Ne higgy a szemének!

Szerző: Petrohán Beáta
Forrás: Könyvutca blog

Erre a könyvre nagyon sok jelzőt rá tudok aggatni, a fantasztikustól egészen az idegőrlőig. Fantasztikus, mert amint elkezdtem olvasni, nem tudtam letenni, rabul ejtett a cselekmény, a stílus, pedig nem történt benne semmi különös. És ugyanezért volt idegőrlő is. Kész voltam attól, hogy egyik pillanatban azt hiszem tudom, miről szól a könyv, közben végig éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, valami, amire én nem is gondolok.

Néha közel jártam hozzá, felmerült a gondolat, hogy azon az úton haladjak tovább, és talán mindent megtudok, de Sarah Pinborough remekül eltérített a következő oldalon egy újabb információmorzsával, egy újabb útra vezetett, amin ismét elgondolkodhattam.

Az egész könyv olvasása közben azt kérdezgettem magamtól, hogy „akkor most mi van??!!”. Ki a hunyó, és ki a bújó, ki a bűnös és egyáltalán miben, ki az áldozat és vajon van-e tulajdonképpen. Hová vezet ez az egész? Mi fog ebből kisülni?

Miközben járt az agyam egyfolytában, színre léptek a szereplők. Mert azt nem mondhatom, hogy megismertem őket. Ezt nem lehet határozottan kijelenteni, bár talán egyikőjüket igen. De nem mindig voltam benne biztos, hogy valóban így van-e. Mindenesetre három ember körül zajlanak az események, Louise, a fiatal titkárnő, főnöke, a pszichiáter David és az ő felesége, Adele. Louise elvált és egyedül neveli kisfiát, David és Adele pedig történetünk elején költözik a városba és David abban a rendelőben kezd el dolgozni, ahol Louise részmunkaidős titkárnő.

Igen ám, de Louise nem az irodában látja először Davidet, sőt, egy bárban elcsattant csók is történt az első találkozásuk alkalmával. És hogy ezek az események hová fejlődnek, nehezen megjósolhatóak. Eleinte azt gondoljuk, hogy egyszerű, mindent tudunk, és valóban, sokszor teljesen meg voltam győződve arról, hogy most már minden világos, tudom, ki mit akar, kinek mi a célja, miért csinálja azt amit, de azért volt egy két zavaró momentum, amit annyira nem tudtam elhelyezni az általam elképzelt eseményekbe.

Azt nem tudom kijelenteni, hogy megkedveltem volna bármelyikőjüket, mert bár voltak jó tulajdonságai a szereplőknek, de legalább ugyanannyi idegesítő is, így a szívemhez nem került közel senki, de ebben az is benne volt, hogy nem tudtam, ki a rossz és ki a jó, kinek mi a mozgatórugója és tulajdonképpen hová vezet a történet.

A lényeg, hogy letehetetlen, nagyon olvasmányos, meglehetősen feszült és izgalmas. És itt elérkeztem egy nagy válaszúthoz, azt illetően, hogy tetszett, vagy sem ez a könyv. Vagyis inkább az események kimenetele. Nem írtam meg egyből olvasás után az értékelésemet, mert ülepednie kellett a történteknek. A történet végének. A csavarnak. Mert volt csavar!! Nem is akármilyen!! Eszembe sem jutott ez a megoldás, egy ilyen megoldás. És itt egy kicsit el is bizonytalanodtam, hogy „Te jó ég, ez most jó vagy nem! Mit gondolok én erről?” Tényleg sokat törtem a fejem, és arra jutottam, hogy a befejezéssel, az utolsó fejezettel, az utolsó mondatokkal együtt kijelenthetem, hogy egy nagyon eredeti, zseniális véget talált ki nekünk az írónő.

Olvasás után eszembe jutott néhány kérdés, amit szívesen feltennék neki a történettel kapcsolatban, de talán mégsem tartoznak szorosan a cselekményhez, és nem is tudom van-e jelentősége, kell-e ezt tudnom, vagy tulajdonképpen tudok már mindent, amit tudnom kell.

Minden volt ebben a történetben, ami egy jó pszichothrillerhez szükséges, és még egy kicsit több is. Azt gondolom, hogy megosztó könyv lesz, még az is lehet például, hogy Zsófi, aki hamarosan szintén elolvassa, teljesen máshogy fogja értékelni, mint én. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy egy szót se szóljak olvasás közben a könyvről és nem vitathatom meg vele a kétségeimet. Az biztos, hogy egyhamar nem lehet szabadulni a történettől, napokkal az olvasás után is eszembe jut és elgondolkodom egy-egy részletén, no meg a végén.

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!