Már régóta… Nesze neked, Kelemen!

(Elkalapáltam, mert megérdemelte!)

Már régóta hordozom magamban ezt a történetet. Az eszem és a szívem viaskodik egymással, mennyire számíthat ez a visszaemlékezésem sikerre, avagy bukásra. Tulajdonképpen a sztori egyszerű, mondhatnám azt is, hogy hétköznapi. Kicsit megerőltetném magamat, kettő mondatban elmondhatnám a lényeget. A történetem megismerése után, mindenki folytathatná a napi feladatait anélkül, hogy nagyon szíven vágta volna, amit olvasott. A világot sem rengetném meg, minden menne a maga jól bejáratott, megszokott útján. Előre beavatlak benneteket, hogy a téma kissé pikáns, nem tagadom. Az írásaim alkotása alatt kínosan ügyelek arra, hogy amit megfogalmazok, lehetőleg úgy tegyem, hogy még csak a 12-es karikáért se sikítson a nagybecsű olvasóm.

Ragyogó nyári kora délelőtt volt. A nap ragyogott, langyos sugarakat ajándékozott a már talpon lévőknek. Még egy bárányfelhő sem úszott eltévedve az ég azúrkék tengerén. Álomszerű volt, ami bennünket akkor és ott körbeölelt. Sokszor indultam el a falu túlsó szélén élő barátnőmhöz, hogy aztán közösen „kövessük el” a napi bejárásunkat Templomos határában. Hatalmas távolságokat tettünk meg a falut övező szántóföldeken, réteken, patakparton, búzamezőkön. Csodálatos sárga szívben pompáztak a búzaföldek, a kalászok megértek már az aratásra. Egy-két nap múlva már nem csodálhattuk volna az aranyszínű búzatáblákon meghúzódó, vörös pipacsok tengerét, ezek a gabonák is aratásra készen várták a gépeket, a nehéz, fizikai munkát végző, szorgalmas embereket.

Tudtam, hogy a barátnőmet nem találom otthon, hajós édesapjával gyakran töltötte a Dunán a vakáció nagy részét. Szülei évekkel ezelőtt elváltak, Bandi bácsi „nyári apuka” volt, Erzsi lánya életében. Akkortájt is a meseszép folyón szelték a habokat, egészen a Fekete-tengerig meg se álltak. Nekem hiányzott Erzsi is és a nagy, közös kirándulások, így magam vágtam egyedül bele a nagy kalandba.

Még a falu főutcáján bandukoltam, amikor a Sors összehozott egy tőlem pár évvel idősebb sráccal. Legyen az álneve „Kelemen” (keresztnév). Falubelihez illően köszöntöttük egymást, majd hívatlanul mellém szegődött. Miután meggyőződtem róla, hogy a barátnőm tényleg elutazott, azaz behajózott, már a jó öreg Dunán van, kissé csalódottan folytattam az utamat Templomos határában. Kelemen jött velem, de kissé idegesített már a jelenléte. Annyi marhaságot hordott össze nekem, hogy a fülem már ketté állt tőle. Próbált volna kiemelkedően humoros lenni, de én átláttam a szitán. Nekem volt öcsém is, bátyám is. Nyugodtan kijelenthetem, hogy sok mindent tanultam tőlük, főleg kiszűrni a srácokon, hogy mikor lódít, rizsál, nyomja a sódert, blöfföl, hantázik, kamuzik egy lánynak, mikor etet be vagy ver át éppen egy lányt, abból a „nemes” indíttatásból, hogy jobb színben tüntesse fel saját magát. Mindkét fiútestvérem egymást túllicitálva törekedtek arra, hogy megóvjanak a lányokra leselkedő veszélyektől. Kaptam a jobbnál jobb, használható, hatékony tippeket, hogy kell lekoptatni egy pofátlan fiút egy kényes szituációban. Valódi „kiképzést” kaptam a testvéreimtől, néhány jó tanácsukat időnként később is előkaptam a tárházamból, ha más megoldást nem tudtam magamnak kiötölni, szorult helyzetemben.

Kelemen kutyagolt mellettem, kiértünk a falu határába, róttuk a kilométereket. Lassacskán ideje volt visszafordulni, hogy ebédre hazaérjek. A hívatlan kísérőmet beavattam, hogy iparkodni kéne hazafelé, mert anyukám nem szereti, ha többször kell az ebédet melegítenie. Odasúgott nekem ez a pernahajder valamit, amitől, mai szóhasználattal élve „lefagytam”! Azt indítványozta ez a semmirekellő, bitang, gazfickó, hogy „fürödjünk” együtt meg a búzatáblában. „Ez a srác nem százas!” „Elment ennek a józan esze?” „Mi a francot akar tőlem ez a hóhányó? Miért akar ilyen vehemensen becsalni a búzamezőbe?”

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések öntötték el az agyamat. Gyanút fogtam. Önvédelmi rendszerem halasztást nem tűrő módón akcióba lendült. „Hoppá, itt és most jó lesz nagyon vigyázni magamra!” „Mit is javasoltak a testvéreim?”

Mindenáron meg akartam úszni a kalandot Kelemennel. Rádöbbentem, hogy én itt bizony elég nagy slamasztikában vagyok! Körbenéztem, több kilométerre a falutól egy teremtett lelket sem láttam. A táj csodálatos volt, de nem nagyon értem rá elmélázni a természet szépségén. Nekem ott a Sors azt rendelte el, hogy magamat kell megóvnom, védenem a rám már egyre komolyabban leselkedő veszélytől. Mivel Kelemen már a karomat simogatta, miközben oltári közhelyekkel próbált engem a szó legszorosabb értelmében levenni (ledönteni) a lábamról, szorult helyzetemben megpróbáltam menteni, ami még egyáltalán menthető volt. Próbáltam dumával elterelni a figyelmét a szemmel látható, aljas tervéről. Hordtam én ott hetet, havat össze, nem javított a helyzetem komolyságán egy jottányit sem.

Torkom kiszáradt, a szívem vad bolond módjára úgy kalimpált, hogy majdnem kiugrott a helyéből. „Mi a rossebet akar tőlem ez a lökött gyerek?” – tettem föl a költői kérdést, magamnak. Sajnos, a válasz egyértelmű volt! Tavaly még rám se nézett volna ez az ámokfutó, azóta a kamaszodás testi jelei szemmel láthatóak voltak rajtam. Formásabb lettem, már magamra vonzottam a kíváncsi fiúk érdeklődését, pedig esküszöm, távol állt tőlem minden ilyen cselekedet. Előző nyáron, amikor egy klott gatyában kihúztam a teljes vakációt, Marika néni, drága szomszédasszonyunk édesanyámmal beszélgetett a postán. Én éppen akkor robogtam át a hivatalon, át a szolgálati lakásunkba. Marika néni összekacsintott anyuval és megállapították: – Na, ezek a lányok jövő nyáron már biztosan nem lesznek csak egy klottnadrágban!

Értette a fene, mit akartak mondani. Nos, a búzatáblában esett le nekem, balga léleknek az a bizonyos tantusz. Akkor értettem meg, Kelemen miért is ragaszkodott, hogy együtt gázoljunk be a búzatáblába… Komollyá vált a helyzetem, nem volt mit tenni, ismét a fiútestvéreimtől kaptam, virtuális „távsegítséget”! „Zsuzsi, ha nagy slamasztikába kerülsz, ne tétovázz! Üsd, vágd, nem apád!” – javasolta Laci bátyám. Szerencsémre, beugrott ez a remek, de szokatlan tanács. Nem volt mit tennem, nyomban a tettek mezejére kellett lépnem!

Kelemen az első nagy, váratlan pofontól megingott. Az a füles, amit sikerült tőlem kapnia, annyira nem volt „ütős”, de annál váratlanabbul érte az „áldozatomat”! Volt neki még egy-két próbálkozása, hogy az aljas, nemtelen célját elérje, de engem ez fölpörgetett, ütöttem, vágtam, rúgtam mindenhol ezt a brigantit. Magamra számíthattam csupán, ebben a veszélyes szituációban.

A reakcióm, a pofonok, rúgások, karmolások megállították Kelement a további „ténykedésétől”, eltántorították végérvényesen aljas tervétől. A meglepetése megbénította a védekezésben és feladta álnok céljait velem kapcsolatban. Villámgyorsan a nyakam közé kaptam a lábamat, futottam, mintha kergetnének, vágtattam az életemért, a tisztességemért, a becsületemért. Ebédre éppen hogy beestem.

Anyám már mérges szemekkel várt, de a taslit még nem érdemeltem ki tőle. Ebéd után kedvenc időtöltésemet gyakoroltam, olvastam és olvastam. A magyar és a világirodalom legszebb gyöngyeit gyermek- és ifjúkoromban olvastam el. Nyarakat szántam reggeltől estig az őrült tempójú olvasásra. Egy nap – egy könyv!

Békésen, fáradtan faltam a könyvet, amikor anyám bejött a postahivatalból a szolgálati lakásba, csípőre tett kézzel. Testbeszéde arra a következtetésre juttatott, hogy bizony itt és most le leszek baltázva, alaposan. Így is történt! Most figyeljetek, drága olvasóim, mert én is hanyatt dobtam magamat akkor, a totális meglepetéstől! Édes, drága, jó anyám felelősségre vont, hogy mit csináltam én ma délelőtt X. Kelemennel? Kis híján leestem a hokedliről, hát ezt meg honnan tudja anyám? „Anyámnak mindenütt vannak beépített emberei?” – cikázott át az agyamon. Ártatlanul védtem magamat, hogy „semmit” sem tettem! Hát akkor ki a fészkes fene agyabugyálta el ezt a „szegény” gyereket?

Uh, nincs itt titok az univerzumban, gondoltam teljesen elképedve. Nem fogjátok elhinni, ez a pofátlan haramia eljött a postára, volt képe bemószerolni anyámnál, elpanaszkodta „szegényke”, hogy én alaposan elagyabugyáltam, tisztességesen helybenhagytam őkelmét! „Zsuzsika néni, a Zsuzsi megvert!” Anyám zsebében ott lapult mindig a helyzethez illő, megfelelő válasz: „Kelemenkém, biztosan megérdemelted! Te meg minek hagytad, hogy Zsuzsi neked essen? Valamivel jól felbőszítetted a lányomat, ugye? Mit követtél el ellene?” Kelemen hímelt-hámolt, egyre csak vörösödő fejjel. Volt bátorsága ennek a betyárnak felkeresni anyámat és engem beárulni is volt bőr a képén! Azért ehhez már komoly bátorság és vastag bőr szükségeltetik. Anyukám azonnal a vesztes fél pártjára állt, kénytelen voltam neki nagyvonalakban vázolni, mi is a teljes, kendőzetlen igazság! Szülő anyám nézett nagyot, akkor már ő helyezte kilátásba, hogy móresre tanítja Kelement.

Persze, nem lett a fenyegetéséből semmi. Édes, drága anyám a légynek se tudott volna ártani! Öcsém és bátyám, miután megtudták, hogy láttam el a tolakodó srác baját, büszkén húzták ki magukat: „Jól van Zsuzsi, a mi tanítványunk vagy!”

Így esett ez a különleges, nem hétköznapi eset. Minden betűje igaz, csak ennek a magából kivetkőző brigantinak a keresztnevét változtattam meg. Már nem okoz fájdalmat, ha erre a sztorira gondolok. Rég volt, de sok víz folyt le azóta, az öreg Dunán!

Van annak vagy fél éve, hogy valamelyik hipermarketben úgy éreztem, hogy valaki kitartóan figyel. Engem nem nagyon szoktak „csodálni” sőt! Rápillantottam arra a személyre, aki a másik pénztártól figyelt.

Igen, kitaláltátok, Kelemen volt! Annyi időm volt még, hogy Laci papának odasúgjam, ott van Kelemen. Nem értette, ki is ez az illető. A hívószavakat elsuttogtam neki: – Baracs, búzamező, pofátlan disznó… Aha, akit majdnem félholtra vertél, anno! „Hoppá! Jó, hogy nem korábban tudtam meg, milyen vehemens, sőt életveszélyes is tudsz lenni, bizonyos szituációkban!”

Már kacagtunk is együtt az egész, ősrégi sztorin.
.