Csend

0
(0)

Jelige: Quthen

Nem az a minden hangtól megfosztott süket némaság, amit kultúrember nyomasztónak érez. Csak a civilizáció zajaitól és a társadalom lármájától mentes állapot. Nem zúg, zakatol, kattog, csattog, csörög, zörög, nyikorog feleslegesen semmi. Nem kiabál túl senki. Mégis minden egyes hangnak külön szerepe van, amivel a maga módján színesíti a csendet, hogy egy egyvelegben jusson el az ember hallójárataiba. Akkor pedig már embere válogatja, hogy milyen húrokat pendít meg a lelkében, ha ugyan eljut odáig. Mert nem mindenki tudja értékelni, hogy elhagyhatja a mindennapos zajforrások környezetét. Sikerült annyira elhatárolódni a teremtő természettől, hogy idegenül érezzük magunkat benne, ha nem érezzük a jelenlétét az emberi felsőbbrendűséget hirdető technikai csodáknak. Ilyenkor az ember is csak egy az élőlények között, nem pedig az uralkodásra született isteni teremtmény.
Befogadni viszont így lehet a szemnek látható és azon túli dolgok felől érkező ingereket. Aki nyitott szemmel és füllel, de csukott szájjal jár-kel, az ezernyi szépséget és különlegességet találhat magának. Igaz, hogy mindez körülvesz minket, és olyan egyszerűnek, megszokottnak tűnik, mert nem kiabálja harsányan a nagyvilágba, hogy itt vagyok, engem figyelj! De aki próbált már lerajzolni akár egyetlen levelet is úgy, hogy minél élethűbben visszaadja, az már akkor rácsodálkozhatott a természet nagyszerűségére. Mert a csodákat nem a fellegek közül kell várni, ott rejlenek minden egyes teremtményben, csak meg kell tudni állni a nagy egységes rohanásban, hogy ne csak a szemünket és a fülünket, de a lelkünket is ki tudjuk tárni a minket körülvevő élet ezernyi megnyilvánulása felé.
Olyan rendszer ez, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, a maga szerepe, mégis kiszámíthatatlan, és ettől is szép az egész. A változatosságtól és a változékonyságtól is. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor a természet nem fukarkodik elénk tárni mérhetetlen kincsestárát. Mindenki annyit meríthet belőle, amennyit csak felfog. Mert van, akiben nem marad meg a világ szépségeiből semmi; átfolyik rajta, mint tésztaszűrőn a víz. Mások pedig annyira a teljességre törekszenek, hogy elvesznek a számtalan részletben, és nem képesek egyben érzékelni az egészet.
Csend…
Ha Tél tábornok seregei felfegyverzik magukat, és fagyba dermesztik a világot, akkor tényleg halotti némaság fogadhatja az ide érkezőt. Legalábbis így érezheti az ember, de azután ahogy megáll, és elül a visszhangja a csizma alatt ropogó friss hónak, távoli neszezések hangjai érkeznek a kristálytiszta levegőben, mert aki elég meleg bundával, vagy tollazattal rendelkezik, az csak elindul némi harapnivalót keríteni. Viszont ha feltámad a szél, és besöpri mindenhová a fagyos fehérséget, akkor csak egy dolgot lehet tenni: várni. Behúzódni valami védett, meleg helyre, és elraktározni az elmúlt időszak emlékeit, mert nemsokára úgyis érkezik az ébredés ideje, a tavasz.
Ahogy elsorvad a fagy ereje, úgy élénkülnek a színek, duzzadnak a rügyek, pörölnek egymással a verebek, érezni, hogy változások készülődnek. Óvatosan kell értékelni a meglepő erővel melengető napsugarakat, mert egyik napról a másikra még visszafordulhat észak fagyos küldötte, és kimutathatja még ilyenkor is foga fehérjét. De az igazi tavaszt nem tudja megállítani, csak lelassítani. Újra és újra kinyílik a zsongó, nyüzsgő élet forrása, és színpompássá varázsolja az egész világot, ami csak az égbolt alá befér. Az egyre-másra nyíló virágok bódító illatától hevesebben kezd dobogni a szív, és az egész világ baját elfeledve, csak ennek az édes bódulatnak akar élni. A nap bőkezűen ontja sugarait a földre, hogy a hűvös esők után erőt adjon minden teremtménynek a növekedéshez, sokasodáshoz.
Csend?
Nyár. Hőség. Vízpart. Turistautak. Kirándulóhelyek. Ilyenkor a csend elbújik. Bozótos erdők mélyére, legelők délibábos messzeségébe, búzatáblák közepére. Elrejtőzik a nappal elől, a csillagos ég alatt, vagy a viharfelhők után mutatkozik csak. Őrzik a kampós szederindák, a csalán, a sár, a távolság, és a zizegő szúnyogsereg. Az emberek ilyenkor felkerekednek, hogy pihenjenek, és a napsütéstől feltöltődve újra vissza tudjanak térni az áradatba, egy újabb évre. De az ember-mivoltukkal együtt viszik magukkal a minden egyebet elnyomó hangjukat is. Szerencsére maradtak még olyan helyek, amik emlékeztetőnek megmaradnak, hogy milyen volt a világ, amikor még nem uralni akartuk, csak élni benne.
Csend…!
Halkan! Óvatosan a lábakat, ág ne roppanjon alatta! A szél is szemből fújjon, ne a hátunk mögül! A völgyekben még roppant vattacukorként gomolyog a köd, de a tetőn az aranysárga leveleken harmatcsepp ragyogásán törik meg a napsugár. Egyre lassabban, vigyázva, figyelve kell araszolni a tisztás felé, bár ha csak megállnánk, és a kelő sugarak által keltett színjátékot figyelnénk, már akkor is úgy éreznénk, hogy valami varázslatba csöppentünk…
– Aoouuuuuuu! – Bömböl bele testet-lelket megborzongatóan egy öblös hang a tiszta levegőbe. Elnémul hirtelen minden és mindenki, ahogy a szarvasbikák ősidőket idéző, nyers bőgése felülírja a némaságot. Még ha tudna is tovább menni az ember, akkor is megállna. De nem is tud néhány pillanatig, úgy letaglózza az élmény. Utána csak megindul, hogy esetleg láthassa is, hogy az erdő koronás ura miként nyilvánítja ki hatalmát, hogyan jelenti ki, hogy igényt tart a területre, az utódokra, és biztosítja be uralkodását. Ha az ő hangja is elnémul, leperegnek a színpompás levelek, a köd felkúszik a legmagasabb fák tetejére is, nem marad más, csak a
Csend.
.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Guti Csaba

    Szép leírás a természet csodáiról, megújulásáról, tökéletességéről.

Hozzászólás

*

Solve : *
27 + 14 =