A furcsa lány – Korrektúra

Állítólag furcsa ember vagyok.

Sokszor kizárom magam a közösségekből, amelyekbe eleve nem tartozokm bele. Roppant érdekesnek találom, hogy pont ők tartanak engem zárkózottnak, holott valójában ők azok, akik egyáltalán nem tudnak nyitni az olyan dolgok, vagy emberek felé, amik (illetve akik) kicsit mások, mint a megszokott.

Egy napon, mikor a szokásosnál is jobban magamba voltam fordulva emiatt, és több megjegyzést is kaptam az egyébként nem is létező depresszív jellememre, mint egy hirtelen jött, ám mégsem teljesen ismeretlen gondolat, hasított belém, akár egy a felismerés: ameddig csak úgy írok, hogy csupán én tudom a miértjét, és azt, hogy nekem bizony ez lesz az utam akkor is, ha akadályok keresztezik majd, addig nem sokat érnek a sorok, amiket, habár a tulajdon kezemmel írok vetek papírra (szóismétlés), mégis, mintha világéletemben szóról-szóra világéletemben bele lett volna vésve a fejembe és a szívembe egyaránt. Ez a mondat túl hosszú, ami a követhetőség rovására megy. Javaslat: „Egy napon, mikor a szokásosnál is jobban magamba voltam fordulva emiatt, és több megjegyzést is kaptam az egyébként nem is létező depresszív jellememre, hirtelen jött, ám mégsem teljesen ismeretlen gondolatként hasított belém a felismerés: itt az ideje, hogy ne csak magamnak írjak! Ameddig csak úgy írok, hogy csupán én tudom a miértjét, és azt, hogy nekem bizony ez lesz az utam akkor is, ha akadályok keresztezik majd, addig nem sokat érnek a sorok, amiket, habár a tulajdon kezemmel vetek papírra, mégis, mintha világéletemben szóról-szóra bele lett volna vésve a fejembe és a szívembe egyaránt.”

De hát, hogyan tudnék kitörni? Milyen módon tehetném meg azt, hogy ezt a hamis jelmezt leszaggatom magamról? Ez így modoros , inkább: „Hogy szaggathatnám le magamról ezt a hamis jelmezt?” Csak egyszerűen rántsam le, vagy inkább fokozatosan haladjak? Persze, a lelkem mélyén igenis sejtem, hogy mi jelentené a megoldást. Ha erőt vennék magamon, és sikerülne kiadatnom a már korábban megírt könyvemet, amelyről jogosan vélekedhetnélsz úgy, hogy bizonyosan furcsa lehet a története, akárcsak a szerzője.

Talán ez is vagyok én. A furcsa lány.

Természetesen a könyvkiadáshoz temérdek szerencse is szükséges, amiben mostanában nem bővelkedem. Eszembe jutott tehát, hogy mi lenne, ha pályázatokkal próbálkoznék.

Minek? (gondolat kurzívval) – teszem fel azonnal a kérdést magamban. Jobb lesz tőle az életem? Nem. Előbb ki fogják adni a regényemet? Persze, hogy nem. Boldogabb leszek attól, ha akár csak egy rövid és elmúló pillanatra, de mosolyt csalhatok az írásommal egy ember arcára? Igen. És azt hiszem, hogy ez a legfontosabb elv egy írónak, és bárki másnak is, aki valamit szeret csinálni. Mégpedig az, hogy az én esetemben például maga az írás nem minden esetben boldogít, és nem is attól érzem jobban magam a bőrömben, ha be is fejezem, amit elkezdtem írni, hanem a tudat, hogy lesz majd olyan, aki elismeri azt, amit szeretek és csinálok, és feldobhatom akár egyetlen napját is az olyan embereknek, akik csupán az írásaim alapján tudhatnak engem megítélni. ítélhetnek meg engem.

A másoktól felém irányuló impulzusokról pedig csak annyit, hogy sosem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a hirtelen jött „népszerűséggel”. Ezt ritka jól fogalmaztam meg. Ennek most egy kicsit örülök is, pláne, ha szánalomból tetszik is neked, amit írok. És, hogy miért írok? Mert szeretek írni, meg minden, a szokásos duma, meg minden. Komolyra fordítva a szót, azért írok, hogy ezt a furcsa lányt valaki végre-valahára megértse. Azért szeretek írni, mert közben abban bízokm, hogy majd a körülöttem lévő emberek meg fognak érteni egyszer, és most, ebben a percben is folyamatosan írok, hogy választ kapjak arra, hogy lesz –e lesz-e olyan, aki meg fog érteni engem a közeljövőben.

Hogy mit várok még? Hogy kapjak pár pozitív szót arra, amit csinálok. Nem kell sok belőle, elég egy-kettő, ami majd úgyis messze elillan, hiába tekintgetek utána még másnap is.

Persze, jöhetnek a kritikák is. Én elfogadom. Elfogadom, mint ahogyan azt az elmúlt években is tettem a bántó szavakkal, amelyeket kaptam minden egyes nap.

Szóval várom a véleményedet. Erről az egyébként semmiről sem szóló, mégis egy különös érzelemmel telített tartalommal bíró* írásomról.

Ha végiggondolom, miről is szólt? Hát, persze.: Rrólam… a furcsa lányról.

*Ezt most megint túlfogalmaztad. Javaslat: „Erről az írásról, amely noha semmiről sem szól, mégis különös érzelemmel telített.”

Ars poetica, naplórészlet, amelyben az író az alkotáshoz és az élethez (valamint a világmindenséghez, meg mindenhez) fűződő kapcsolatát boncolgatja. Az érzésem szerint húsz év körüli narrátor azt a témát választotta, amely minden alkotó számára megkerülhetetlen: önmagát, tulajdon belső valóját, viszonyát a környezetéhez és az íráshoz.

A témához kapcsolódva: az irodalmi pályázatokon elért siker nem szerencse kérdése, hanem tehetségé, kitartásé, alázaté és gyakorlásé – ez közhelynek tűnhet, de attól még így van. A tehetség, érzék az íráshoz egy adottság, ami vagy megvan valakiben, vagy nincs – hasonló a muzikalitáshoz, önmagában azonban nem ér fabatkát sem. A fejlődéshez olvasni kell, rengeteget és célirányosan, és ha ez megvan, akkor jöhetnek a pályázatok. Mivel a kiadóknak is az az érdekük, hogy minőségi produktumot kínáljanak az olvasóknak, a pályázatokra beküldött alkotások zsűrizése a legfelelősségteljesebb feladatok egyike az irodalom berkeiben. Rengeteg tehetséges, alázatos, szorgalmas és olvasott jelentkező közül kell kiválasztaniuk az ítészeknek azt a maroknyit, akiknek aztán megadatik a publikáció lehetősége. Mivel az olvasottságod, az elhivatottságod és a szorgalmad, valamint az íráshoz elengedhetetlen érzékeny, szemlélődő attitűdöd felől ez a kis szösszenet semmi kétséget sem hagyott, csak arra tudlak buzdítani, hogy járd végig az utat, amelyet választottál! Ennek mikéntjéről lásd fentebb.

A szövegről: a modorosság az, amikor annyira választékosan szeretnél fogalmazni, hogy átesel a ló túlsó oldalára, és a dagályos szófordulatok túlburjánzó katyvaszában landolsz az Irodalom szelíden prüszkölő hátasának nyerge helyett. (Igen, valahogy így.)

A gyógyír a modorosságra: a kevesebb néha több.

Házi feladat: Hemingwayt olvasni.