Previous Story
A jó író és a bizonyítvány
A Trivium Egyesület Szemináriuma regényírói képzése alatt felmerülő, másokat is érdekelhető kérdéseket, észrevételeket, jellemző hibákat és jelenségeket tárjuk a nagyközönség elé ezen kategóriajelölés alatt.
Szerző: Rigel Éva
„Frőhlichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek. A határozatlan együtthatóval kellett megoldani az egyenletet és akkor mikor kihívott, és akkor mikor megmondtam, hogy akkor beszorzok lambdával, erre kiesik a második egyenlet, persze, azért nem esett ki, mert iksszel is be kellett volna szorozni, csakhogy ezt Frőhlich nem vette észre, mire megmondtam, hogy hogy kellett volna, akkor mikor észrevette, hogy ő nem tudta, szégyellte magát, és azt mondta, hogy menjek helyre, és azóta pikkje van rám, mert jobban tudtam az algebrát, és nem akart kihívni javítani, pedig a törvényszékben benne van, hogy januárig ki kell hívni a fiút javítani, mert másképpen nem érvényes az osztályzat, és a Steinmann, a legjobb tanuló is mondta, hogy föl lehet jelenteni Frőhlicht, de nem akartam, mert úgyis pikkje van rám, pedig a dolgozatba nekem ugyanaz jött ki, mint Steinmannak.”
.
.
Sokan ismerik Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című karcolatfüzérét, benne a „Magyarázom a bizonyítványom”-at. A remek írás tökéletes ábrázolása a kifogáskeresésnek, amikor a delikvens „mosakodik”, és mindenáron meg akarja magyarázni, hogy miért történt minden úgy, ahogy, és ő miért tette azt, amit.
.
.
Ugyanilyen értelmetlen kifogáskeresés az is, amikor egy író meg akarja magyarázni, hogy mit, miért, mikor és miként írt meg, mit akart mindazzal kifejezni, és az olvasónak mindazt hogyan kell értelmeznie. Megjegyzem, ha az olvasó elsőre nem úgy értelmezi az írást, ahogy azt az író elvárja, akkor az írásban van a hiba, és nem az olvasóban.
Nem először szembesülünk ezzel az írói magatartással, és nem először írunk arról, hogy ez nem csak értelmetlen és felesleges, hanem kiábrándító is.
Itt visszanyúlok egy régebbi írásomra, amiben a kritika létjogosultságáról és közlési formáiról írtam, illetve az író részéről a kritika elfogadásáról vagy el nem fogadásáról. Ez utóbbi a kritika kritikáját is jelentheti.
Egy íróiskolában, ahol a résztvevők fizetnek azért, hogy megtanuljanak írni, vagyis elhagyják a rosszul rögzült írásmódot, és megtanulják mindazt, ami jó íróvá teszi őket, nincs helye a bizonyítvány magyarázásának. Az író vagy bízik az oktatóban (később a szerkesztőjében), és elhiszi neki, hogy nem ártó szándékkal jelöli a hibáit, és nem kekeckedésből kéri a javításukat, hanem mert meg akarja tanítani neki a jó írás fogásait, vagy nem bízik benne, de akkor mit is akar valójában elérni a képzéssel?
Az írónak meg kell értenie, hogy amikor egy oktató vagy egy szerkesztő hibát jelöl, és javítást kér (esetleg szó nélkül javít), kizárólag a művet értékeli és nem őt, az ő személyiségét.
Van hiba az írásműben?
Van.
Javítani kell?
Igen.
Akkor nem kell a sok rizsa, javítsd, oszt’ annyi!
Attól, hogy az írásműben hibák vannak, az író nem lesz kevésbé jó ember (az oktatónak nem lesz rosszabb véleménye róla), nem kell magyarázkodnia, indokolnia, védekeznie.
.
.
A kritika kritizálása és az írás magyarázása nem egyedi jelenség, szerte a neten találkozhatunk vele különböző honlapokon, blogokon, kiadói fórumokon, és kijelenthetjük, az írók semmire sem mennek vele. Egy kritikát (értékelést, korrektúrát) vagy elfogad az író, és akkor esetleg tanulhat belőle, vagy nem fogad el, és akkor továbblép, közben levon bizonyos következtetéseket, amiket azonban megtart magának. De ha elkezdi magyarázni a megmagyarázhatatlant, nem csak a szerkesztőket, hanem a későbbi olvasókat is elriasztja magától.
.
.
Írtam már arról, hogy a kezdő írók egyik nagy hibája az, ha saját gyermekükként tekintenek az írásművükre, akihez illetéktelen nem nyúlhat, nem javíthat bele, nem tehet rá megjegyzést, mert az úgy tökéletes, ahogy van, egyszeri, megismételhetetlen és örök.
Jelentem, nem az! Még a nagyon népszerű és/vagy nagy tudású írók művei sem azok elsőre, nekik is vannak szerkesztőik, akik keményen belenyúlnak a művekbe. De a népszerű és/vagy nagy tudású írók és a művét anyatigrisként védelmező, és görcsösen magyarázó író között épp az a különbség, ami a nagy írót nagy íróvá tette: elfogadta és megértette a hibáit, majd szó nélkül kijavította őket.
„Ez az élet, Babolcsai néni!”
.
Kedves Korin!
A cikkben valóban általános hibákról írtam, de az elején jeleztem, hogy ez elsőroban a szemináriumos résztvevőknek szól, illetve a szeminárium alatt felmerült jellemző helyzeteket tárja a nagyközönség elé. A hibák keresése az írásoktatás feladata, jelen esetben a szemináriumé, és nem a novellapályázaté. Egy novellapályázatra olyan műveket várunk, amelyek elérik a kiadhatóság szintjét, mert kötetet szeretnék kiadni belőlük, és nem szeretnénk hibákat jelölgetni, és írástechnikát oktatni.
Így tehát aki íróként elég jónak érzi magát ahhoz, hogy összemérje a tudását a többiekkel, novellpályázaton indul, aki pedig tanulni, fejlődni szeretne, belép a szemináriumba.
Elhiszem, hogy sokan szívesen vennék, ha részletes értékelést kaphatnának a művükre, de erre egyszerűen nincs kapacitásunk. Ha csak a most lezárult regénypályázatot nézzük, ötvenégy regénynek csak az elolvasása hónapokat fog igénybe venni (de lehet, hogy egy évet), képtelenség lenne mindegyikre részletes értékelést írni. 🙂
Tisztelt Eve!
Bár a kérdésem talán nem teljesen ideillő, de a cikk hatására fogalmozódott meg bennem, így szeretném leírni.
Írói magatartásról tesz említést, valamint általános hibákról és magyarázkodásról. A kérdésem tehát az, hogy a pl. a novellapályázat esetében miért nincs leírva a beküldött írások és a pályázó írók hibái? Esetleg valami támpont, hogy merre érdemes elindulni, ha érdemes-e egyáltalán.
Én személy szerint szívesen fogadok minden kritikát illetve tanácsot. Főleg, ha azt egy hozzáértőtől kapom, vagy ha… magától a zsűritől. Igaz, nem tudom pontosan, hogyan működik egy ilyen pályázat, hiszen az első volt, amin részt vettem. Csupán így kissé furcsának találom ezt a cikket.
Persze tudom, hogy nem egyszerű minden műre külön-külön reakciót írni, de ha már végig lett „szenvedve” mindegyik novella az önök részéről, Én bevallom vártam legalább 1-2 mondatot az egészről, még ha az eleinte kicsit fájna is.
Válaszát előre is köszönöm!
„Megjegyzem, ha az olvasó elsőre nem úgy értelmezi az írást, ahogy azt az író elvárja, akkor az írásban van a hiba, és nem az olvasóban.”
Igen, egy írástechnikai iskolában így van ez.
Szellemileg magas szintű irodalmi alkotások esetében viszont gyakran fordított a dolog: az olvasó értelmezési képessége nem ér fel az írásmű magasabb szintjéig. Legszerencsésebbek tán az olyan irodalmi alkotások, mint a népmesék vagy a mondák, mítoszok – és ezek mai megfelelői -, amelyek egyszerű, kalandos és/vagy fantasztikus történetként is olvashatók, de lélektani, illetve spirituális megközelítésben is fontos tartalmak hordozói.
Persze ezeknél nincs írói elvárás az olvasókkal szemben: úgy értelmezi, ahogyan tudja. De a tudattalanjában mélyebben is megérintheti, és akkor az illető nehezen tud „szabadulni” a mű leleplező, megszabadító hatásától.
Szeretnék egy történetet gyorsan, dióhéjban elmesélni Nektek:
megtörtént eset, valamilyen szinten felelőse voltam/vagyok 32 lakásos
társasház szakipari munkáinak. A belsőépítészet kapcsán a Vevők választhatnak, milyen burkolatokat, stb.. kérnek,
s a kivitelezés korábbi fázisaiban azon vevők, akik építés közben szerződtek, változtathattak bizonyos dolgokat,
úgymint apróbb válaszfal-tologatások, ajtók helyei, konnektorok, kapcsolók, lámpák, stb… helyei.
Volt egy Vevő, aki 825-ször változtatott mindent. Egyik héten 5 cm-vel arrébb rakta a konnektort. Másik héten vissza. Mindent megcsináltunk. Neki megfelel. Csak neki. Az ő egyedüli ízlésére van szabva.
Másik része: ezzel a magatartásával megfosztotta magát attól, hogy az igazán jó szakemberek, akinek ez a dolga,
az mondja meg mi lenne jó, hisz ő tanulta, az ő szakmája. Persze a példán szabályosan van kivitelezve minden, mégis azt gondolom: eladni másnak azt a lakást necces lenne.
…
Szóval: ha valaki magának ír, és csak ő akarja olvasni, nyugodtan hagyja figyelmen kívül az igazán hozzáértők tanácsát! Szabad a pálya, azt ír mindenki, amit akar, aztán szépen rakhatja is be a fiókba.
…
Következő: én – elnézést ezért – sajnos még nem találkoztam olyan emberrel, aki mindenhez ért, vagy az anyatejjel szopta magába a Mindenek Tudásának édes elixírjét… De biztos van, csak én nem láttam. Azt kívánom – komolyan – ha egyszer meg is látom a mindent-tudó muksót, ne a tükörben legyen az!
Üdv!
Kedves Tibor!
Jól látod, az írónak időnként meg kell védenie a művét vagy önmagát, esetleg mindkettőt, mert adódhatnak olyan helyzetek, amikor a szándék egyértelműen a mű és a szerző lejáratására irányul. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, amikor a szerzőt a személyében sértegetik, amikor a cél a megalázása, és a kritikának semmi köze a műve minőségéhez. Az elmúlt húsz évben megtapasztaltam, hogy az ártani akarás, a gyűlölet és a falkamentalitás mire képes, és csak ajánlani tudok a kezdőknek egy szép nagyívű karmozdulatot, amivel legyinthetnek az ilyen kritikákra, esetleg egy felfelé mutató középső ujjat.
Személy szerint én abszolút realista vagyok, de meg tudom érteni a rózsaszínű álomfelhőben lebegők naiv képzelgéseit arról, hogy egy szép napon felfedezik őket, és egycsapásra népszerű író lesz belőlük, írjanak bárhogy. Ehelyett hiszek a kemény munkában, az élethosszig tartó tanulásban, és hogy bárkitől bármikor tanulhatunk valami újat. Mindig el is fogadom, örülök az új tapasztalásnak.
Azonban amikor van egy olyan írástechnikai helyzet, ami egyértelműen hiba (nyelvtani vagy konkrét történelmi tényeken alapuló), hadd ne fogadjam már el az író magyarázkodását, főleg ha írástechnikai oktatás keretein belül történik!
A szemináriumban a szándék az okítás a résztvevők személyiségi jogainak abszolút tiszteletben tartásával. Mindenkivel egyénileg foglalkozunk, mindenki egyéni képzést kap a mentalitásának, idejének, képességeinek függvényében. Nincs összehasonlítás (nem is ismerik egymást), nem másokhoz képest fejlődnek, hanem önmagukhoz képest, és nyugodtan kijelenthetem, hogy a február eleji kezdés óta némelyeknél máris jól érzékelhető a javulás. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot velük, a feladatok és értékelések mellett minden felmerülő kérdésükre azonnal válaszolunk, részükről nincs szükség magyarázkodásra, védekezésre, mert nem korholjuk, nem minősítjük őket, kizárólag a fejlesztésükre koncentrálunk.
A résztvevők szerződésében benne van, hogy amikor jellemző hibára vagy olyan jellemző helyzetre bukkanunk, ami a többieket és a közönséget is érdekelheti, közzétesszük a honlapunkon természetesen a résztvevő nevének említése nélkül.
Kedves Monakh!
Köszönöm a kedves szavaid, igazad van, a cikk valóban szürke és lapos volt, mert hiányzott belőle a szövegértelmezés képességének hiányára vonatkozó rész. Mint a cikk szerzőjének ez természetesen az én hibám. Ugyanis ha odaírom a cikk elejére, a felvezetésbe, hogy ezen kategóriajelölés alatt a szemináriumos jellemző helyzeteket tárjuk a nagyközönség elé ( csak egészen halkan jegyzem meg, nem kötelességed tudni arról, hogy épp szemináriumi oktatás folyik online az egyesületnél), feltételezem, hogy aki elolvassa, érti, hogy ezen kategóriajelölés alatt a szemináriumos jellemző helyzeteket tárjuk a nagyközönség elé (ahogy ez a szerződésben is írva vagyon), de ha mégsem, az is az én hibám.
Természetesen van olyan helyzet, amikor az írónak van igaza, az igazát a jó szerkesztővel meg is tudja beszélni, és kompromisszumokat tudnak kötni, de ha még nem említettem volna, ezen kategóriajelölés alatt a szemináriumos jellemző helyzeteket tárjuk a nagyközönség elé, és a szemináriumra az a jellemző, hogy az oktató magyaráz, és nem a résztvevő. Az oktató pedig addig magyaráz, amíg a résztvevő meg nem érti, hogy a hibája miért hiba, és hogyan javíthatja ki. Ugyanis a szemináriumnak az a lényege, hogy ha az oktató hibát talál, javaslatot tesz a javítására, és megbeszéli a résztvevővel (akár még közös nevezőre is juthatnak), de természetesen ha attól jobban érzed magad, legyen ez is az én hibám.
A jó író szerintem is felismeri, elismeri, ha jogosan bírálják a művét valamilyen nyilvánvaló hiba miatt, amely elkerülte az ő (és szerkesztője) figyelmét. Aki friss fejjel olvas egy írásművet, az mindig előnyben van. Ezért érdemes a saját műveinket is pihentetni rövidebb-hosszabb ideig, hogy mi is így – friss, kritikus szemmel – tekinthessünk rá. Ha mi már nem vagyunk erre képesek, jól jön a külső segítség, és hálásak lehetünk érte.
Értelmezési kérdésekben el tudom képzelni, hogy adott esetben az írónak meg kell védenie a művét. Például, ha valaki rossz szándékkal félre akarja magyarázni azt, illetve rágalmazza az alkotóját. Ilyenkor kritikával illetheti a kritikát: érvekkel, tárgyilagosan rámutatva annak a tarthatatlanságára. Persze csak akkor, ha nincs más, aki ezt megtenné helyette.
Elháríthat jóhiszemű, de logikailag durván hibás félreértelmezéseket is, például egy riport során, vagy amatőrök esetében a kommenteknél. Tanítólag „magyarázhatja a magyarázhatót”, amennyiben tanításként képes elfogadni társai véleményét is, ha nyilvánvalóan igazuk van.
Lényeg, hogy az igazságot helyezze mindenek elé, ne az egóját. Ha így tesz, szinte mindig helyesen fog cselekedni vagy nem-cselekedni.
Elnézést, de ez a cikk olyan szürke és lapos volt, mint a préselt szamár.
És még az igazságtartalma is megkérdőjelezhető. Jó lenne látni, ha a kedves cikkíró legalább egy bejegyzés erejéig nem úgy kezelné az írókat, mint a kiscsoportos óvodásokat, akiket viselkedésre és együttműködésre kell oktatni. Értem én a rossz szerkesztői tapasztalatokat, de bizony létezik, hogy az író jobban tudja, és ilyenkor közös nevezőre kell jutni, nem pedig pattogni, hogy „kuss és javíts”.
Márta, óriási különbség van a hibáit igazolni, megmagyarázni próbáló és az olvasó számára nyomtatásban már megjelent szöveget értelmező között.
Egészen más véleményem van. Nagyon sok, nemcsak általam klasszikusnak tartott nagy sci-fi író rengeteget kellett volna, hogy magyarázzon Einstein fizikájáról, a génekről, stb., ha azt kellett volna célul kitűznie, hogy mindenki mindent megértsen. (Lem, Asimov, Frank Herbert,stb.) Nem tették, és igazuk van.
Ez az iskolai tanító nénik nemes feladata.
Üdvözlettel:
Márta