pejre ültették. Izmos volt, magas, futása is igen gyors. De fel sem érhetett az ember szürkéjéhez.
A kezébe kardot adtak, pedig nem akart embert ölni. Semmi mást nem akart, csak a lovát. A drága szürkét. Nélküle nem volt önmaga. Mintha szíve egy darabját otthon felejtette volna, s anélkül jött volna el harcolni. Nem beszélt a pejhez. Csak keményen megülte, de nem szólt hozzá. Mintha minden az ő hibája lett volna.
Pár nappal később a szokásosnál jobban sajgott a szíve. Lenézett maga alatt a lóra. Finom ívű nyakára, csillogó szőrére, ide-oda mozgó, hegyes füleire. Félszegen végigsimított az izmos nyakon érdes kezével. Mikor leszállt róla, belenézett a szemébe. Csak nézte, nézte szomorú tekintetét. Látta benne a lelkét. Hogy mi mindent veszített el. Látta benne egykori tüzes szívének utolsó lángját, ahogy épphogy ki-kikukkant a mindent eltemető, ráerőltetett nyugalom és engedelmesség alól. És az ember ráébredt, meg kell akadályoznia, hogy végleg kialudjon.
Onnantól kezdve barátok lettek. Szövetségesek. Bár a szürkét nem pótolhatta a ló, a legénynek jólesett valakiről gondoskodni és nem csupán siratni egyre régibbnek tetsző, tökéletes életét. A pej megülése immár nem volt természetellenes. Az ember megszokta lendületes mozgását, értette kis rezdülései jelentését. Szívét kissé könnyebbnek érezte, mint addig, bár így is tonnás súly nehezedett rá. De ennél többet nem is várt. Nem kívánta kitörölni emlékezetéből szürkéjét, emlékéhez pedig szorosan fűződött hiánya, mely a kényelmetlen terhet jelentette mellkasában. Amint ezen elmélkedett, hirtelen furcsa érzés fogta el. Mintha lova, az ő kedves lova a közelében lenne.
A szűk, zárt kis dobozból nem volt kiút. A ló legalábbis így látta. Rúgta már a falát, harapta is, de az kitartóan, mozdulatlanul állt tovább, mintha mi sem történt volna. Mióta nem vágtatott már! Mióta nem szívott friss levegőt! Milyen rég látta a napfényt! Ráadásul minden egyes nap egyre távolabb érezte magától gazdáját. Micsoda fájdalmat okozott ez neki! Micsoda kétségbeesést! Minden reggel egyre vadabb lett, egyre nyugtalanabb. Egyre erősebben rúgta a falat, egyre kevesebbet evett és egyre jobban gyötörte a vágy, hogy jó erősen beleharapjon a minden reggel szénát hozó emberbe. Valamiképpen úgy érezte, minden az ő hibája.
Az öregember szokásához híven, ébredés után felvette nehéz bőrkabátját, kilépett a hajnal dermesztő fagyába és egy jó adag szénával a kezében a kicsiny, kezdetleges istállóhoz ment, amit még akkor tákolt össze, mikor fia megkapta a szürkét. Ó, milyen elválaszthatatlanok voltak ők ketten! Minden reggel sajgott a szíve, mikor belenézett az állat szemébe és meglátta benne azt a végtelen fájdalmat, amit gazdája hiánya okozott neki. De aznap ez a fájdalom mintha kétszeresévé duzzadt volna. Mikor a ló meglátta az embert, valódi agresszivitás látszott tekintetében. Az öreg csak nézte, nézte szomorúan. A szürke menni akart. Érezte, hogy gazdája veszélyben van. Óriási veszélyben. Az öreg egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a doboz ajtaját.
A ló, ezerévnyinek tűnő fogság után tört ki, hihetetlen gyorsasággal. Csak úgy kopogtak patái a kemény talajon. Aztán kiért az istállóból és meglátta a fényt. A színes, szagos világot. Egy pillanatra megállt. A nap fényében ott csillogtak a fűszálak, csúcsukon a harmatcseppek. A fák. A felhők. Minden gyönyörű volt. Hirtelen boldogság fogta el. Dobbantott egyet mellső lábával és vágtatott. Végre vágtatott. A táj elmosódott csíkoknak látszott csupán nyaktörő sebességétől. Olyan boldog volt! Aztán hirtelen eszébe jutott gazdája. Megállt. Elfogta a bűntudat pár percnyi boldogsága miatt. Meg kell találnia emberét. Meg kell mentenie. Aztán elindult izgalmas küldetésére.
Az ember a pej hátán csak vértengert látott mindenütt. Éles kardok csillanását, összerogyott katonákat, rémült lovakat, némelyik gazdája sérült teste fölé hajolt, némelyik rémülten nyihogva vágtatott el a messzeségbe. És néhány holtan hevert a csatatéren. Az ember végigsimított a pej nyakán és fülébe suttogott:
– Ha ezt túléljük, és élve jutunk haza, örökre én fogok gondoskodni rólad. Megérdemled. Majd e rövid eskütétel után elindult a harcba.
.
A szürke már olyan közel járt, hogy érezte gazdája szagát. Vágtatott felé, mintha az élete múlna rajta. Furcsa és egyben ijesztő jelenet tárult elé, mikor odaért céljához. Emberek és lovak hevertek a földön szanaszét, akik pedig még talpon voltak, furcsa, hegyes fémekkel suhintgattak egymás felé. Mintha bántani akarnák egymást. A nagy kavarodásban a szürke nem érezte gazdája szagát és nem is látta semerre. Ijedten beügetett a csatatérre. Körbe-körbenézett, de emberét nem látta sehol.
A pej csak nézte, nézte összeroncsolódott testét. Nem tudta, mit tegyen. Az ember biztonságban volt a terebélyes tölgy takarásában, de állapota kétségbe ejtette a lovat. Hirtelen orrát megcsapta egy furcsán ismerős szag. Tudta, hogy még nem találkozott vele, de mégis megnyugtatta közelsége. Amint az illat kezdett kibontakozni, rájött. Ez az az ismeretlen ló, melynek szőrét az ember furcsamód folyton magánál tartja.
Egy elszabadult pej vágtatott a szürke felé. Rémülten vezette el a csatatértől kicsit messzebb, az erdőszélre. A ló nem látott semmi érdemlegeset, amíg a pej egy fa mögé nem vezette. Egy ember hevert ott vértakaróban. A szürke ezer közül is megismerte volna. Gazdája volt az.
Az ember alig látott a fájdalomtól. Intett a pejnek, hogy fusson el, meneküljön, de az nem tágított. És akkor érezte. Érezte, hogy lova a közelében van. Pár pillanat múlva meg is látta. Kecses lábait, aggódó tekintetét. Nem sérült meg és hasa is egészségesen gömbölyödött. Az ember megnyugodott. Biztonságban érezte magát még itt a csatatér közvetlen közelében is, mert lova mellette volt.
És azóta ez az érzés mindennapossá vált. Élete révbe ért. Most már csak örökös boldogság vár rá élete végéig. Kisebb veszteségek érték persze. De ezek nélkül nem lehetne most boldog. Falába mindig emlékeztetni fogja azokra az időkre. Azokra az ínséges időkre, melyeknek emléke miatt tudja most értékelni az apró örömöket az életben. Az idő előrehaladtával egyre rövidülő vágtákat. A napfényt. A szelet. A munka boldogságát. És persze két csodálatos lovát. Fáradtan, de mégis óriási életerővel és magabiztossággal emelte fel a vízzel teli vödröt és elindult megitatni lovait. Kopp. Kopp. Kopp.
.
Ezt a novellát Kotász Károly Itatás alkonyatkor című festménye ihlette.
.
.


.
.

Szerkesztő
Adminisztrátor
  1. Csukott óriáskígyó

    Köszönöm szépen!

  2. Guti Csaba

    Szép történet ember és állat közötti kapcsolatról abból az időből, amikor a ló valóban mindennél többet jelentett a gazdájának.
    Gratulálok!

Hozzászólás

*