A démonvadász

Fardella felült a biciklijére, és elindította egyik új kedvencét a zenelejátszóján. Ezt a bandát csak nemrég fedezte fel, de első hallásra beleszeretett az énekes hangjába. Mosolygott, ahogy fülhallgatóján meghallotta az ismerős dallamot, és elindult a szokásos esti biciklizésére. Tekerés közben kiengedte a haját. Szerette, ahogy a szél belekapott a rövidebbre vágott tincsekbe, és végigsimította őket, mint egy gyengéd szerető.

Elsuhantak mellette az ismerős utcák, gyűltek a kilométerek a kormányra szerelt kütyü számlálóján.

Mikor kiért a városból, furcsa szorítást érzett a mellkasában. Nem tudta, mi lehet ez. Mintha egy labda lenne odabent, amit gonosz erők pumpálnak egyre nagyobbra és nagyobbra, egészen addig, amíg szét nem feszítik a bensőjét. Megijedt ettől az érzéstől. Próbálta leengedni, de nem találta a szelepet. A labda csak nőtt odabent, ő pedig egyre idegesebb lett, nem tudott megnyugodni. Próbált szép dolgokra gondolni, olyan emberekre, akik kedvesek a szívének. Mindig így nyugtatta magát.

– Ez most nem működik – gondolta aggodalmasan. – Ez a feszítő érzés erősebb nálam. Hatalmasabb. Valami mást kell kitalálnom.

Az érzés egyre fájdalmasabbá vált. Félő volt, hogy a szövetek nem bírják tovább a terhelést, és megadják magukat az idegen erőknek.

– Minek vársz olyan válaszokra, amiket soha nem fogsz megkapni? Minek állsz olyan ajtó előtt, amit soha nem fognak kinyitni? Minek vársz olyan emberre, aki soha nem fog eljönni? Minek segítesz bárkinek is, ha mindig csak kihasználják a jóhiszeműségedet? – A gonosz, sötét hangok alattomosan suttogtak a fülébe. DJ Dark mindig ugyanazt a régi, karcos lemezt játszotta újra és újra.

Fardella a korábbi sebeire gondolt. Csak ő tudta és a Jóisten, hogy milyen sok volt. Volt olyan, ami régen begyógyult már, volt olyan, ami talán soha nem fog, és voltak frissek is, amik most fájdalmasan sajogtak. Nem tudta, mit tegyen. Feladja? Olyan régóta küzdött már a fény oldalán a sötétség ellen. Sokszor úgy érezte, hiába és feleslegesen, nincs semmi értelme, de mindig történt valami apróság, ami visszahúzta a kétségbeesés szakadékának a széléről, és küzdött tovább.

– A sötétség oldalán olyan sokan állnak – tűnődött magában. – Olyan sokan. És könnyen odaállnak az emberek. Én nem állok oda. Nem megyek. Nem fogok. Ha korbáccsal terelnek vagy kötélen rángatnak abba az irányba, akkor sem. Ha százak, ezrek üvöltik, hogy csak ez a járható út, akkor sem. Akkor sem! Nem tehetem. Nem tehetem…

Úgy döntött, nem fogja vissza magát. Nem érdemes. Behunyta a szemét, kezével szétfeszítette a mellkasát a szíve felett, és szabadon engedte a démonjait. Ahonnan korábban mindig a szeretet fénycsóvája szökött az ég felé, most fekete fellegek kavarogtak, még sötétebbé téve az éjszakát. Sokáig tartott és fájdalmas volt ez az éjszakai szertartás, de érezte, hogy meg kell tennie. Mikor az utolsó felleg is elhagyta a mellkasát, kinyitotta a szemét. Megszűnt a feszítő érzés, helyén véres üresség tátongott. Behunyta a szemét, és kicsit összedörzsölte a tenyerét. Amikor elég melegnek érezte, rátette a sebre. Elkezdett imádkozni, és kérte a Jóistent, hogy segítsen neki. A kezéből áradó melegség, a szeretet és az ima ereje összeforrasztotta a sebet, csupán egy halvány csíkot hagyva a bőrén. Mikor végzett, kinyitotta a szemét. A fellegek ott tornyosultak előtte, a feje felett. Fenyegetőek voltak és mohók, mint valami légnemű kis gömböcök egy vészjósló mesében, amik képesek felfalni az egész világát. És fel is falják, ha nem akadályozza meg.

Tudta, hogy tennie kell valamit ellenük. Megkereste az „mikor mérges vagyok” mappát a zenelejátszóban, maximumra állította a hangerőt, és elnézést kért a dobhártyájától. Hagyta, hogy a zene végigdübörögjön az összes sejtjén, csatába hívva minden porcikáját, és elkezdett tekerni.

Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírt. Akármerre ment, a felhők követték, a haragjából táplálkoztak, és egyre hatalmasabbra nőttek. Nem tudott elmenekülni vagy elbújni előlük. Nem volt hova, és nem is akart. A fülében bömbölt a zene, a külvilágot kizárta, de a hangokat nem tudta elhallgattatni. A lábai nem akartak elfáradni, a harag hajtotta őket.

Tudta, hogy a szokásos távja most kevés lesz, ezért ment egy újabb kört a kertvárosban. A seb lüktetett, a feszítő érzés próbált visszafurakodni a mellkasába, de nem engedte. Lejjebb vette a hangerőt, de a felhők még mindig követték, a hangok suttogtak, szólt a karcos lemez újra és újra.

A téren megpillantott egy sünit. Ebből tudta, hogy jó úton jár, csak mennie kell tovább, kitartóan. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha fáj.

Ment egy újabb kört. Megint halkított a zenén. A fellegek követték. A süni még ott volt.

Aztán még egy kört. A fellegek követték, de már kisebbek voltak. A süni még mindig ott volt.

Kezdett fáradni. Érezte a lábaiban. Ebből tudta, hogy kiűzte a szívéből a haragot. Itt volt az ideje, hogy megvédje magát.

„A sötétség mindig támadja a fényt. A fény sosem támad, de mindig megvédi önmagát”. Már nem emlékezett rá, mikor és hol olvasta ezt az idézetet, de évek óta ez volt a zászlójára tűzve. Megállt, letámasztotta a biciklijét, kikapcsolta a zenét és elővette a fegyverét a zsebéből. A felhőkre nézett, vett egy mély levegőt, célra tartott és tüzet nyitott.

A tüdejéből kiáramló levegő átbújt a rózsaszín karikán, és csillogó szappanbuborékokká változott, melyek hatalmas, fénylő gömbökként szálltak fölfelé. Elérték a sötét fellegeket, magukba szippantották őket, majd kipukkadtak és eltűntek. A fénylő buborékok és a beszippantott felhők is.

Mély levegő és újabb fújás.

Mély levegő és még egy fújás.

Aztán eltűnt minden. A felhők is, a buborékok is. Nem maradt egy sem. Fardella belenézett a fújója tartályába. Sok fogyott a szappanos léből, de bármikor feltöltheti.

Eldöntötte, hogy nem fog olyan gondolatok miatt aggódni, amiket könnyedén legyőzhet szappanbuborékokkal. Ha nincsenek válaszok, kap majd máshonnan. Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Ha nem jön az egyik ember, jön majd egy másik. A legsötétebb éjszakában is fénylő világosságot gyújthat egy őszinte, tiszta szív gyertyaláng lobogása. Nem szabad félni a sötétben, és nem szabad elfogadni, hogy örökre sötét lesz. Óvni kell a lángot, a fényt, nem szabad engedni, hogy egy sötét felleg eltakarja.

Felnézett az égre, ahol eltűntek a démonjai. Kinyújtotta a nyelvét, mint kislány korában, ha megnyert egy csatát a sötétség ellen, és a biztonság kedvéért fityiszt is mutatott neki. Zenelejátszóján visszakapcsolta az új kedvencét, és mosolyogva tekert hazafelé. Mikor hazaért, megnézte a kütyüt a kormányon. Huszonegyet mutatott a szokásos tizenkét km helyett.